2012. december 29., szombat

Esőcsepp

Nem álmodtam, ébren voltam, nyitott szemmel álmodoztam.
Leveleken surranó vízcsepp voltam, hegyoldalról leomoltam. 
Előbb csak én voltam, mikor a levélről elindultam, de mikor megtorpantam,
hátulról egy másik csepp belém rohant, s odébb lökött onnan. 
 Majd újabb csepp jött és így haladtunk sorban, kígyóztunk a bomló avarban. 
Minden csepp részem lett nyomban, s én az egész része voltam.

Ím már kis patak voltam, követ, fát nyaldostam, a könnyű erdei földet lassan föloldtam. 
Hanem egyre több ér kúszott már nyomomban, s én csak robogtam, ropogtam. 
Már kisebb köveket is hordtam, ágakat, gallyakat toltam, sebesen araszoltam.
Én, a kis csepp, ki elindultam, erecskévé dagadtam, s megállíthatatlanul folytam, folytam,
mígnem egy erdei patakba torkolltam... s úgy tűnt, megholtam, halva sodródtam. 

 A tetszhalálból hamar föltámadtam, s tán' sosem voltam jobban,
 a sebes vízben boldogsággal telve föloldódtam, s már patakként osontam.
A hegy minden vízcseppjének otthonává váltam, többet már sosem álltam.
Követ görgettem, sziklát koptattam, mi utamba állt, könnyedén elhordtam.

Észre sem vettem, s már egy folyóban voltam, majd egy folyamban sodródtam, 
s mire föleszméltem, már a tenger része voltam. Nem folytam tovább,
 boldogan szétoszlottam, eztán sós tengerrel áramlottam. 

Északon a mélybe fordultam, majd a hidegben délebbre kúsztam, 
itt fejem kidugtam, s a nap melegén süttettem magam.

A napmelegtől emelkedni kezdtem s óceán testemtől ismét búcsút vettem.

A kéklő ég fehér köntösévé lettem, habkönnyű testtel szálltam a fellegekben,
s éreztem, a Teremtő újra életre kelti lelkem.  

Tenger felől csendesen örvénylettem, mígnem szárazföld fölé értem. 
Hegyek felett emelkedtem, síkságokra ereszkedtem, végül a Kárpátok 
karjain is átkeltem, és itt új hazára lelt lelkem.

 Édes esőként a földre estem, milliárdnyi darabra hullott testem. 
Ereszeken szépen csepegtem, minden élőnek éltetője lettem,
mikor az ereszről egy palackba kerültem. Palackból pohárba,
pohárból szájba, s megtörtént, mit álmodni sem mertem... végezetül emberré lettem. 

Én, a kis esőcsepp álmodok most, s csak remélem, hogy ez az Ember,
kiben új életre keltem, nem feled el engem. Tudja, mert tudnia kell, hogy szabadnak születtem!
Tudja, hogy míg emberré lettem, megannyi formát megéltem... s tudom, mit ő még nem,
hogy mi van fenn az égben. Elmondom majd neki, elmondom, mint régen,
ha gyermekké válik és újra kész hinni a mesékben.  

Elmesélem  majd, hogy volt egy esőcsepp, ki e földre leesett...
sziklát koptatott, köveket görgetett... ez a csepp hegyeket mozgatott meg.
Elmesélem, miként lett egyetlen cseppből megállíthatatlan víztömeg, 
mely nem kérdezett, nem tervezett... csupán tette, miért e földre született, táplálta az életet. 
Ember, e csepp ott van benned, s te ott vagy miden cseppben...
 tengerré válhatsz ha fölébreszted a reményt az emberekben!











   
  



   

2012. december 4., kedd

Ember formálódik - hagyjuk, hogy így legyen!

Ismét egy olyan bejegyzés következik, melynek oka egy Facebook-on megosztott kép. Íme a kép és a szöveg hozzá:

Ez a legényke valószínűleg biztosabban áll a világban, mint akinek ma azt mondják: "Gyere onnan, agyontapos!"; "Mit csinálsz, tiszta kosz leszel!?" és a többi naponta hallott okos szülői intelem. Nem a gyerekekkel van a baj...


Szeretem olvasni hozzászólásaitokat. Gyönyörűen példázzák, hogy sosem az számít amit leírunk, vagy mondunk... az számít, ahogyan azt mások értelmezik. Számos dologról írtatok, melyek mind gazdagítják e képpel kapcsolatos beszélgetést, én magam ugyanis egy sokkal egyszerűbb dologra próbáltam célozni. Csak hogy lássátok, kifejtem: 

Felejtsük el a pendelyes kisgyereket és képzeljünk magunk elé egy mai elvárásoknak megfelelően felöltöztetett gyereket egy városi üzletben. A kisgyerek a nagymamájával vásárol. Kér egy csokit és megkapja. Kér egy cukrot, azt is megkapja, de a mama már a "lelkére köti" - és milyen igaz e kifejezés -, hogy "anyának meg ne mondd!". Mit csinál a mami? A gyermek lelkére a hazugság kényszerét köti. A gyermek észre sem veszi ezt, magáévá teszi a mintát: nem kell anyának mindenről tudnia... nekem pedig jár ez a cukor, mami úgyis megveszi. Ezen felbuzdulva kér egy harmadikat is. Na ez már maminak is sok, szigorúan megtagadja a vásárlást. A gyermek óriási "balhét csap", sír, toporzékol olyannyira, hogy mami ingerülten mégis megveszi a cukrot, és kimondott szavakkal vagy azok nélkül elkönyveli, hogy milyen neveletlen és borzasztó ez a gyerek. (Akit észrevételen az előzőekben tett azzá.)
A boltból kifelé a gyermek megfogja a megrakott kosarat és elkezdi húzni. A mami jó esetben csak finoman, de általában inkább hirtelen elveszi tőle, hogy "Nem bírod te még azt" vagy "Kicsi vagy még, úgysem bírod el" stb... ahelyett, hogy megfogná a kosár másik fülét és nem rombolná le a gyermek önbizalmát. Ő ugyanis bízik magában és ha erőn felüli a dolog, ő önzetlenül akkor is segíteni szeretne. Nem kell adni, mami tudja mit kell csinálni, "jó gyereknek" kell lenni. Ez a gyerek, akitől elvették a kosarat, azonban nem jó gyerek, elkezd szaladgálni a járdán, odafut a fákhoz... "Azonnal gyere vissza!'" Ne szaladj, mert elesel"; "Ne fogd meg a fát mert piszkos leszel!" és még ezernyi varázsmondat hangzik el, míg haza nem érnek. Mert ezek bizony varázsmondatok... csakhogy fekete mágia mind! Mit tesz szóvá a nagymama? "El fogsz esni, piszkos leszel, nekimész valaminek, elüt a biciklis stb." A gyermek mit csinál? Él a pillanatnak. Ő a futás öröméért szalad, nem azért, hogy egy jövőbeli pillanatot kielégítsen (értsd: nem a majdani egészségéért fut, nem időre akar odaérni valahova)... nem, a jelen pillanatért szalad, él szabadságával, azzal a képességével, melyet szép lassan a szülők kinevelnek belőle. Nem más veszi el a szabadságunkat, mi vesszük el azt magunktól, pont így észrevétlenül, de nagyon is következetes módszerekkel, a mai világ elvárásainak megfelelően.

Példánkban a jószándékú mami olyan történéseket vonz a gyermek köré, melyek közül így legalább egy hazáig biztosan bekövetkezik. Ekkor jöhet az elégtétel mami számára: "Ugye megmondtam!" "Mert nem hallgatsz rám sosem!" és a többi efféle bölcselet. De kire nem hallgat e gyermek? Aki egy fél óra leforgása alatt megtanította hazudni, elvette tőle az "elég" megítélésének képességét, segített kifejleszteni akaratosságát, a "jár nekem" érzést, lerombolta az önzetlen segítségnyújtás képességét, elvette az önbizalmát és a saját képességeibe vetett hitét, megfosztotta a pillanat örömének élvezetétől, ráolvasta a kudarcok sorát melyekből most bekövetkezett egy, ahol bölcsességét fitogtatva az okos felnőtt szerepében tetszeleghet. Mondjak valamit? Erre az emberre én se hallgatnék. Most egy nagymama volt a példabéli felnőtt, de lehetett volna az szülő, ismerős, "bébiszitter", ovónéni, tanárnéni, bárki... nem kell a mai világban sokat keresgélni.

Most nézzük meg újra e képet! Egy parányi ember, két mezítelen lábbal állva a földön, két hatalmas jószágot tart egyetlen kezével. Kit érdekel, hogy mennyi bacilus volt akkor és mennyi van most, kit, hogy fel van öltözve "rendesen" vagy nincs, kit érdekel, hogy mennyi szenvedés volt akkor és mennyi van most.... !!! Ez a gyermek EMBER lett, aki ha megállt előttünk, akkor megérezte a világ, hogy most történt valami... most az történt, hogy megállt. 

Ilyen gyermekekre volt szüksége a múltnak, ilyenre van szüksége a jelennek és a jövőnek, akiknek életük és annak minden mozzanata jelentőséggel teljes! De ehhez tudnotok kell: "Nem a gyerekekkel van baj..." 


  

2012. december 1., szombat

Kulturális Kreatívok

Mai bejegyzésem rendhagyó lesz. Ismeritek a Kulturális Kreatívokat? Nem? Pedig jó eséllyel ti is azok vagytok. Ha még nem hallottátok ezt a kifejezést, akkor ajánlok egy honlapot: http://www.kulturaliskreativok.cc/



Ha viszont ismeritek őket, akkor tudjátok, hogy e civil szerveződés hazai kezdeményezője, a napokban befejezte eddigi tevékenységét, levette válláról azt a mázsás terhet, melyet önfeláldozó módon eddig helyettünk cipelt. Ezzel azonban egy több mint tízezer embert számláló közösség virtuális kapcsolathálóját és adatbázisát is megsemmisítette, mely évek alatt a Facebook-on szövődött és halmozódott páratlan gazdagságú anyaggá. 

Nem titkolt szándékom segíteni e Facebook közösség újraépítésében, ezért arra kérlek benneteket, tájékozódjatok, mit is jelent kulturális kreatívnak lenni és ha úgy érzitek készek vagytok a kapcsolatfelvételre, akkor keressétek és jelöljétek be a Fb-on a Kulturális Kreatívokat, valamit Like-oljátok  és osszátok meg ezt a bejegyzést. Csak egymásra számíthatunk.

2012. november 20., kedd

Spirituális tévelygés

Ma egy spirituális vezető előadását volt szerencsém végighallgatni. Ahogyan ő fogalmazott, "az igaz tanítás élő szóban, élő emberek között, élő prófétáktól" hallható. Én nem szándékozom tanítani e szöveg olvasóit, csupán úgy érzem, hogy vannak dolgok, amiket a változást váró, remélő és azért tenni akaró emberek talán nem vesznek észre e tanító előadásai kapcsán. Nem nevezem meg, elég azt tudni, hogy egy rendkívül karizmatikus ember, egy fantasztikus előadó, remek humorérzékkel megáldva, akinek előadásait emberek ezrei (talán még többen) hallgatják szájtátva illetve nagyokat nevetve. Így volt ez ma is. Én is nevettem, aztán az előadás vége felé egyre szomorúbb lettem. Szemmel láthatóan talán én voltam az egyetlen, aki ekkor már alig-alig nevetett, mostanra pedig egyszerűen úgy érzem, muszáj elmondanom azt, amit olybá tűnik senki nem vett észre... de ehhez előbb nagyon-nagyon röviden elmondom az előadás üzenetét. 

Az előadás célja az volt, hogy ráébressze a hallgatóságot saját emberi képességünk isteni mivoltára. Arra, hogy rajtunk múlik, hogy mennyi isteni képességgel élünk. Ébresztőt fújt az előadó: Ember ébredj fel, vedd észre, hogy egy vízióban élsz és ha képes vagy felébredni, istenként térhetsz vissza a teremtőhöz. Ezt mutatta meg az emberiség számára Jézus, aki az első volt a "felébredt" emberek között. 

Ezt a célt igaznak és magasztosnak tartom. Csakhogy a logikailag szépen fölépített előadásból kiolvasható az előadó világképe, mely ugyan ki nem mondatott - hiszen nem ez volt a cél - ám az előadás üzenetét végül jelentősen eltorzította. Az előadó a bolygónkat ("a Föld nevű játszóteret" - ahogyan fogalmaz), az ember számára készített isteni játéktérnek tartja. Az isteni nevelés eszközének, ahol az ember nehézségek elé állíttatik, megmérettetik, elbukik majd újra fölkel és ez így megy egészen addig, míg rá nem ébred, hogy az ő valós helye az Isten mellett van, s míg a teremtő magához nem hívja. Az ember, ha felismeri itt a Földön isteni létezését, akkor tudja, hogy számára nincs "vég", számára csak üdvözülés lehetséges, hiszen ő maga "végtelen szabad szellem". Ilyen megvilágosult szellem volt Jézus is, akinek élete és képességei végig példaként állhatnak előttünk.  Paradox módon végső üzenetként a tékozló fiú története állt előttünk, aki visszaélt teremtője hatalmával, és a mocsokból, a disznók közül tért vissza égi apjához, aki a világ urává tette ezért. Nem számít a pusztítás mit a Földön végzett, hiszen minden élő pusztulásra van ítélve, csak az számít, hogy ráébredt gyarlóságára. Végül tehát azzal bocsátottak útra, hogy számoljunk le félelmeinkkel, hiszen csupán egy földi játszótéren vagyunk és állítson bármilyen nehézségek elé is az élet, végül üdvözülni fogunk. Persze volt szó a karmáról, a pozitív energiákról és sok másról, amik mindentől függetlenül valóban sok ember számára pozitív üzenetekként csapódhattak le. De mégis, érzitek ezek után miért voltam szomorú? Talán érzitek, kell, hogy így legyen...

Az ember valóban isteni képességekkel bírhat, ha képes levetni önmaga korlátait... azonban ezt a képességét egy játszótéren valóban csak tékozolni tudja, vagyis tudná, ha egyáltalán ezzel a világképpel valós képességgé válhatna. De nem fog azzá válni. Az ember nem önmagában Isten, hanem a mindenséggel együtt. Az élő bolygó élő sejtje és nem ura... önzetlen szolgája kellene legyen. Nem tékozolhat mondván, hogy mi él az pusztulásra ítéltetett, hanem többek közt dolga, hogy közvetítsen élet és halál között. Ezt tesszük mikor eszünk, hiszen táplálékunk ezzel teljesítette léte célját, feláldozta magát az élet továbbéléséért itt e Földön és lelke, szelleme visszatérhet teremtőjéhez. Ha pedig minden élőnek feladata az életet szolgálni, akkor az embernek miért ne lenne feladata?! Gondozni mit a teremtő reá bízott. Nem elég élvezni, nem elég gyönyörködni benne, nem elég lelkünket a világ szépségével és energiáival táplálni... viszonoznunk kell mindezt. Az ember számára a természeten keresztül érthető meg az isteni üzenet, hogy mikor, az év mely szakában mit kell tennie... nem kellene "szabadon" bolyonganunk a vaksötétben, vagy állandóan világító mesterséges fény alatt. Mindennek ideje és helye van... volna. 

Alapvető ellentmondás tehát a Jézusi utat és a tékozló fiú példáját párhuzamosnak feltételeznünk. Persze az előadó az evangéliumot idézve Jézust, részegesnek tartja, Mária Magdolnát k...nak, a szűznemzést "baromságnak". Nos, mivel keresztény kultúrában nevelkedtünk, gondolom most többen felkapjátok a fejeteket, de én nyitott szívvel meghallgatok mindenkit. Egyébként számomra meglepő módon a jelenlévők arcán semmiféle döbbenet nem látszott az előadás ezen részén. Az előadó célja az volt, hogy bebizonyítsa, Jézus ugyanolyan ember, mint Te vagy én. Azt hiszitek, most vallástörténeti kérdéseket feszegetünk, pedig nem. Az előadó saját elméletét, én pedig a magyar hagyományt, szellemi örökséget. 

Az ember számára a jézusi út a nemesedés útja. Föl kell építenünk saját emberi-isteni mivoltunkat és azt csak azokat az értékeket követve tudjuk megtenni, melyeket számunkra Jézus hozott el. Ez olvasható minden népmesénkben, mondánkban, balladánkban, népdalunkban. Az ember nem egy fizikai test, ami a társadalom által ráaggatott negatív tulajdonságok hordozója... és amire azt mondják, hogy az Egó vezérli, amit ezért le kell bontanunk, hogy visszatalálhassunk az isteni útra. Nos ennek pont az ellenkezőjét kell tennünk, ha meséinket követjük. Az egót, az emberi minőségünket föl kell építenünk. Az igaz, hogy eközben meg kell válnunk bizonyos tulajdonságoktól, de nem lefelé bontjuk emberi valónkat, hanem fölfelé építjük. Ha kerek hittel rendelkezünk, akkor a férfiak valós atyává, az asszonyok boldogasszonnyá  nemesedhetnek. 

Lehetne írni megannyi apróságról, de nem ez a célom. Azt szeretném, ha emberek ezrei, akik most abban az álomban ringatják magukat, hogy már "felébredtek" és nyugodtan élik tovább addigi életüket abban a hitben, hogy immár tudják, hogy ők örök éltű szabad szellemek, sőt istenek, szóval ha ezek az emberek valóban fölébredhetnének, hiszen a vágy ott él bennük... ott él álmaikban. 






2012. november 12., hétfő

A mai világról és jelen napjainkról

Az elmúlt napokban rekord számú hozzászólás érkezett a Facebook oldalon egy fotóhoz, illetve a mellette álló idézethez, melyet Böjte Csabától, Csaba testvértől vettem: 

"Igen, folyamatosan félrevert harangok mellett nem lehet családot alapítani, munkát vállalni, gyereket szülni. Abba kellene hagyjuk az állandó pánikolást, nyafogást, siránkozást és merjük kimondani a gyerekeink, fiataljaink előtt, hogy ennyi cipőnk, ruhánk soha nem volt, és őseinknek sem volt az elmúlt ezer év alatt, és azt is mondjuk el, hogy ilyen mennyiségű élelmiszer, információ, luxuscikk soh
a nem volt még a Kárpát-medencében. Nehéz a magyar ember sorsa? Igen, vagy 10-20 kilóval átlagban valóban nehezebb a kelleténél, és ezért kell fogyókúrázzunk. Ennyi kövér ember, megműveletlen föld, leszüreteletlen almafa, megkapálatlan szőlőtőke soha nem volt itt a Kárpát-medencében!"

/Böjte Csaba/

A fotón egy kisgyaláni öreg jobbágy látható.

A fotó már szerepelt a blogon, akkor is hasonló gondolatokat volt hivatott ébreszteni. Nos ezúttal olyan visszhangot hívott éltre, mely ismét írásra késztetett. Ne lepjen meg benneteket, hogy mai bejegyzésem az előző szerves folytatása lesz. 

Még mindig sokan, nagyon sokan írjátok, hogy miért kellene úgy élnünk mint régen? Miért kellene megszakadnunk, nyomorognunk? Miért ne élnénk a korunk adta kényelmi helyzettel? Miért ne engedhetnénk meg mi is magunknak, hogy "jól éljünk", mint a legtöbb nyugati ország lakói!?

Ez utóbbi mondat szúrja leginkább szememet. Ezek szerint nem is az a baj, ahogyan mi élünk, hanem az, hogy vannak, akik látszólag jobban élnek. "A szomszéd kertje/füve mindig zöldebb" - igaz? Igaz! Zöldebb, mert  évente négyszer műtrágyázza, más-más összetevőjű kemikáliával, 2 hibridből álló, genetikailag manipulált fűmagot használ és öntözőrendszerrel egész évben /télen szerencsére nem tudja/ ugyanazokat az "optimális" értékeket biztosítja számára.  Valóban zöldebb... de tényleg ez számít? Tényleg nekünk is ilyen szép zöld gyep kellene, mert kényelmes és mert mi is megérdemeljük?

A szomorú az ebben a hasonlatban, hogy a legtöbben nem veszik észre, hogy ez nem a kertről szól, hanem a társadalmainkról. 

"Miért kellene úgy élnünk mint régen? Miért kellene megszakadnunk, nyomorognunk? Miért ne élnénk a korunk adta kényelmi helyzettel?"

Először is nem kell, ahogy írtam előző bejegyzésem végén. Én biztosan nem úgy akarok élni, mint dédszüleim... hanem még úgyabbul! Mindenképpen szeretnék élni a korunk adta kényelemmel is. Mi számomra az igazi kényelem? Ha mindig energiával teli, egészséges és boldog életet élhetek és nem kell sem testben sem gondolataimban egy percig sem szenvednem, rosszul éreznem magam. Az egészséges ez esetben annyit jelent, hogy sosem vagyok beteg, szervezetem erőteljes és nyugodt, harmóniában van lelkemmel. A boldogság is magába foglalja ezt, de kiegészül azzal, hogy azt csinálom minden nap, amit szeretek, amit szívvel - lélekkel csinálok, miközben annyi időt töltök családommal szeretetben, amennyi csak lehetséges. Én erre az életre, erre a kényelemre törekszek. Nem kell sem megszakadnunk, sem nyomorognunk... csak másfelől kell megközelítenünk e világot. Ez persze egyáltalán nem könnyű, de megpróbálok segítséget adni hozzá. 

A kommentek legtöbbje a modern életről való lemondást egy negatív fejlődésként ábrázolja - vissza a nyomorba -, miközben szerzője szenved a jelenlegi körülmények közt, nem egészséges - bár próbál -, nem szabad és nem boldog. Mindenki az okokat keresi és általában talál is okokat és okozókat, de saját életét kihagyja a vizsgálódásból, sőt kikéri magának - hiszen áldozat -, de ez még mindig nem elég, fel is háborodik, hogy neki is járna az a jólét, mint más, nyugati embereknek... Szerintem innen, csak pozitív irányba lehet indulni, bármilyen elveket is kövessen ez az indulás. De mielőtt elindulnánk, nézzük meg, hogy miért vagyunk ebben a szörnyű gödörben, hogyan találhatunk valós okokra.

A mai világban él egy fiatal család, férfi és nő. Teljesen átlagos, mai életet élnek, "káros szenvedélyektől mentesen". Azt a neveltetést és oktatást kapták, mint te vagy én, emellett adottak a modern világ ismeretei, a hozzájuk rendelt szakemberekkel. Gyermeket szeretnének. Tudják, amit ehhez tudni kell... -gondolják - és  ma már azt kell írjam "szerencsés esetben" a fogantatás megtörténik. Nagy a boldogság, az édesanya örömmel teli izgatottsággal bújja a szakirodalmat, ha szerencsés odafigyel valamiféle wellness, selfness, ki tudja milyen nesz által javasolt táplálkozási és tornagyakorlatokra - teljesen a véletlenen múlik, hogy azt csinálja , amit csinál és nem épp az ellenkezőjét, mert másik könyvben, másik magazinban épp azt írták.                                 A gyermek vitaminbombák mellett fejlődik (bár ez nem jó szó, mert ez a megpumpált fejlődés szinte robbanásszerű, aminek következtében az óriási babák nagy része természetes úton csak keservesen születhetne meg). Az "egészséges" gyermek aztán a kórházban megszületik. (Erről, illetve az otthonszülésről szándékosan nem írok, mivel a mai babák közül sok egyszerűen nem tudna meg sem születni otthon... mivel a fogantatás előtt(!), alatt és után nem kapta meg azokat a lelki, szellemi és testi impulzusokat, amire szüksége lenne ehhez.) Tehát a gyermek megszületik, a kórházban megkapja a "szükséges" vitaminokat, gyógyszereket, stb. majd hazakerül. Otthon már jól felszerelt gyerekszoba várja, és látogatók, ajándékhozók folyamatos sora, akkor, amikor neki a legnagyobb szeretetre és a legnagyobb csendre (külső és belső) volna szüksége. (Minden gyermeknek három hónapig csak az édesanyjára és az édesapjára van szüksége. A szülőknek viszont a nagyszülőre, vagy -ha lenne ilyen - a komasszonyra, akik a háztartásbeli feladatokban segítenek, s MEGFELELŐ étellel táplálják az anyukát és gyermekét.) 

A gyermek jó esetben édesanyja tejével táplálkozik, s ha az édesanya azon szerencsések közé tartozik, hogy a lelki nyugalma engedi, akkor ez egészen addig mehet így, amíg valamilyen külső információ hatására (védőnő, gyermekorvos, szülők, barátnők, olvasott anyag) abba nem hagyja. Mellette egy átlagos baba már tápszert is kap, amikor pedig megtörténik a hozzátáplálás, akkor már legalább tucatnyi gyártó termékét alkalmazhatjuk. (A mai kor kényelme.) Lassan-lassan becsúsznak az étrendbe a déli gyümölcsök és csokik, rudik és egyéb édességek is a bébiételek mellé. 

Ahhoz, hogy minden babaholmi, műanyag pelenka, tápszerek, játéktenger, babafoglalkozások stb. - ismét a mai kor kényelme - biztosítva lehessen, a mai viszonyok között általában arra van szükség, hogy apuka végig dolgozza az összes túlórát, anyuka pedig amint teheti szintén visszaálljon dolgozni. A gyermek a nagyszülőkre, barátokra majd a bölcsire marad és  előbb-utóbb a villanypásztor (vagy ahogyan általában nevezik, Tv) előtt köt ki. Az udvaron (ha van ilyen) nem annyira játszik, a játszótérre kerül ki, mert játszani ott kell. A természetbe vagy természetes közegbe alig kerül, hiszen ott bármit "összeszedhet". 

Nem akarok végigmenni az összes elkövethető hibán, de vegyük észre, hogy ez a gyermek, a fogantatása előttől  fogva a szülőknek és külső tényezőknek a döntései szerint él, anélkül, hogy a saját szükségleteiről bármit is tudnánk. A szülő dönt (információk milliárdjainak hatása alatt) élete és egészsége felől... hibásan. 

A gyermek aztán bekerül azokba az állami intézményekbe, melyek vállalták, hogy átveszik az oktatás szerepét  - és nevelés egy részét - a szülőtől. Csakhogy a gyermekek nagy része ekkorra már kezelhetetlen, de legalábbis "furcsa". Persze a szülők ezt nem veszik észre... hiszen velük is pont ezt csinálták annak idején. Az oktatás aztán megkezdődik. Az információáradat zúdítása kezdetét veszi... megfűszerezve a számonkérés , fegyelmezés, regulaviselés megannyi újszerű "élményével" és remek hatásával. A gyermek még ezt is elviseli, majd egyszer csak kamaszként váratlanul mindent-mindent visszazúdít a világra. De most a példabeli gyermek legyen egy kivételes kamasz, egy példamutató magaviseletű, jól tanuló, életcélokkal teli kamasz. (Megjegyzem, hogy ez nem jelenti azt, hogy a felszín alatt teljes és egészséges lelkülettel bírna.) Milyen információkat kapott 18 éves koráig? Elméleti tudományok megannyi ágából vizsgázott egyszerre és mit tud a világ gyakorlati működéséről? Semmit. Még az épített világ működéséről sem tud, a teremtett világot pedig egyáltalán nem ismeri. Bekerül egy felsőoktatási intézménybe, ahol elmélyedhet az addig tanult elméleti tudományok valamelyikében... ahol minél mélyebbre ás, annál inkább látja, hogy a legtöbb törvényszerűség, szabály, norma, valamiféle emberi konszenzus eredménye és (beismerten) nem a valóság, hanem az ahhoz eddig legjobban közelítő feltételezés. Tehát amit éveken át tanítottak neki a világról az lényegében csak feltételezés.  Ha képes ezt felismerni, akkor vagy megundorodik az egésztől, vagy kitűzi célként az ezen az úton való eljutást a valósághoz. Utóbbi esetben szembe találja magát az intézményrendszer valóságával és mai erkölcsvilágával, a "személyközi kapcsolatok" fontosságával és ha még mindig nem undorodott meg az egésztől, akkor elindulhat az úton. 

Jó esetbe e fiatal pályakezdő máris állást talál. Sőt mi több, találkozik azzal az emberrel, akiben felismeri másik felét, élete szerelmét. Számolnak, mérlegelnek, vajon van-e pénzük közös életet kezdeni... Aztán belevágnak! Hitelek, számlák, rabszolgamunka, örökös kiszolgáltatottság, idegi leterheltség, állandó feszültség, veszekedések vagy csendes keserűség... lassú, láthatatlan öngyilkosság. 

Ne haragudjatok, de nincs kedvem tovább írni. Forog a gyomrom. ÍGY ÉLÜNK MA!!! VEGYÜK MÁR ÉSZRE!  Ez a mai ember kényelme. Aztán jönnek a problémák, a válás, a betegségek stb. Ebben élünk és ezen nem akarunk változtatni. Változzon a világ! - mondják. De ne úgy változzon, hogy a gyermekből minden valós képességgel bíró embert neveljünk, nem, ne úgy... legyen több pénzünk, ingyenes oktatás, ingyenes egészségügy, olcsó, jó minőségű élelmiszerek - nagy választékban, több szabadidő... ez kell! HÁT NINCS ELÉG BAJ MÉG? Miért akarunk még többet a nyakunkba? Miért akarunk még betegebbek lenni? Miért akarjuk elérni a nyugati ember szintjét? Az a zöld fű mesterségesen fenntartott állapot, ami ha egy kicsit is meginog a rendszer elpusztul! Önállóan életképtelen!!! A Föld nem fogja sokáig a hátán hordani ezt az élettelen terhet! Mert ez valós teher számára... nem pedig élő sejt, mely éltetné, működését szolgálná. 

Nem kiabálok tovább, elcsendesedem. Elcsendesedik a valóság is. Nézzetek ki az ablakon. A növények eldobják leveleiket, az állatok fényes szőre csúf téli csuklya mögé rejtőzik... pont az történik, amire Csaba testvér felhívta a figyelmet. Minden mi él, megszabadul a feleslegtől. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nem kell várnunk holnapig, ha változtatni szeretnénk a világon. Pont most, és mától kezdve karácsonyig minden napon át megtehetjük. Vegyünk le mindent mi fölösleges... adjuk oda, ahova jónak érezzük. Tisztítsunk ki magunkból mindent mi fölösleges és ne vegyünk magunkhoz étkekből többet, mint amire szükségünk van. Az ember is tudta ezt egykor. Márton naptól kezdve böjtölt karácsonyig. Ha végre egyszer igazán magunkra is figyelni fogunk, akkor észrevesszük, hogy amit eddig valóságnak hittünk, az egy ránk rakott mázsás teher, amit lassan-lassan megtanulhatunk letenni vállunkról. Most, ezekben a napokban tudjuk legkönnyebben elkezdeni, mikor minden teremtett lélek ezt teszi. Menjünk ki a természetbe, hagyjuk, hogy megkeressen egy növény, egy kő, egy hely és mondjunk, mondjunk el neki mindent, ami szívünket nyomja. Kérjük segítségét megszabadulnunk e nehezéktől és adjunk hálát, amiért meghallgat. S ha lelkünk lassan fölszabadul, akkor szabaduljunk meg anyagi feleslegeinktől is... ha így cselekszetek meglátjátok, ez a karácsony más lesz, mint a többi. Kívánom, hogy így legyen!



  













  

2012. október 14., vasárnap

Régi idők homálya

Bizonyára többen ismeritek a blog Facebook oldalát, ahol van egy fotógyűjtemény "Magyarország... ilyen is volt" címen. Ezen fotók legtöbbje általában érdekes indulatokat vált ki az oldal kedvelőinek körében. Vannak, akikben pozitív érzetek keletkeznek, melyhez sokszor romantikus múltbavágyódás is társul, illetve ezen hozzászólások ellentettje is megfogalmazódik, ahol "realista" módon a régi világbéli keserves életet olvassák az elvágyódók szemére. Sokaknak tetszenek e képek, azonban mai "kényelmüket" nem adnák fel. Idéznék egy-kettőt e hozzászólásokból:


"Abban az időben legalább tisztelték a hagyományokat. Ma meg csak a pénzről szól minden."

"honnan veszik , h nem számított a pénz ??? parasztnál , zsidónál , úrnál .. éppen hogy nézték , beszéltek - sőt egyezkedtek rajta , mivel ez volt az életük megalapozásának a legfontosabb tétele !! ....."

"Egy életen át gyűjtötték a kelengyét, a tisztaszobában szépen feltornyozták az ágyat, a kelengye a lládában, a tistaszobában, a gyerek a sutban aludt, a férfi az istállóban, az asszony talán nem is aludt, csak robotolt..."

"Idealizáljuk a nyomort...miért volt az a modás Matyóföldön: Hadd korogjon, csak ragyogjon!?"

"Akinek ilyen kelengyéje volt annak a szülei elég módos parasztemberek lehettek. Sokan idealizálják a régi paraszti életet csak azt nem gondolják végig, hogy az az élet mivel járt. Tisztelem a hagyományokat és ha ilyen képet látok nekem is megdobban a szívem azért. "


"Én a magam részéről ahogy mondtam , én tisztelem és szeretem a régi dolgokat hagyományokat , mindig beöltözök, pl szüreti mulatságkor , stb ha lehetőség nyílik rá , falusi vagyok én is ,voltak , szép dolgok , és voltak amivel nem lehet dicsekedni , sokszor elgondolkozom azon ,hogy jobban szerettem volna akkor fiatal lenni , igaz rengeteg volt a dolog , de lehetett 10 évre előre tervezni , de most 1 napra sem , de viszont ezt a kényelmet ami most van , nem cserélném el a régire"

"folyt.azt képzelik, az valami idilli volt, az árvalányhajas, gyöngyöspártás... Bizony, a kínkeserves paraszti élet árnyoldalairól kevés szó esik... A hajnali felkelés, a sok gond ma is megvan, de annyira más a világ... Sokan majdnem visszamásznának a fára, elfeledve a fejkődés adta lehetőségeket.. hogy más a világ, sem területeket, sem ideológiákat nem lehet visszacsinálni..."


No, itt az ideje, hogy én is hozzászóljak e témához, hiszen a képeken megjelenő értékek átadása a blog és a Fb. oldal egyik legfőbb célja. Észre kell vennünk, hogy általában a hozzászólások mindegyike a mai világ értékrendjén keresztül akarja értelmezni azt a világot, mely ezzel teljes mértékben ellentétes volt... ebből születnek ilyen indulatos vélekedések. Egész egyszerűen nem lehet a mai mércével mérni azt a valóságot. A pénz, a kényelem nem alkalmas fogalmak erre. E hozzászólók egyike sem élhette meg azt a kultúrát, melyről véleményt alkotott. Ráadásul egy-egy képnél minden pozitív hozzászólásra jut kb. 5 negatív, önmeghatározása szerint realista vélemény... melyek legtöbbje erősen torz képet állít valósnak. 



Mivel nem vethetjük le korunk poros köpönyegét, nem várhatom, hogy a jelenünktől függetlenül próbáljuk látni a régiséget, csupán azt kérem, hogy vizsgálja meg ki-ki önmaga véleményalkotói helyzetét. Elégedettek vagytok életetekkel? Kezetekben tartjátok annak irányítását? Van kivel megosztanotok életetek minden örömét és bánatát, van ki hitet és reményt adjon? Értitek mi miért történik a világban? Tudjátok mit kell tennetek, ha tragédia, betegség, szerencsétlenség éri személyeteket, családotokat? Tudtok élni azzal az erővel, melyet emberként az év minden pillanatában kapunk? Szemébe tudnátok mondani dédszüleiteknek, hogy boldogok vagytok? 

Ne nekem válaszoljatok ezekre a kérdésekre, hanem önmagatoknak, azonban egyet ne feledjetek: azon emberek, akik a régi -általatok minősített- világban éltek, ezen kérdések mindegyikére igenlő, pozitív választ adtak volna... ha nem tartották volna ostobaságnak egyáltalán e kérdések jogosságát! Hiszen milyen világ az, ahol az ember nem elégedett életével?! Ahol nem maga irányítja sorsát, ahol nincs kiben higgyen és ki ezért csodákkal segítse?! Milyen világ, ahol nem tudjuk miért beteg az ember és miért beteg a Föld, ahol nem tudja az ember mit tegyen, ha egy kicsit is kibillen a megszokott kényelemből?! Ahol öngyilkosság a válasz erre a kérdésre?! Ahol az ember "depressziós", "túlhajszolt"... stb. Milyen világ az, ahol az ember nem tudna élete bármely pillanatában tiszta szívvel odaállni felmenői elé és azt mondani nekik: szerencsés vagyok, hogy emberként születhettem e világra és létem múltával emberként, méltó módon hagyhatom majd el!



Ha ezzel megvolnánk, akkor beszéljünk egy kicsit arról a világról, amely sokak szerint a "robotról", a "nyomorról" a "keserves munkáról" szólt. Ebben a világban az embernek kerek egész hite volt. Pontosan ismerte a világ keletkezését, ismerte annak működését, jelenét és jövőjét. Mivel ismerte és hitte, ezért biztonságban élt. Világképe teljes volt. Nem félte a gonoszt és nem volt egyetlen percig sem bizonytalan... mert hite biztonságban tartotta. Nem a vallásról beszélek, ne értsétek félre, hanem arról, amit ma életvilágnak, világképnek nevezünk. Az ő világképükben mindennek helye és rendje volt. Befogadták az égnek s a földnek erejét, mely egész lényükből sugárzott. Ma, de még inkább az elmúlt hetven évben le lehetett élni úgy egy életet, hogy az embernek szinte minden napja, minden hete pontosan ugyanúgy zajlott. A régiségben minden áldott napnak helye és szerepe volt az esztendő során!!! És ennek az ember pontosan tudatában volt. Minden áldott napnak tudta a szerepét! El sem lehetett képzelni, hogy egy nap "csak úgy" elment fölötte... hiszen akkor már borult a világ, az ő világának egyensúlya!  Hol vagyunk ma ettől a tudatosságtól?! A régi ember minden napját úgy élte, hogy halálának pillanatában ne legyen adósa senkinek és semminek. A régi ember minden reggel a napba tekintett, hogy erőt, támogatást szerezzen napjának sikeréhez és minden este tükörbe nézett, lelkének tükrébe, hogy megvizsgálja lelkiállapotát mielőtt nyugovóra tér. A régi ember számára a munka, mely sokszor igen nehéz volt, az életet jelentette. A biztonságot és az örömet. A hitetlen ember munkája sokkalta nehezebb, sokkal "keservesebb", "nyomorúságosabb", mint azé az emberé, akinek kerek egész hite van. Ennek számára a munka nem "robot", hanem az üdvözülés útja volt. 



A régi ember alatt azonban ne a két világháború között született embereket értsétek, a régi ember kora az 1800-as évek vége felé már igen-igen letűnőben volt. Ne vetítsétek saját gyerekkori emlékeiteket a régi ember világába, mert ha nyomokban találtok is egyező vonásokat, ezek töredékessége okán könnyen eltéveszthető a régi ember valósága. Mennyit, de mennyit tudnék írni erről a valóságról, talán apránként meg is teszem majd. Most bizonyára többen úgy gondoljátok, hogy én a múltban szeretnék élni, vagy "visszamászni a fára". :-) Ez utóbbiról úgy tartom, hogy annak kellene felmászni rá, aki kitalálta, hogy az ember onnan származik, illetve azoknak, akik elhiszik ezt. Nem, nekem a jelenben van feladatom és élvezem ennek minden pillanatát. Csak a pillanat létezik, melyben itt és most vagyunk, ezért nem mindegy, hogy tudunk felelni a bejegyzésben feltett kérdésekre, ezért nem mindegy, hogy élünk-e eleink ránk hagyott tudásával, vagy hitegetjük magunkat a "civilizált" világ kényelmének mondvacsinált valóságával. Milyen kényelem az, ahol másnap öngyilkosságba taszíthatják az embert?! Géczy Gábor szavaival zárom e bejegyzést:

"Nem az őseinket kell követnünk, hanem azt, amit az ősink követtek."






2012. október 2., kedd

Irányjelző

Különös napokat élünk. Egy filmforgatás van a Faluhelyen, pontosabban egy valóságshow forgatása. Ez egyben azt is jelenti, hogy hetek óta nincs időm bejegyzést írni, másfelől pedig olyan érzeteket kelt bennem, melyre így a nyár múltával nagy szükségem volt. Ezeket osztom meg veletek néhány gondolatban, hátha nektek is ád valamiféle megerősítést utatokhoz, vagy elindulásra ösztökél. 

Az emberi szervezet alkalmazkodik környezetéhez. Alkalmazkodik, megszokja és él abban az épített környezetben, ahová beleneveljük. Ez azonban nem az a környezet, ahol egészségben működhet, hanem az, ahol erejét és ellenálló képességét az életben maradásért való küzdelemre fecsérli. Mi történik ezzel a szervezettel, ha kilép a teremtett világba? Azt hinnénk, hogy egy csapásra megváltozik a jó levegőn és képes befogadni e világ minden ajándékát... de nem ez történik. Szenvedni fog. Szenvedni a levegőtől, a naptól, a széltől, a növényektől, az állatoktól, de még a víztől is. Azért ez elég ijesztő, nem? Pedig még csupán a test hagyta el az épített világot, a lélek nem. Hihetetlennek tűnik, de ezek a lelkek nem képesek kilépni a saját világukból, annak a törvényeit próbálják ráhúzni a teremtett világra, háborgatva annak nyugalmát. Emlékeztek mit írtam arról, hogy két ember már képes teremteni? Két ember az egész épített világot képes újrateremteni a teremtett világ bölcsőjében is. Újrateremti és mikor fulladozik a működésképtelenségben, akkor sem veszi észre, hogy valami nem működik, hogy rossz úton jár, hanem próbálja túlharsogni saját kudarcát, elnyomni a teremtett világ győzelmét.

Öt fiatal "sztár" lakik nálunk a majorban, akiknek feladatuk, hogy részt vállaljanak a gazdaság működtetésében, hogy tanuljanak a vidéki életből. Öt kedves, rendes, tisztelettudó városi fiatal, akik próbálkoznak. Hogy mit fognak tanulni, azt nem tudhatom, hogy én mit tanulok e napokban azt annál inkább.  Közvetlen tapasztalatom eddig csak elvétve akadt a (fő)városi ember jelen állapotáról. Igazából nem is az emberről kellene szóljak, hanem a társadalomról, csakhogy ilyen nem létezik. Az ember nem mennyiségi, hanem minőségi egység. Tehát inkább emberi és egyéb környezetéről kell írnom, hogy nagyon nagy bajban van. Nem csak azért van bajban, mert egészsége látja kárát jelen életformájának, hanem azért is, mert idegenné vált a teremtett világ számára. Az eddig azért távolabbinak tűnő "amerikai" minta itt van közöttünk, itt van gyermekeink előtt, sőt már föl is nevelődött benne egy nemzedék, aki most neveli bele gyermekét. És ez bizony nagyon ijesztő. S ami még inkább az, hogy ezek jó szándékú és ártatlan emberek... akiknek jó így. Mondhatnátok, hogy ha jó nekik, akkor mit törődök én mindezzel. Elmondom mindjárt.

A Föld és a világmindenség egy élő rendszer, írtam már. Minden élő szervezetnek szüksége van minden alkotójára, minden kis sejtjére. Ha valamely szerv nem működik, az egység sérül. Ha nem képes meggyógyítani önagát, akkor akár el is pusztulhat. Vagyis ha az ember kilép ebből az életközösségből, kilép ebből a szövetségből, akkor beteggé teszi a Földet. Ezt látjuk most. Ha pedig beteg a Föld, akkor beteg lesz az ember is... ezt éljük most. Fizikálisan és lelkileg is. A Föld jelez, már nem csupán emberek milliónak betegségei révén, hanem a természeti "katasztrófák" révén is. Mit csinál a Föld? Próbál védekezni, le akarja rázni magáról az élősködővé vált embert, földrengéssel; tisztára akarja mosni magát, árvizekkel, elégetni a szemetet, vulkánkitörésekkel és így tovább. Vegyük már észre, hogy nem az amerikaiak miatt, nem is a kínaiak miatt történik mindez, hanem miattunk! Nem az elmúlt szocialista rendszer miatt és nem is a kamatozó hitelpénzrendszer miatt... csakis miattunk, akik várunk, akik tétovázunk, ahelyett, hogy leülnénk a természetben, elcsendesednénk és meghallgatnánk annak kérését, hogy mit vár tőlünk. Nincs már időnk arra várni, hogy majd a gyerekeink... az épített világ szennye már itt van és gyerekeinknek ebben kell felnőni ha nem mutatunk nekik más utat. 

A teremtett világnak segítségre van szüksége. Működtetni kell annak a maroknyi embernek, akinek kultúrájában még benne van az üzenet, hogy hogyan lehet! Igen, mi vagyunk ezek az emberek, akiknek élni kell ezzel a tudással! Nem beszélni kell róla, nem dicsekedni kell vele és nem eladni kell! Élni kell vele és az élet magától szaporodik tova. Ez a mi feladatunk, amit nem holnap kell elkezdenünk, hanem az egyetlen létező pillanatban, az örökkönvaló "most"-ban. 

A továbbiakban olyan videókat is láthattok a blogon, melyek erről szólnak, erről a megőrzött tudásról, amik útmutatók lehetnek számunkra. Íme az első, talán legfontosabb üzenet számunkra. Nagyon hosszú az előadás, de hallgassátok végig. Két és fél órát vesz életünkből, de egyszer hallanunk kell. Minél előbb, annál jobb... ugyanis élnünk is eszerint kell, s ha így élünk, nem két és fél órával lesz hosszabb életünk. 














2012. szeptember 16., vasárnap

Eljegyzés...

Nemrég bejelentettem, hogy elkészült vendégasztalunk, s most egy újabb nagyszerű hírrel szolgálhatok. A sors elhozott hozzánk két csodálatos embert, s éppen úgy rendezte a dolgokat, hogy ez a hely, két ember szeretettemploma adjon helyen az emberi lét talán legőszintébb kérdésének. Hiszen nem az esküvőn dől el, hogy két ember egésszé válik vagy sem... az sokkal hamarább elválik, egy vallomással s egy kérdéssel. "Hozzám jössz feleségül?" -azaz eljössz a bennem lakó jóistenhez annak másik feléül? Ebben a pillanatban, mikor a két szív megnyílik, az emberi test a világ legpompásabb templomává válik. Az a végtelen megtiszteltetés ért bennünket, hogy ebben a templomban a mi asztalunk szolgálhatott oltárként... s miről korábban írtam, immár valósággá lett, s ez mérhetetlen örömmel tölt el bennünket. 



Kívánjuk nektek, hogy ezt a templomot minden nap, minden reggel építsétek újjá, s töltsétek meg szent lelkekkel, akik már várják odafenn, hogy eljöhessenek hozzátok! Isten éltessen benneteket sokáig!

2012. szeptember 10., hétfő

Találkozzunk a Faluhelyen


A Faluhelyen Itthon és Másutt blog kevéssel több, mint egy éve alatt számtalanszor leírtam, hogy nem a bejegyzéseket író név/személy a fontos, hanem az ember. Minél többet tud az ember egy másik emberről, annál inkább szeretné elhelyezni, kategorizálni abban a szubjektív rendszerben, melyet maga alkotott pontosan erre a célra. Tudni szeretné, hogy kinek "hol a helye", hogy  "ki kivel van", stb. Név nélkül kezdtem e blogot írni, alig valamit mutattam meg eddig személyemről és családomról. Mostanra azonban eljött az ideje, hogy közelebb engedjelek magunkhoz benneteket, éppen azért, mert már ismertek annyira, hogy nem értitek, értelmezitek félre azt, mit mutatni szeretnék. 



Találkozóra hívlak benneteket nyári otthonunkba, a Mátra északi lábához, Mátranovákra, a Faluhely völgybe. Megmutatom nektek azt a helyet, ahonnan az a kevéske ismeretem származik, melyet a teremtett világról tudok. Megismerhetjük egymás anyagi valóságát, s gazdagíthatjuk közös világunkat. 

A találkozó időpontja: 2012. szeptember 23., vasárnap. Érkezés 9.30-tól.



A napot a major területén illetve annak határában töltjük el, állatok, régiségek, megőrzött szellemi és tárgyi emlékek között, a természet lágy ölén, illetve eső esetén az egykori hodályban. Megismerhetitek azokat a régi állatfajtákat, melyek közös jövőnket jelenthetik, azokat az eszközöket, melyek egykor a mindennapi élet részei voltak és azt a jövőképet, melynek mindannyian részei lehetünk.



Az ebédet a nyáron elkészített vendégasztalunknál költjük el, melyet előző bejegyzésemből már ismerhettek. Délután pedig körbejárjuk a völgyet, megismerve annak látható és láthatatlan világát, melyet a régiek hagytak ránk.


A részvétel díja 3000 Ft/fő (12 év alatt díjmentes), mely az imént sorolt program ára, illetve mellyel egyben támogatjátok, segítitek a Faluhely örökségének továbbadását.

Az embernek néha meg kell állnia, s eltávolodnia a mindennapok valóságától egy távolabbi világ felé, mely erőt és hited adhat életünkhöz. Gyertek el hozzánk, legyünk együtt jelen a teremtett világban, legyünk együtt a Faluhelyen. 

Kérlek benneteket, hogy amennyiben nekivágtok e mátrai kalandnak, előtte legkésőbb e hét vasárnapig jelezzétek nekem, az alábbi címre, hogy hány fővel érkeztek:
 faluhelymajor@gmail.com

2012. szeptember 8., szombat

A teremtés nyara


Az alkotó ember, teremtő ember. Képes arra, hogy megvalósítsa álmait, ha elfogadja a környezetéből kapott jeleket.  Régóta álmodtam az idei nyárról, még régebben arról a gondolatképről, mit mostanra sikerült a kézzelfogható, mindenki által észlelhető valóság részévé változtatnom.


Idén nyáron hazaköltöztem családommal szülőfalumba, pontosabban abba a völgybe, melynek annyi mindent köszönthetek (s ha szeretitek a blogot, akkor ti is), melynek neve Faluhely. Egy picike házikó egyetlen szobájában töltöttük a nyarat, állatok között, a természet lágy ölén. Hajnalban keltünk és sokszor késő éjjelig dolgoztunk, hogy létrehozhassuk álmunk egyik első szeletét, egy olyan helyet, amely sajnos egyre kevesebb van e világban. Igen, egyre kevesebb, pedig éppen csak azt és annyit tudunk adni itt, amire és amennyire bárki képes a világon… szeretetet.



Nem véletlenül írtam előző bejegyzésemben a falusi vendéglátásról, s annak mai formájáról.  Egy olyan helyet hoztunk családommal létre, melyben benne van minden türelmünk, szeretetünk és hitünk. Csupán egy apró étkező, egy falusi vendégasztal, ahogyan szakszerűen elnevezték. Kivételesen ezen állami névadás tökéletesen sikerült. Egy falusi asztal a falusi ember oltára, melynél nap-nap után bemutatja áldozatát Istenének. Ahol leülteti vendégét, jöjjön az bárhonnan, s legyen bárki fia, szeretettel fogadja és közös áldozásra, áldomásra hívja. Nem keresi az ember, a vándor bűnét, vágyát, akaratát, mely asztalához hozta, hiszen ő nem az esendő embert ülteti oltárához, hanem a benne lakozó Jóistent. Mit mondtak eleink a régiségben, mikor poharaikat az ég felé emelték s összeérintették? Isten – Isten! Ebben a pillanatban nem a bűneivel együtt élő emberek álltak az teremtő előtt, hanem a meztelen emberi szeretet. Mit mondunk ma? Egészségünkre! Ha valaki azt gondolja, hogy az egészség ez esetben valamiféle orvosi kategória, s hogy a testi jólétünket kívánjuk, akkor annak bizonyára furcsán hangzik, hogy szó nincs erről. Pontosan arról a találkozásról van szó, melyet imént leírtam, mikor két ember egy közös oltár fölött, tisztán és őszintén egymás javát kívánja, s megteremti. Ehhez mindig két ember kell. A teremtés legmagasabb foka két ember egésszé válása által jön létre… egészségünkre!

Előző bejegyzésemhez írtátok megjegyzés gyanánt, hogy a ma vendégei már nem azok, mint a régi falu vendégei. Írhatnám, hogy a mai falu lakosai sem azok, mint a régi világ lakosai. De azok az értékek, melyek egy boldog és teljes világhoz vezetnek, örök értékek, s ma éppen úgy megvannak minden emberben… csak nem tudjuk használni, nem tudunk élni velük. Ezért is alakítottuk ki ezt a helyet ebben a völgyben, a Faluhelyen. Azért, hogy felidézzük ezeket az értékeket, melyek egy erre alkalmas tárgyi környezetben szinte csak úgy zúdulnak az emberre.  



Az étkező egy pár éve megüresedett juhhodályban került kialakításra. Akkor üresedett meg az épület, mikor az akkori magyar merinói állományunkat rackára cseréltük, s csakhamar megtapasztaltuk, ezek az állatok sokkal régebbi világok hordozói, mint birka elődeik voltak. Isten asztalánál esznek egész évben, s a csillagos ég alatt járnak mindörökké. „Igénytelenek” – tartják róluk. Ha úgy kell ezt értenünk, hogy nem igénylik a folyamatos orvosi „kezeléseket”,  a folyamatos „étrendkiegészítőket”, állandó körmölést, ellenállóak szinte minden parazitával szemben, akkor rendben, aki magyarként nem szégyell egy efféle, világon egyedülálló csodát így jellemezni, ám tegye. Ugyanezek igazak a szürkemarhákra, a mangalicákra s a legtöbb általunk tartott és tenyésztett állatra: magyar óriás nyulak, buga galambok, nyuszkanyakú tyúkok és még sorolhatnám. Ezekből az állatokból áldozunk fel Isten asztalánál vendégeink számára.



A hely minden apró darabkáját magam építettem és rendeztem be, a legnagyobb örömmel, amiért épp ezzel foglalatoskodhattam. Minden tárgy, minden sejt, mi ezen egészet alkotja, kötődik a múlthoz, kötődik a régi világhoz, hogy képes legyen átadni annak üzeneteit. Mit e képeken át észlelhettek belőle, sokkal szegényebb, mint a valóság, melyet elmém és családunk hite, vállalása alkotott. Arra, hogy azt átadhassuk, ahhoz egy virtuális tér kevés, ahhoz legalább két ember kell… Isten –Isten.

A fotókat kedves barátunk, Lengyel Balázs készítette:  http://www.lbmediart.hu/ 

A tavasszal azt ígértem, hogy idén közelebb engedlek benneteket magamhoz, családomhoz, s ez így is történik. Ezennel szeretném bejelenti, hogy e hónap végén, egy találkozóra hívlak benneteket Palócföldre, a Mátra északi lábához, abba a völgybe, mely e blognak névadója, nekünk otthonunk…  a mátranováki Faluhelyre. Bővebben erről hétfőn írok, addig is remélem, hogy jó páran leszünk, akiktől azt várja a világ, hogy pont most, pont itt valamiért találkozzunk …

2012. szeptember 2., vasárnap

Falusi vendéglátás régen és manapság

Már tavasszal is írtam, hogy ebben az esztendőben sok változás fog bekövetkezni a családom életében. Közelebb kerültünk a teremtett világhoz, önmagunk határaihoz és nyugodt szívvel írom, hogy ma már máskéént látjuk a világot, mint egy éve. Nem az álmok, tervek, célok változtak meg, csupán az ember, ki mindezt irányítja, annak szeme nyílt meg. 

Egy évvel ezelőtt a falusi vendéglátás témában aligha tudtam volna higgadtan írni, úgy hogy azzal ne bántsam meg emberek sokaságát. Nem is írtam éppen ezért, noha pontosan tudtam, hogy mire készülök ez évben, tudtam, hogy magam is szeretnék efféle fogalom alá tartozó dologgal foglalkozni.  Ma könnyedén írom e sorokat, mivel tudom, minden e tárgykörben, minden mi rajtam kívül való, pont azon a szinten áll, amilyen szinten ez idő tájt állnia kell. De hogy is áll e téren szép hazánk?

Falusi vendéglátás, egy olyan kifejezés, melyet a törvényi szabályozhatóság végett "felülről" alkottak meg. Ezzel a kifejezéssel rögtön fel is piszkálták a falusi emberek fantáziáját, kiknek ezidáig nem voltak fogalmaik e tevékenységre, hiszen a vendéglátás az élet része volt. Az Élet része. A teremtett világban az ember ad a másik embernek. Nem cserél, nem elad, hanem ad, önzetlenül. Nem vár érte semmi, nyugodt és boldog, hiszen ő is megkap mindent, mire szüksége lehet. Megkapja a természettől és embertársaitól. Így volt ez mindaddig, míg fel nem építettük magunknak azt a lehetőséget, hogy pénzt fogadjunk el azért, hogyha adunk valamit. Immár az épített világban járunk, melyben bizony magunknak is pénzt kell keresnünk, hogy megvásároljuk azt, mire szükségünk van. Megvásároljuk a természettől és embertársainktól. No de vissza e kifejezéshez. Szóval a falusi ember e kifejezés és az ezzel járó pénzszerzési lehetőséget hallva, elkezdett gondolkozni, hogyan lehetne "vonzóbbá tenni" e "szolgáltatást". Tulajdonképpen nem történt más, mint amit az épített világ professzionális szolgáltatói gyakoroltak mint mintaadók, a falusi ember marketingstratégiát választott magának és elkezdett hazudni. Hazudni a faluról, a jelenről de még a múltról is. Álhagyományokból csinált valósnak látszó hagyományt és próbálja elhitetni a világgal, hogy "ez az igazi élet, itt falun." Megpróbálja, sőt sokszor el is hiteti magával, hogy ő az egy élő igaz hagyomány őrzője. Csakhogy a hagyománynak mind őrzői vagyunk.



Minden ember jelenében ott van felmenőinek múltja. A régi falusi világ tudása nem titkos lokális társaságok féltve őrzött kincse, mely már semmivé vált, hanem a természettel együtt lélegző ember ismeretei, éppen ezért bármikor, bárki által életre kelthető folyamatok. Ezt kell és lehet éreztetni minden emberrel, akit valamilyen okból egy faluba sodort az élet. Ehelyett most van más, egy megkonstruált hagyomány.

Szerencsére az utóbbi 1-2 évben a világ fordulásával egyre jobbá vált a helyzet, s egyre több igényesen felújított, hagyományközeli hellyel is találkozom. Ezek legtöbbje még mindig nem arról beszél, miről beszélnie kellene, s lehetne. Pontokba szedem, noha nem szeretem e formát, hogy lássátok milyen lehetőségek állnak előttünk:

1. A falusi házaknak nem (csak) a formáját kell megőriznünk, hanem anyagát is és azt a tudást, mely létrehozza és évről évre megtisztítja, újra feltölti élettel. Egy efféle ház időt és törődést igényel, nem pénzt és "mesterembereket". Minden ember "mester", hiszen a teremtés, az alkotás képességével bír(hat).



2. A házbelsőkben megmutathatjuk, hogy természetes anyagokból sokkal hangulatosabb, igazabb és funkcionálisan is remek enteriőrök alakíthatók ki. Nincs műanyag, nincs semmi életidegen anyag és nincs felesleg. Megmutathatunk egy olyan világot, melyben a szemét fogalmát nem ismerik, melyben kevés tárgy van, de minden tárgyat a legvégsőkig  új funkcióval látnak el. (Kevés tárgy, azaz nincs telepakolva a hely kerámia-, porcelán-, üveggyűjteményekkel...)

Jajj...
3. A nyírott gyep, pázsit ma minden kertes ház udvarán látható (ahol nincs leburkolva térkővel az egész udvar). Vaj az életet szolgálja ez? Egy rendben tartott kaszáló, vagy gyümölcsös éppen azt tudja adni, mint egy füves udvar, csak éppen haszna is van. A falusi udvart állattok és kiskert nélkül nem lehet hitelesen bemutatni, vagy ha mégis, akkor is, minek? Hiszen pont az a falusi élet lényege, hogy az ember szerves része a természetnek és képes gondoskodni önmagáról és az őt körülvevő élőlényekről.


4. A falusi vendégasztaloknak is csak ekkor van értelmük. Akkor, ha az ember azokat a régi magyar állat- és növényfajtákat tartja, melyekből olyan ízű ételeket tud főzni, amilyet ma már sehol máshol nem lehet enni. Nem kell ehhez a zsírban tocsogó étkekre gondolni és a gulyáslevest slambuccal enni. A régi magyar konyha tele van izgalmas receptekkel, melyeket bármilyen irányba megújíthatunk, gazdagíthatunk mai fogásokkal. A lényeg az alapanyag és a mértékletesség.

Csak töredékek ezek, írás közben felismertem, hogy képtelen lennék minden gondolatkört kifejteni, ti pedig végigolvasni. Nem sorolom tovább, hogy mit várna a világ tőlünk, kik efféle vendéglátással kívánnak foglalkozni, de bizonyára érzitek, hogy nem műanyag nyílászárókat, LCD Tv-t és Tesco-s ételt. Még kevésbé a jelenről való kesergést és panaszáradatot. Az embereknek valódi értékekre van szükségük, amit át kell adnunk. "Ki, hogyha nem Ti, mikor ha nem most!"














2012. augusztus 30., csütörtök

Vissza a régi házakhoz

Már rég mutattam olyan képsort, mely egy-egy gyönyörűen megőrzött, felújított öreg házról mesél. Ma egy normandiai ház következik, fantasztikus hangulatú enteriőrökkel. Ezúttal nem az írásé a főszerep, jó nézelődést kívánok! 










Képek forrása
Nos, nektek is tetszett? Szeretnétek ha ismét gyakrabban kerülnének bemutatásra hasonló otthonok?


2012. augusztus 22., szerda

Kétségből egység, egészség

Valami egészen másról terveztem írni a napokban nektek, egész pontosan a nádtető készítésről, azonban a világ mást akar tőlem. Üzenni akar valamit, valami fontosat, ami nem várhat sokáig. Az emberről fogok írni ismét, arról az emberről, aki te vagy s aki én vagyok... s ami kettőnkből lehet.

"Egy ember fél ember, két ember három ember..." - ismeritek ezt a mondást? Sokszor hallottam gyerekként édesapám szájából. Ő is az édesapjától hallotta, s így tovább. Mit jelenthet ez? Egy ember fél ember...

A teremtett világ egy duális világ. Van az anyag és az ellenanyag. Van valami, ami többlet, s ugyanott valami, ami hiány. Az élet abban a pillanatban keletkezik mikor ez a két ellenpólus eggyé válik. Ahogyan korábban írtam az emberben és minden élőlényben benne lakozik Isten és a Sátán is. Az ember képes tudatával egyik vagy másik teremtő/pusztító erő működtetésére. Melyiket válasszuk? Ebben lehet(ne) segítségünkre a kultúra, melyben élünk. Az a kultúra, mely nem is olyan sokkal ezelőtt a falu kultúrája volt, az Istent és az életet választotta, vagyis az egészséget. Az a kultúra mely ma körülvesz bennünket, a pusztítást jelöli ki út gyanánt. Radikális vagyok, miért? Pusztítjuk önmagunkat, pusztítjuk embertárasainkat és a természetet. Nem így van? Nézzen mindenki magába, nem így van? Ha az élet maga Isten, akkor a pusztítás maga a... Egészség helyett kétségek közt élünk. Normális világ az, ahol teljesen elfogadott, sőt divat "szinglinek" lenni?

"Az élet egyszemélyes önmegtapasztalás." - tartja a keleti filozófia. Valóban így van. Helyettem és helyetted senki más nem felehet az életünkért. Boldogtalan vagy? Csakis te tehetsz róla! De... nincs de. Életed a "te kezedben van." A valóságot melyben élsz, végtelen lehetőségek közül te magad választod ki. Úgy ahogyan erről korábban is írtam. Amit adsz, azt kapod vissza. Minél többet adsz, annál többet kapsz. A valóság, melyben élsz, a te valóságod. A ma embere fél az egyedülléttől. Hiába sétál például egyedül az utcán, szemével mindig kutatja, fürkészi a többi embert, gondolatai közt ott sorakoznak a többi emberhez való viszonyának kérdései...s ha már kezd "besokallni", akkor bekapcsolja a rádiót vagy egyéb más társadalompótlékot. Zsebében mindig ott a telefon, már-már az internet is... ez jelenti a biztonságot. Ez a garancia arra, hogy nincs egyedül. Ez az ember nem él. Látod, hogy mi történik körülötted? Észreveszed a teremtett világ csodáit? Ha igen, akkor létezel a valóságban. Amíg elméd nem tiszta, hogy észrevedd a természet üzeneteit és azok szerint élj, addig csupán egy "avatar" vagy, egy robot az épített világban. Ez a robot nem veszi észre a számára felkínált lehetőségeket, sorra szalasztja el a pillanatokat. Ám ha befogadó vagy, akkor a természet megajándékoz a legnagyobb csodával... a másik feleddel. 




Egy ember fél ember. A férfi másik fele a nő, a nő másik fele a férfi. Ketten egységet alkotnak. Ketten együtt képesek megsokszorozni a teremtő erőt... két ember három ember. Csak együtt képesek arra, hogy új életet hozzanak a világra. Ha "együtt dobban a szívük", emberfelettinek tartott dolgokra ösztönzik egymást. Együtt egy olyan úton járnak mely fölfelé visz... kettejük lelki temploma felé.



Egy efféle templommal azonban az egyéni életek nagyfokú változása jár. Az "önmegtapasztaló" embert hatások /hullámok, rezgések, energiaáramlások/ érik a teremtett világ felől. Ezeknek nagy részét fizikálisan nem érzékeli, vagy ha érzékeli is, nem szokta meg, hogy tudatosítsa magában azokat. Mikor két ember eggyé válik, akkor megváltoznak az őket ért hatások is, a kettejük közti viszonyhoz alakulnak. Ezzel párhuzamosan az egyén továbbra is "felveszi" a ráható erőket, de keletkezik egy többlet. 



Mikor egy férfi és egy nő egymásra talál, egyszeriben megsokszorozódnak a valóságok is. Két ember három ember... azaz, van a férfi valósága, a nő valósága és kettejük valósága. Három világ, mely egyazon időben és egyazon helyen létezik, ugyanazokkal a tárgyakkal és adottságokkal, mégis egymástól lényegesen különböző módon. Ezért nincs értelme az egyénnek az igazságot keresni, mert nem egy igazság van... hanem két ember között legalább három. És ezek az igazságok, éppen úgy, mint a valóságok, állandó változásban vannak. Ki változtatja őket? Maga az ember. Mindkét ember.

Az egyén valósága folyamat, a család valósága állapot. Az egyén folyamatosan megtapasztalja a világot, a család viszont teremti azt. Az egyén is képes teremteni, de család teremtő készsége sokkal nagyobb és erősebb ennél. Az ő feladatuk, hogy utódokat adjanak a jövőnek, a múlt tudásával úgy, hogy mindez a jelen pillanatiba csempészett észrevétlen valóság lehessen. Az utód, azaz a gyermek választja ki a szüleit, s nem fordítva, nem pusztán a genetika kérdése ez a folyamat. A test talán igen, de mi mozgatja és élettel tölti meg, az bizony nem. Éppen ezért tekintsetek úgy gyermekeitekre, mint a földre, erdőkre, állatokra... melyeket itt e teremtett világban sosem birtokolhattok, hanem legjobb tudásotok szerint segíthetitek ezek önálló kibontakozását.  Az ő valóságuk szintúgy a család valóságát bővíti és éppen ezért, az ő igazságuk a kezdetektől fogva épp annyira jelentős, mint bármely más emberé. De ha ennyi valóság létezhet egyszerre, akkor hogyan haladhat előre az élet? A válasz a szeretet, mely átfogja és működteti a családok világát, ez billenti át az egyéneket a konfliktusokon, nehézségeken. Mert bizony ezekből is akad bővel, hiszen mint írtam, az emberben nem csak Isten lakozik. Nem emlékszem pontosan melyik filmnek volt az alábbi mondat a kulcstétele: "Én bízom az emberben, csak az emberben lakozó ördögben nem."  Én inkább így fogalmaznék zárásként: "Bízom abban, hogy a teremtés örök folyamat, s a pusztítás csak pillanatnyi állapot, s ha ez így van, akkor joggal bízhatom az emberben lakozó Jóistenben."




2012. augusztus 21., kedd

Elindultak hát...

Emlékeztek még a legelső képekre gyermekkorotokból? Ha legmélyebben keresgélek emlékképeim közt, csupán néhány foszlány villan föl. Dédmamám és a sámli, melyen üldögélt, botok, kövek és egy maréknyi sár a tenyeremben, dédi meleg tejbe áztatott kenyerének illata és egy hatalmas, fehéres madár, mely a szomszéd póznán hallatja hangját... kelepel. Ahogy a későbbi emlékekre tekintek, már tisztán látom dédit, gesztusait, szerető nézését és látom, hallom a gólyánkat is. Igen, ő a mi gólyánk volt. Minden nap újongva fogadtam érkeztét, vártam, hogy leszálljon valamelyik kéményre vagy oszlopra és kelepelni kezdjen. Mikor később az utcabéli gyerekekkel magunk játszhattunk, kiderült, hogy ők is úgy érezték, hogy az a gólyamadár, bizony az ő madaruk... s onnantól együtt vártuk minden tavasszal érkeztét, lestük a fiókákat, vártuk hogy kirepüljenek s ilyen időtájt minden nap félve mentünk a fészek alá, talán már elment, talán már nem láthatjuk ez évben... s ezért minden nap elbúcsúztunk tőle. 

Minden falunak, s a legtöbb kisvárosnak is van gólyája. Egy madár, mely mindenkié, melynek majd mindenki egyformán örülhet, s ha a nagyszülők mást már nem is adnak át unokáiknak, a gólyát még megmutatják. Minden faluban van pár ember, aki különösen odafigyel e féltett madárra. Sok faluban ennyi maradt a régi világból. Abból a világból, ahol mindenhez, ismétlem mindenhez úgy álltak, mint a gólyához... mely egyenként és ami még fontosabb, együtt is... mindenkié, melyet egy közösség szeretete táplál. Egy falu szeretete olyan többlet, mely életet és különleges hatalmat ad a gólyának, mely őrzi a falu békéjét, vigyázza nyugalmát. Sok történetet hallottam arról, hogy volt az elmúlt száz esztendőben két év, mikor hiába várták haza a gólyát... a gólya helyett a háború érkezett. 

A napokban kelnek útra falvainkból e varázslatos madarak, hogy elvigyék jelenünket messzi földre, s zarándok útjukról egy tiszta kezdethez térhessenek vissza, új esélyt adva nekünk az eljövő tavasszal egy szebb életre. 

Az idén először műholdas jeladót kapott néhány nógrádi fehér gólya. Az egyik közülük szinte azonnal útnak eredt és már Egyiptom fölött jár. Mivel Patak községben bújt ki a tojásból, a Patak nevet kapta, egyébként Ludányhalászi határában lett szabadon engedve. Útvonala nyomon követhető az alábbi oldalon, mely óránként frissül: http://satellitetracking.eu/inds/showmap/?check_54=54

Ő is, mint minden magyar gólya, a Boszporusz, s nem a Földközi-tenger fölött repült át, minthogy  a nagytestű madarainknak szükségük van a szárazföldi felszálló meleg légáramlatokra, hogy a magasba emelkedhessenek. Az alábbi rövid videón a világ egyik legnagyobb csodája látható... a Boszporusz felett keringő gólyák seregeiről. Nézzétek úgy e filmet, hogy közben ott érzitek a ti gólyátokat is, ahogyan a Kárpát-medence minden falujának gólyáját... együtt, egységben, egész-ségben. A gólyák nem felejtették ezt el. Most elmennek, de jövőre visszajönnek, hogy adhassanak nekünk is egy új esélyt...

Hálás köszönet Drexler Szilárdnak ezért a videóért és... mindenért.