2011. október 30., vasárnap

Tücsöknek és...

Olyan tizennégy éves forma lehettem, mikor hozzánk került. Fekete gomb szemei alig látszottak bundája alatt. Szőre olyan fekete volt, mint a sötét éj és ha szeme néha-néha fölcsillant, mintha hullócsillagok villantak volna. Vannak kutyák, melyek már kölyökként is olyan okosan figyelik az embert, mintha minden szót értenének. Ha furcsán szólnak hozzá elfordítja fejét, ha kérdeznek ő felel. Tücsök is ilyen volt... egy szeretetteljes puli, egy igazi társ. Nagymamám társa.

Édesapám hozta egy hideg téli estén. Odakinn fagyos szél fújt, nem vitte le egyből a hodályba, hanem nagyszüleim házában csinált neki vackot. Tücsök sorsa ezzel meg is pecsételődöt. Nagymamám nap nap után kérlelte édesapámat, hagy maradjon még a kis puli, olyan hideg van kint... pedig nem a hideg volt ennek oka, hanem éppen az a melegség, melyet egymás iránt kezdtek érezni. Nagyapám is megszerette a kis pulit, mely igen hamar birtokba vette új otthonát. Ha ember és kutya igaz társakká válnak, akkor közösek lesznek szokásaik, együtt örülnek s együtt búsulnak. Tücsök sosem búsult, ahogyan nagymamám sem... együtt mosolyogtak, együtt nevettek. Mindig ott volt mamám sarkában, aki simogatta, becézgette. 

Egy forró nyári napon nagymamám megsajnálta a hosszú loncsos bundájú pulit, s hozzálátott megnyírásához. Tücsök nem volt hozzászokva az efféle szépészeti beavatkozáshoz, egy darabig tűrte -a gazdira való tekintettel -, ám a művelet felénél elszakadt nála a cérna és morcosan odakapott nagymamám kezéhez. Mama nem nyírta tovább, s kicsit talán haragudott is a kutyusra, aki egyébként felettébb mókásan nézett ki nyírott mellkassal és mellső lábakkal... miközben hátul hatalmas bundázatot hordott. Aznap már nem beszéltek egymással...és később sem. Tücsök szégyellte magát, bocsánatot is kért volna nagymamámtól de... 

Nagyszüleim háza egy domboldalba van bevágva s a ház "fölött" volt egy nagy istálló és benne ólak sokasága, ahol a jószágot tartották. Egy keskeny kő lépcsősor vitt ki oda. A fészer első felében volt a fából készített nyúlól, szembe vele pedig a széna és lucerna helye. Sokat játszottam itt míg mama etette a nyulakat. Felmásztam a gerendákra, csúszkáltam a szénán, hemperegtem a földön. Azon az estén azonban más feküdt ott... fejénél egy félig megnyírt fekete pulival, aki senkit sem akart odaengedni. Csak édesapámat engedte közelébb, de maga nem távozott... ott ült nagymamám élettelen teste mellett, akitől nem kérhetett többé bocsánatot...

Ketten maradtak. Nagyapám és ő. Mindkettőjüknek nagyon hiányzott. Tücsköt nem nyírta meg többé senki, nem engedte. Ha mamának nem engedte meg, hát mást akkor hogyan is engedhetne magához. Úgy ragaszkodott nagymamám emlékéhez, mint nagyapám, aki élete hátralévő részében egy kék kendőt hordott magával. Mikor azt hitte senki sem látja, elővette, forgatta, markába szorította... látszott hogy nem tudja elengedni. Tücsökben többé nem a kis fekete pulit látta, hanem az egyetlen teremtményt, aki ugyanolyan görcsösen őrzi nagymamám emlékét, mint ő. Társak lettek, sorstársak. Ettől fogva együtt ettek, egyszerre feküdtek s keltek, együtt beszélték meg a világ érthetetlen dolgait.

Pár év alatt sokat romlott nagyapám állapota. Lába egyre jobban fájt s menni igen nehéz volt már. A kőlépcsőn már nem tudott fölmenni... mellette a fűben két hosszú, kikopott vonal vezetett ki az ólakhoz, mintha csak síléc nyoma lenne. Az öregség nyoma volt az. Már csak csoszogni bírt, de minden napnyugtakor kiment az üres nyúlólhoz, ott ült Tücsökkel egy fatőkén és csak akkor jött be, mikor már egészen beesteledett, mikor már senki sem láthatta. Így történt ez nap-nap után, de már egyre nehezebb volt a kimenetel s bejövetel. Egy este arra lettünk figyelmesek, hogy Tücsök a kapunk előtt ugat, hangosan, mondani akar valamit. Siettünk, édesapámmal szinte futottunk utána. Nagyapám ott állt a "Laposon" - így hívták az ólak előtti részt, melyet a hegyoldalból metszettek ki. Úgy állt ott, oly' mereven akár egy szikla. Már két órája ott állott s hiába akarta mozdítani lábát, azok nem engedelmeskedtek. Nem, soha többé. Ágynak esett. Már az ajtóig sem ment el, az mindig nyitva volt, a küszöbön egy kis fekete pulival. Ha látogatók jöttek, átlépték a kis pulit, aki nem volt hajlandó arrébb menni. Az utolsó percig ott feküdt, még akkor is, mikor nagyapámat szépen felöltözve utoljára kihozták azon az ajtón. 

A portán, mely Tücsök otthona volt, két ház állott. Egyik a nagyszüleimé, másik nagymamám testvérének családjáé. Hiába vettük Tücsköt magunkhoz, ő mindig csak visszaszökött a megszokott helyére, immáron "ángyiék" oltalmazása alá. Így teltek az évek a "juhászkutya" számára, aki sosem őrzött juhokat... valami sokkal fontosabbat őrzött... nagyszüleim emlékét. 

Nagyapám halála óta szomorún járt-kelt az udvarban, egykedvű lett... pár év alatt megöregedett. Egy napon aztán váratlan dolog történt. A juhainkat idegen kutyák megzavarták és egy falka nagyapámék háza fölé keveredett. Tücsök párszor már volt a tanyán - ahonnan korábban mindig megszökött -, ismerte őket, tudta hová valók. Addig kapart, míg ki tudott bújni a kerítés alatt és szaladni kezdett a juhokhoz. Mi már akkor a majorban voltunk, próbáltuk átnézni, hogy mennyi állat hiányozhat még... ekkor láttuk meg a dombtetőn a kis csoportot, mely mögött egy apró fekete puli csahol. Az ösztöne nem hagyta cserben az öreg pulit, haza hajtotta a juhainkat, s mikor látta, hogy azok megindultak a hodály felé, maga visszafordult. Alig vártuk édesapámmal, hogy hazaérjünk, s megsimogathassuk... de hiába siettünk. A nap már ereszkedett lefelé és Tücsöknek nyoma sem volt. Sietve keresésére indultunk, édesapám a juhok nyomán, én pedig a rövidebb úton. Édesapám találta meg... egy bokor tövében feküdt, s a fáradtságtól mozdulni sem tudott. Édesapám fölvette az ölébe és úgy hozta haza az elcsigázódott kis pulit. Hogy miről beszélgettek útközben azt nem tudom, de másnap édesapám lehozta a juhokhoz és soha többé nem akart elszökni...

Tücsök végre igazi pásztorkutya lehetett. Pár hét alatt megfiatalodott, játékosan szaladgált az udvaron... ura volt a majornak. Járt a juhokkal, ha kellett hajtotta a libákat, eligazította a marhát... úgy ragyogott, ahogyan az őszi falevelek ragyognak, mielőtt elszakad az utolsó szál is, mely az ághoz köti őket... s végül lehullanak. Egy dértől fehérlő őszi reggelen a szalamakazal tövében találtuk meg a kis pulit... az örökkévalóságnak álmodott. Már jó ideje nem figyeltük, de ahogyan feküdt, lehetetlen volt nem észrevenni, hogy a hátsó felén még mindig hosszabb, nemezesebb a bundája. Némán egymásra néztünk édesapámmal... hát Ő is elment...



Emléke megérdemli, hogy tovább éljen, ahogyan nagyon sok más társának is, akiknek ugyan nincs ünnepnapjuk a naptárban, de örökre helyük van itt, a szívünkben.



7 megjegyzés:

  1. Megható volt. Örülök, hogy leírtad. Rájuk is emlékeznünk kell. Az állatainkra, akik a barátaink voltak.

    VálaszTörlés
  2. Párás lett a képernyő... és eszembe jutott az a kutyus, akit minden kutyusomban keresek...

    VálaszTörlés
  3. Két pulilányunk van, szerencsére még fiatalok, De volt pár kedves kutyám,aki már csak az emlékeimben él.
    Szép sorok voltak

    VálaszTörlés
  4. Többször elolvastam már,sose álltam meg sírás nélkül.Több okból is.
    Sirattam a nagymamát a nagypapát Tücsköt a pulit és hullott a könnyem attól ahogyan erről írni tudtál.KÖSZÖNÖM
    Sajnos én nem vagyok a szavak embere már,lehet nem is voltam soha.

    VálaszTörlés
  5. Én is köszönöm..hogy leirtad...NEKÜNK!...Ezért nincs nekem kutyám..mert nagyon fájna ha elvesziteném...

    VálaszTörlés
  6. Jó olvasni a hozzászólásaitokat, örülök nektek!

    VálaszTörlés