2019. december 23., hétfő

Tovább az úton, a Napúton

Ez az írás a folytatása az itt és most játszódó élet- és nemzettörténetnek, melyet a „Hármaskereszt áll fölöttünk” című írásomban olvashattatok, és amelynek Ti is részei vagytok. Akkor elmeséltem a látomásomat a Hármaskeresztről és azt, ahogyan végül az megépült a völgyben. A csodákon túl, szó volt mindennek nemzetünk egészét érintő jelentőségéről. Aki azt olvasta, talán elhitte ezt. Aki ezt az írást olvassa, az tovább léphet egyet a hittől a bizonyosság felé. Hiszem, hogy csak azokat találja meg ez az írás, akinek sorsa összefonódik valamiképp a világ sorsával, és ha most még kételkedtek is saját jelentőségetekben, eljön az idő, amikor éppen rátok és csakis rátok lesz szükség!  



Könnyű azt képzelni, hogy aki megkapja a „feltétel nélküli szeretet” szimbólumát, a hármaskeresztet, annak nincs más dolga, mint szép szavakkal rózsaszín ködfelhőbe burkolni azt és könnyedén lebegni a felé áradó figyelem tengerében. A valóság azonban egészen más. A hit akkor válik bizonyossággá, amikor megpróbáltatik. Aki kap egy efféle látomást, annak nem beszélni kell a szeretetről, hanem bizonyítania. Méghozzá önmagának és nem a külvilágnak. Akkor sem lehet máshogy dönteni, máshogy cselekedni, ha tetteink látszólag a szeretettől állnak a legtávolabb, ha tetteinkért a legelítélőbb bélyeget is nyomják ránk. Nem, akkor sem lehet mást tenni, csak a választható legjobbat, amit a szívünkben érzünk. Az én próbám éppen ez volt. Amikor emberek sokasága kezdett hinni abban, amit a kereszt által képviselek, akkor kellett utat választanom önmagam és gyermekeim számára. Én a válást választottam. Több mint egy évig nem voltam képes meghozni a döntést, vagy amikor meghoztam, mégis megváltoztattam. Éreztem, hogy nincs más út, ha a szeretetet fenn akarom tartani az életünkben, de rettenetesen féltem. Végül addig halogattam, míg az élet nem hagyott más választást: vagy elválnak útjaink az akkori feleségemtől, vagy valószínűleg véget ér számunkra ez a földi lét. Mindezt pontosan abban a pillanatban, mikor döntésemet egyetlen érző ember sem lehetett képes megérteni, elfogadni. Ezzel pedig a szeretetlen hétköznapok színteréből a pokol fenekére taszíttattam. Arról a szintről, ahol szinte minden fájdalmat meg kellett élnem, lejutottam arra, ahol a legaljasabb emberi(?) szándékokkal kell farkasszemet nézni, ráadásul a fentebbi okok miatt, szinte teljesen egyedül. Ez volt a hármaskereszt beavatása, a feltétel nélküli szeretet próbája.

A feltétel nélküli szeretettel a legkönnyebb visszaélni. Sokan azt hiszik, egy efféle emberrel bármit megtehetnek. Pedig a dolog éppen fordítva áll. Aki feltétel nélkül szeret, az nem hunyászkodik meg többé egyetlen agresszorral szemben sem, mert már nincs benne félelem. De nem akar győzelmet aratni fölötte, csupán leleplezni annak ártó szándékát és szembesíteni azzal, hogy milyen messzire sodródott a vele született jótól. Aki feltétel nélkül szeret, az nem marad tétlen, amikor lehetősége van tenni is. Nem enged az elnyomónak, mutasson az bármekkora erőt, mert nem képviselhet mást, csak az igazságot, amit szívében érez. Nem magáért, hanem a másikért teszi, akit eddig senki nem szembesített önmagával. Nem nézheti végig emberek tönkretételét, csak mert fél változtatni. Nem hallgathatja el az érzéseit és nem hazudhat sem önmagának, sem másnak. Nem, aki feltétel nélkül szeret, az nem hagyja többé magát megaláztatni. Annak nincs mit szégyellni és nem akar többé senkinek megfelelni, csakis a feltétel nélküli szeretetnek, illetve általa Istennek. Tetteink és szándékaink előtte nem maradhatnak rejtettek, ezért tűnjék bármilyen elátkozottnak is tettünk, ha tiszta szívvel tettük, nem kell tartanunk semmitől. Nem számít semmilyen emberi ítélet, hiszen életünket senki nem ítélheti meg, csakis a mindenség egésze. Ez pedig éppen úgy ott van a szívünk mélyén, miként körülöttünk mindenben. Nem egy külső hang zengi az ítéletet az egekből, hanem egy sokkal erősebb… a belső.

Minden tett és minden szó immár nem az egyént, nem az embert képviseli többé, hanem magát a szeretetet, hármaskeresztet. Ez egy nagyon fontos kitétel, hogy ne keverjük össze a szeretet híveit az önkényes igazságosztókkal. Ebben a szeretetvallásban az ember nem válhat egy másik ember által áldozattá, csakis önnön felajánlása révén. Ám magára az áldozatra nem biztos, hogy szükség lesz, mert az őszinte felajánlás, az áldozatkészség egyenlő a tettel és ilyenkor lép életbe az isteni kegyelem, és új, korábban elképzelhetetlen utakat nyit meg előtte.

 A kereszt megépülését követő négy évem olyan volt, akár Fehérlófia útja az alvilágban. A legmélyebb bugyrokig kellett leereszkednem. Az alapokat kellett helyrehozni, a szó minden értelmében. Óriási mélységek és magaslatok váltakoztak benne, s lelkem darabkái töredezve hullottak alá. Csak a hitem maradt meg. A vezetettség érzete, hogy bár most mélyre vezettek, de ha elvégzem itt a dolgom, akkor az út kivisz majd innen. Így is lett. Innen folytatom a völgy legújabb csodáinak a leírását.  

Korábban írtam, hogy a Napút szó kiejtésekor a hármaskereszt fényalakja jelenik meg a látó szemek előtt.  Évek óta érzem, tudom, hogy a kereszt körül, a völgy peremén egy zarándokutat kell építenem, közvetlenül körülötte pedig meg kell, hogy jelenjen a Szent Korona. Azonban a „mikor” és a „miből” sehogyan sem állt össze az elmúlt években. Azt éreztem, hogy ez az út valóban a Napnak az útja kell legyen, a fénynek a koszorúja, sőt azon belül a koronája! Hogy is foghatnék egy efféle feladathoz, miközben épp az alapok alatt járok, a szennyvízcsöveket fektetem újra, valójában és szimbolikusan is. Nem, amíg a mélyben rend nincs, addig odafönn a fényben sincs más dolgom. Nem is volt egészen idén, 2019 őszéig.

A szűz havában (augusztus 23 - szeptember 23.) nagyon érdekes üzenetek és üzenethozók érkeztek a majorba, kivétel nélkül szűzi, női minőségben. Voltak, akik régóta biztattak, lelkesítettek, voltak, akik pálcával méregettek, tisztítottak, tették a dolgukat. Elmondták, hogy mit éreznek a hellyel kapcsolatosan, amelyek egészen döbbenetesen precíz érzékelések voltak. Úgy jellemezték a helyet és annak bizonyos pontjait, hogy arról előzetes képük nem lehetett, csak nekünk, itt élőknek. Meséltek a helyről és hoztak üzeneteket nekem is, melyek lényege röviden annyi volt, hogy eljött az idő. 

Aztán a zárás előtti hétvégén egy érdekes dolog történt. Jött ismét egyedül egy „Szűz”, Andi, akivel nagyon érdekes beszélgetéseim voltak. Hírhozó volt ő is. Hosszú lenne leírni a beszélgetéseket, de a fő téma az áldozat és a felajánlás, illetve az elfogadás volt. Ahogy elment, szinte azonnal kristálytisztán  láttam, hogy mit kell tennem: a zarándokutat és a kereszt lábánál a Szent Korona képeit kell megépítenem, a kertben pedig egy kis szerelem-templomot kell építenem, ahová a teremtés ösvénye vezet majd be. Ezek a szeptemberi hatások segítettek szelíden ám mégis határozottan elfogadni, vagyis merni elfogadni az idők változását. Az én "nyelvemen", azaz a jeleimen keresztül jöttek az üzenetek és napokon belül kész volt minden terv, hogy mit, milyen anyagból és hogyan fogok megépíteni, sőt még az ára is ki lett számítva. Elhatároztam, hogy most bármi áron megépítem.

Mivel nem volt rá pénzem, a számomra egyetlen és legszükségesebb forrást ajánlottam fel erre a célra. Az igazi áldozat fájdalommal jár.  Lázas tervezésben és izgatottságban telt az utolsó hét, teljes bizonyosságban, hogy mit kell tennem. Aztán megérkeztek az utolsó vendégeink, Gáborék, akik tavasszal akartak jönni, de valamiért nem sikerült akkor, ezért jöttek most. Békésen, kellemesen telt mindkét este, jó beszélgetésekkel. Ismerték a tanítóimat, Pap Gábort, Szántai Lajost és rend volt a lelkükben, látszott, hogy érzik a hely erejét, megélik azt, amire nem mindenki képes. Kérdezgettek a terveimről és elmeséltem nekik, hogy most már tudom, hogy mit és hogyan fogok tenni, azt is, hogy miből. És a csoda ekkor történt, ugyanis elég volt tiszta szívvel felajánlanom az áldozatomat, az mégsem vált azzá...  

A major zárásának napján, az utolsó vendégeink átadtak egy akkora hozzájárulást, amiből meg  tudom építeni zarándokutat, és amit elterveztem. Most is a könnyeimmel küszködök... az elfogadást még mindig tanulnom kell. Elhinni, hogy ekkora jó megtörténhet. Hogy van ilyen mértékű önzetlenség. 

Azóta elkészültek a zarándokút épített stációi és a Szent Korona képeit tartó kövek is a helyükön vannak. Még nem látható minden, de már érezhetően minden a helyén van. Jövőre valami egészen csodálatos dolog válik kézzelfoghatóvá, megélhetővé a völgyben! 

Köszönet és hála érte mindenkinek!




2019. december 14., szombat

Történetek a majorból


Mióta a szálláshelyünk megnyitott a majorban, elképesztő "véletleneknek" voltam tanúi. Olyan egybecsengéseknek, amiknek a megvalósulási esélye szinte a nullával egyenlő. Az első években még csak megmosolyogtam őket, mára már hitem és életfelfogásom alapelemévé vált az a rendezőelv, amely a világunkat alakítja. Mert ilyen véletlenek nincsenek. Manapság különös kíváncsisággal figyelem, hogy vajon kiket miért rendezhet egymás mellé az élet a négy szobánkba. Persze ez nem azt jelenti, hogy mindig mindenki pont olyan szomszédokat fog kapni, mint ő maga, de nagyon sokszor igen. 



Hasonló habitusú, karakterű vendégek nagyon gyakran egyszerre érkeznek hozzánk. Sokszor csak egy bizonyos aspektusból hasonlítanak, de az az egy dolog korábban soha nem merült föl. Például, mikor megkérdezem érkezéskor a vacsora kapcsán, hogy mit nem fogyasztanak szívesen és egymástól függetlenül válaszolja azt négy pár valamelyik tagja, hogy májat és spenótot, anélkül, hogy tudnának egymás válaszairól. Aztán mikor megkérdem, hogy mit terveznek mára, akkor nagyjából ugyanazt a választ kapom mindenkitől, pl. hogy pihengetni szeretnének a domboldalban, holott általában kirándulni indulnak valamerre a vendégeink.   

Sokszor, ha beszélgetésbe elegyednek egymással a vendégeink, akkor kiderül valamiféle korábbi közös pont, helyszín, ismeretség. Valaki éppen ott nőtt fel, ahol most a másik lakik, oda járt iskolába vagy a szüleik egyébként szomszédok voltak. Elképesztő, hogy mennyire kicsi a világ, de még inkább, hogy mennyire tökéletesen komponált játék a mi életünk. 

Fotó: Petrók György

Pár éve történt, hogy egy hétvégén négy pár foglalt egymástól függetlenül a négy szobába. Aztán egy nappal az érkezés előtt mindegyikük hívott, hogy baj van. Volt, akik szakítottak, másoknál közbejött egyiküknek valami... de végül mind a négy szobába eljött a pár egyik fele, vagy egyedül, vagy baráttal, illetve volt, aki az anyukájával. Egy nagyon kellemes hétvégét töltöttünk el, noha senki nem így tervezte. Mondjátok meg, mennyi esély van erre?


Volt, amikor egy délután befutott egy nagy fekete terepjáró és kiszállt belőle egy nagytermetű  majdnem kopasz férfi és egy kis, csinos hölgy, akiknek szemmel láthatóan nem a major volt a világuk. Majd 5 perc múlva mégegy, tíz perc múltán egy harmadik. Elképedtem, hogy három teljesen egyforma pár foglalt hozzánk, akiknek abszolút nem ez a világuk, ám együtt átröhögték az egész délutánt, mígnem este befutott a negyedik autó és kiszállt belőle egy nagytermetű majdnem kopasz férfi és egy kis csinos hölgy. Ezen a ponton már én is hagosan nevettem.

Tele van emlékezetem ilyen találkozásokkal, gyermekkori barátokkal, akik évek óta nem tudnak egymásról semmit és teljesen "véletlenül" egyszerre foglaltak szobát nálunk.



Amit szintén elképesztőnek tartok, azok az arcok, a tekintetek, akikben biztos vagyok, hogy már találkoztam korábban, ismerjük egymást és aztán kiderül, hogy soha nem volt alkalmunk találkozni, mégis az első perctől olyan közvetlen és bensőséges a viszonyunk, mintha régi jó barátok volnánk. 

Hát nem csodálatos ez? Így működik a Faluhely völgye és így működik az élet. Nektek is van helyetek benne, érezni fogjátok, ha eljön az ideje. 




2019. december 9., hétfő

Egy korty édes karácsony


A mai napig jóleső érzéssel tölt el, ha a egy habos csoda képe jelenik meg a napi hírek között. Úgyhogy gyűjtöttem egy csokorra valót. Fogyasszátok élvezettel! :-)








































2019. december 6., péntek

Történetek a Tél szobából


Arra gondoltam, hogy a vendégegeink történetei révén is bemutatom egy-egy szobánkat. Kezdem a Tél szobájával.

Ez a szoba az, ahol a szőnyeg helyett szürke folyami homok és diófapadlók vannak elhelyezve, illetve egy kavicsmeder és egy kőkútra hasonlító hűsítő medence található benn, hogy a legforróbb napokon is lehessen hűsölni odabenn. Az ágy puhaságát a mennyezetről sejtelemesen ereszkedő textil ívek és egy tükör teszi igazán különlegessé. Nem, ez utóbbiról most nem fogok sztorizni, a titkok csak izgalmasabbá teszik e világot és az olvasói fantázia kiteljesedését.  :-)




Inkább mesélek egy családról, akiknek több gyerkőce között, van egy hiperaktív kisfiuk. Talán 5-6 éves lehetett, amikor eljöttek hozzánk. Én még az ajtó előtt meséltem a szülőknek a helyről, mikor őt a gémeskút környékén azonosítottuk, lósimogatás közben... a kocsiból való kiszállás 70. másodpercében. A következő órákban is viharos gyorsasággal történtek körülötte az események, így este azt javasoltam, hogy vegyenek egy hangfürdőt a kőmedencében. Betettem a száraz medence aljába egy hangfalat, s kértem a fiúcskát, hogy üljön be és hajoljon fölé. Az Ohm mantrát kapcsoltam be neki. Szerintetek meddig bírt nyugton maradni? Mindannyiunk megdöbbenésére kb. 15-20 percig ült bent, miközben átjárta a mantra rezgése. A szülei szerint ennyi időt még soha nem bírt ki nyugton.



Mesélek egy csodalányról is, aki megkérdezte, hogy azt a kaput szándékosan építettem-e a szobába. Én az ágy feletti boltívre gondoltam, az is egyfajta kapu, de aztán csakhamar kiderült, hogy nem erről van szó. A kőoszlopok lábánál lévő kockakő feletti energiacsatornára gondolt, amit én aligha érzékeltem korábban. Felajánlotta, hogy ha szeretnék, akkor küld nekem energiát ott. Persze, hogy szeretném, hiszen hiába milliónyi csoda, ami velem történt, mindig vágyom az új, kézzelfogható tapasztalásokra. Leültem a kőre, lehunytam a szemem. Ő szemben ült velem. Hamarosan a homlokom közepén és a szívem fölött egy kellemes bizsergést éreztem. Ez kis idő alatt átjárta az egész testemet, mígnem a fejbúbomon át, szinte kitört belőlem és szállt fölfelé... hálámmal együtt. Fura így leírni, de megélni annyira természetes volt. Csodálatos érzés.



Végezetül arról a párról mesélek, akik az ágy mellett lévő üvegekben lévő vizet itták. Azt kérdezték, hogy honnan való az a víz. Megkóstolták a csapvizet is, de teljesen más íze van. Válaszoltam, hogy ők bizony csapvizet isznak, csak azokból az üvegekből, amin a "Béke" és "Szeretet" feliratok vannak. Mondtam, hogy olvassák el a szobában lévő kis füzetecskét, amiben szó esik a rezgésekről, arról, hogyan hat egy-egy érzelem pl. a vízre is. Azt mondták, hogy nem igazán hisznek az ilyesmiben. Csakhogy a víz estére elfogyott az üvegjükből és úgy döntöttek, felengedik csapvízzel. Másnap jöttek ismét, hogy ez hihetetlen, de teljesen más lett reggelre a csapvíz íze az üvegben, sokkal finomabb lett. Aztán távozáskor mosolyogva mutatták meg a műanyag flakonjukat, amire különféle pozitív szavak voltak  filctollal ráírva.


(A képek illusztrációk a Tél szobából)