2014. november 7., péntek

Utolsó lecke

Szakadt koldus sétál az úton, kezem után nyúl, sorsom most megtudhatom. Szemébe nézve tekintetem a végtelenbe szalad, sima arcú, furcsa alak. Magam sem tudom miért, de hagyom, hogy tenyerem térképén mutatóujja bolyongjon, majd döbbenten rám néz... tán' valóban tudja a sorsom.

Csak azt mondhatom - kezdi - a maga jövőjét a múltja rejti. Lelke több ezer éve járja a testeket, tud már mindent, mit szelleme tehet. Évezredeken át kutatta a világot, megkapott már minden választ, amire vágyott, járt levegőben és vízen, átsétált házfalakon, lebegett a szélben. Tudja ki volt Nimród, hogy a magyarok fájára mit rótt, ismerte Jézust és megannyi mást, összeszedett már minden tudást... de valamit, valamit még nem tett, ezért még egyszer utoljára megszületett. Miközben a világot kutatta, szeretni elfelejtett. Elszállt az idő, s még nem tanult családja mellett türelmet, alázatot és életen át tartó szerelmet. Mert ha mindezt megtanulta volna, rég nem lenne már szolga, s mit ezer éveken gyűjtött, egyszerre megkapta volna. Maga a tudást választotta az élet helyett, bizony barátom, rossz almából evett. De van még egy, egyetlen utolsó esélye... magában van minden tudás, ne kutassa tovább...  csak szeressen igazán végre!

Ezzel kezem elereszti, én zavartan pénzt kezdek keresni, s zsebébe gyűröm, majd lépdelni kezdek, aztán szinte futni, csak érnék már haza, s kezdhetnék szeretni!

Szakadt koldus sétál az úton, megállít olykor valakit és szó szerint ugyanezt neki elmondja... naponta százszor is elmondja a bolondja. Hazudós, szakadt koldus sétál az úton, és amikor nem látja senki, hangtalan átmegy a falon.

2014. július 31., csütörtök

Festmény

Festeni készülök, szavakkal. Vonalakat húzok majd, Mariska mamám örökén, érzésekből szövök hálót az öröklét egén. Fénnyel alapozok, vakító fehérrel, kenek rá eleget, hadd fusson széjjel. Széle nem lesz a képnek, se eleje se vége, kerek lesz, vagy gömb inkább, innét vagy onnét nézve. Szárad már az alap, a fény megmeredt, befogta egészen képemet. Szép, de már nem olyan... anyaggá vált, s még csillog ugyan, de... nem olyan. Nagy levegőt veszek, s ecsetem vízbe mártom. A festék felé nyúlok, ám egy kismosódó fekete csepp elcseppen a vásznon. Meredten nézem, mit művel az kis fekete csepp a megszáradt fényben. Utakat keres és talál, a végtelen képen az árnyék körbejár. Bárcsak ne volnék anyagból, nem volnék tán ily ügyetlen, borús szavaim nem folynának szét az égen. Régebben kaptam volna a rongyért, féltem volna a hóhért, de most csak a szívem lüktet, meghagyom inkább, tanulságul mindünknek. Hibáztam már értem, teremteni akartam, de nem kértem! Istenem, folyton csak vétkezem, Szűz Mária, fogd meg két kezem!

Belebizsergek e pillanatba, ecsetem mélyen mártom a ragyogó aranyba. Az elszaladt feketének keretet húzok szívem aranyából, s bezárom oda, ha ideje lesz, elmossa majd a Teremtő maga. Hanem most a fehérbe nyúlok, s jobbról balra vonalakat húzok. Kereket kerekítek, fehérre fehéret terítek. Nem is látszik szinte, mégis érezni szépen, valami vastagszik a képen. Ember lesz tán, ha kész lesz... két vonal a lábnak, kettő a kéznek, mind a négyen a kört metszik, párhuzamos kis giliszták, vagy kinek hogy tetszik. Most megint a fehérbe nyúlok, de ecsetem hegyével az ezüstből is húzok. Vonalammal kettévágom iménti képem, egy férfi és egy nő lesz ez kérem. Még őket is megfelezem, nagyszüleim is ráteszem... és ekkor, itt ebben a pontban, igévé válik keresztem, s megjelenek nyomban. Ezüstpontom sokáig nézem, mígnem végtelenné válik... mint az égen, úgy a mélyben. Hol itt, hol ott vagyok e létben.

Készen volnék, néhány ecsetvonás, anyagba illesztett örök mozgás. Ha távolodom, pontom mind sötétebb, de ha közelebb jövök, nem tudok ellenállni a fénynek. Ezüstömet aranyat telíti a Nap sugara, ott ragyog fenn, magasan a Szent Korona, s én alatta állok, csak ne vétkeznék folyton, s elmúlna az átok. Aranyba zárt sötét foltjaim eltűnnének, nem állhatnak ellen a ragyogó fénynek. Szűzanyám, segíts nekem, Simon, vedd át kicsit keresztem, hadd menjek el kicsit messzebb, nézhessek képemre... igen... lesz szebb. Mama, Gyémánt, nézz le föntről énrám! Most nézd meg tökéletlen művem, itt toporgok a földi bűnben... képet festettem, hogy egy kicsit kijuthassak innen. Köszönöm, hogy velem voltál újra... tudom, emlékszel még a sok kicsi festékes ujjra... kérlek mosd tisztára kezem, adj erőt és többé nem vétkezem, ragyogtasd fel azt a pontot képemen!







2014. július 8., kedd

Eszmélet

Nem emlékszem, még nem... pedig itt van minden, itt bennem, s ott vagyok magam is mindenben. Látom ha a teremtett világra nézek, nyíló virágok, bábozódó hernyók, a felmagzott fű, mind megigéznek. Voltam már így magam is, elhullott itt magom is, s velem telt meg helyem, ahol a jelenben létezem. Faluhelyen. Ma mégis valami mást láttam, a mindenség része voltam én, a sötétség peremén átragyogott rajtam a  fény. Így láttam meg egy parányi gömböt, kék és zöld volt, csak úgy pörgött. Kezembe vettem volna, de kezem helyén nem voltam csak én. Érinteni nem tudtam, de körbevettem, amilyen szorosan csak tudtam, közeledtem. Egyszer aztán mégis hozzáértem, Ő akarta így, immár ketten voltunk a fényben. Szinte hozzám bújt, ölembe belesimult, s békésen szuszogott... meleg és puha volt, álmában mosolygott. Amint ránéztem, tekintem benne elveszett, mint üstökös szalad körbe egén szemem, minden pázsitot megcirógatott, minden fát megmászott, minden vízből ivott és minden embert homlokon csókolt... és mikor mindez megvolt, a Föld mégjobban belém kucorodott, szinte dorombolt. Homlokán minden ránc kisimult, szájából egy csöpp nyálgömb elgurult és átadta magát teljesen, egyre csak forgott, feljebb, egyre feljebb ölemben, míg el nem érte szívem. Mostanra egészem elszédültem e bizsergető perdületben, s most minden kör, hullámokban csapdosó, robbanni induló boldogságnak utat tör. Mikor a szerelem fénye legmagasabb fokán villan, egy burok hirtelen megpattan... és és... Úristen! - meghaltam. Hirtelen fuldokolni kezdtem, égető fény járta át szemem, s hideggé vált minden körülöttem. Keserves érzés, kínomban sírok, toporzékolok, adjátok vissza mindazt a szépet! Adjátok vissza és elhallgatok! 
Nem akartam és mégis elölről kezdtem, fénysugár voltam, emberré lettem. A Földet ölelgettem, s most hátán hordoz engem. Szerettem, őszintén szerettem, most mégis minden oly fájón kegyetlen. Minden embert megcsókoltam, s most nem látnak és nem szeretnek, egy csecsemő vagyok csupán az épített pokolban. Mindent látok, mindent érzek és az arcába üvöltöm a népnek: csak szeressetek, ne tegyetek semmi mást... de csak bambán néznek. Jól emlékszem mi vár rám, elégek majd újra a máglyán... szeretetből rabláncra vernek, féltenek mert szeretnek és vernek... csak mert szeretnek. Méreggel etetnek, haraggal altatnak, fény nem jár a rabnak, aztán lassan megölnek... hiszen úgy szeretnek. Emberré lettem hát újra, de homlokon már ott a kegyelem ujja, s egyre többre emlékezem... de nem teszek ellene semmit, nem, én nem vétkezem. Mikor virág voltam, boldog voltam... a legelő bárányra nem gondoltam, mikor bárány voltam, boldog voltam... most vagyok csak gondban. Hogy tanítsam szeretni azt, kinek szíve nem igaz... hisz míg ezen töprengek, az enyém sem az! Ó lennék bár újra virág, vagy bárány, dombok felett szivárvány... de én ismét ember lettem, megvan még a régi keresztem. Felveszem és viszem míg bírom, ha elejtem, hát ott lesz majd újra a síron, s eljövök megint, pár lépést megteszek, hiszek és szeretek... mint földi gyermek. 


2014. július 2., szerda

Utolsó aratódal

Sötétben fekszem, derekam alatt a szalmazsákot teljesen kifeküdtem, s így fejem és lábam magasabban hever a puha, de lapos derekaljon... mint gyermek a bölcsőben. Egy híján száz éves vagyok, de még élek, s újra bölcsőbe kerültem. Lábam nem mozdul, gyökeret vert már rég a földbe, de a kiszáradt sár gyökérszálaim eltépte, s a víz, a fiatalító víz elapadt örökre. Kiszikkadt testem, összeaszott külső héja, de belül, belül még ott a fény és minden mit magába fogadott. Gabonaszem fekszik az ágyon, még nem pergett ki, megmaradt a száron, pedig oly sok elveszett körötte, idejekorán hullott a földre. Ez a mag én vagyok magom, elvág majd a kaszás, ha hagyom, de élni fogok újra, eljövök, mint kenyér az asztalon. Ezekkel a gondolatokkal fekszem a sötét magházban, mire a falon rés nyílik, s az ajtónyikorgás fényt hoz el. Lassan feljebb tolom magam, s ha az ágyból ki nem tolhatom, lelkem és minden gondolatom csak úgy suhan, reppen ki azon a lukon. Ma van hajnala. Aratás hajnala. Áthallik a konyhából egy elmorzsolt ima, s a szobámba egy angyal lép, hálóingén átragyog a fény. Hosszú haja fésületlen, kócból van a glória, s ő lehajol mellém... a ládát fölhajtja. Hamuillatú gyolcs ruha, fehér kerül az asztalra. Nem gondolja, hogy látom, karjait magasba nyújtva hálóingét lehúzza... látom már a szárnyát... Istenem, egy angyal, mondom újra. Lányom lányának lánya, ártatlan pára, ki készül a nagy útra, hiszen Sarlós Boldogasszony van ma. Izgatottság lesz úrrá rajtam, napok óta egy falatot sem bírtam, üres gyomorral várom, hogy pirkan... közben angyalom elillan. A család elindul halkan, s azt hiszik otthagytak, benn az ágyban. Pedig előttük megyek én, kiszökök, mint nyíláson a fény. Az ajtó előtt megállok, s kalapom levéve mégegyszer "Adj' Isten jó napot!" kívánok a jó Napnak, neki magának, adja át Urának. Ettől fényem erősre dagad, s családom rajtam át lép előre, s köszönnek áhítatos arccal nézve előre, keresztet vetve készülnek a mezőre. Minden szerszám ide van készítve a falhoz, s csak most veszem észre, mindből kettő van. Van a kasza, s van árnyéka, van a sarló, s a falra rajzolt sötét kampó. Egyik ékes és fényes, ám másiktól, attól kicsit félek mióta fényben élek. De gyerünk, eszköz a kézbe, eresz alól előkerül a tavalyi kéve, s a földön keresztbe téve, ezen átlépve, vissza sem nézve érünk át a kapun végre. Fényes az utca, pora mintha aranypor volna, ünnepien ragyog ma. Kinn áll már kapuja előtt az egész utca népe, egyszerre indulnak meg lassan, el a szentmisére. A családok apraja-nagyja, mindnek nagyapja, ki mozdulni tud, fehér ünneplőben, s ki nem tud - most látom csak - itt van mind, itt velem a fényben. A templomnak dől lassan minden sarló, kasza, jön az atya, szenteltvíz és a hajnali zsolozsma. Megkondul az öreg harang, összerezeg ember és kasza, egy pillanatra elmosódik fény és árnyéka... kisimul a világ. Béke és csend van, köszönjük neked mennyei harang. Csengésed elhalkul, énekszó megindul, s  egy haranggá válik minden ember, nagy ütőjük egyszerre ver. A menet megindul az aranyló úton, s fény, a reggeli fény szalmaágyon ér el hozzánk. Mintha tengernyi fekvő szalmaszál ringatná, adná egyik másiknak, így hömpölyög el az emberi szívekhez. Magam is rálépek e szalmaútra, úgy mennék, szaladnék rajta újra, fel az égbe... de még várok, mert jó itt, nagyon jó. Vár a mező, a határ, s a menet meg nem áll, körbe jár. Megkerül minden táblát, minden sarkon megáll, mígnem napkeleten, szemben a fénnyel végleg megáll. Tűz már a nyári nap sugara, lassan égni kezd alatta minden teremtett lélek. Kasza, sarló ismét földre kerül, a fény-árnyék majdnem egyesül, a férfinép térdre borul, s az asszonyok föléjük állva kulcsolják kezük imára. E szótlan percben a szalmás úton sereg rebben, égi fények, régi képek, ősök, elődök visszatérnek. Arcukat felismerni vélem, elmentek már régen és most felsorakoznak felettünk az égen. A fény igéző, s a belenéző szíve megnyílik. A szalmás úton régi lelkek jőnek, s aratók testébe fényből hálót szőnek. A háló talpuk alatt megfeszül, s emelkedni kezdenek, némelyik szinte repül. Karjaikat széttárva köszönnek az Atyának, s ujjaik hegyén a szivárvány hét színe árad. Aranyfénnyel a testek megtelnek, csak hisznek és szeretnek, akár a gyermek. Micsoda látvány, micsoda érzés... hányszor éreztem már, de sosem láttam, s most test nélkül könnyezem... Istenem! Meghajtom fejem! Ott vagyok, igen benn vagyok már a lehajló búzakalászban, egy asszonykéz átfog és én csak most látom... édesanyám az, ahogy először láttam, de hiszen Szűz Mária ő, ki ott feküdt velem abban az ágyban! És a kasza árnyéka elmetszi fénytestem... asszonyok fölszednek, s keresztre tesznek, immár ott vagyok magam is, fenn a kereszten. 
Nincs többé sötét a szobában, indulhatok a szalmás úton... már csak erre vártam. Testem a mély gödörben kenyérré lőn, a zsíros földől új gabona nő... és én mindig visszatérek, hogy szeretettel tápláljalak téged.