2014. július 8., kedd

Eszmélet

Nem emlékszem, még nem... pedig itt van minden, itt bennem, s ott vagyok magam is mindenben. Látom ha a teremtett világra nézek, nyíló virágok, bábozódó hernyók, a felmagzott fű, mind megigéznek. Voltam már így magam is, elhullott itt magom is, s velem telt meg helyem, ahol a jelenben létezem. Faluhelyen. Ma mégis valami mást láttam, a mindenség része voltam én, a sötétség peremén átragyogott rajtam a  fény. Így láttam meg egy parányi gömböt, kék és zöld volt, csak úgy pörgött. Kezembe vettem volna, de kezem helyén nem voltam csak én. Érinteni nem tudtam, de körbevettem, amilyen szorosan csak tudtam, közeledtem. Egyszer aztán mégis hozzáértem, Ő akarta így, immár ketten voltunk a fényben. Szinte hozzám bújt, ölembe belesimult, s békésen szuszogott... meleg és puha volt, álmában mosolygott. Amint ránéztem, tekintem benne elveszett, mint üstökös szalad körbe egén szemem, minden pázsitot megcirógatott, minden fát megmászott, minden vízből ivott és minden embert homlokon csókolt... és mikor mindez megvolt, a Föld mégjobban belém kucorodott, szinte dorombolt. Homlokán minden ránc kisimult, szájából egy csöpp nyálgömb elgurult és átadta magát teljesen, egyre csak forgott, feljebb, egyre feljebb ölemben, míg el nem érte szívem. Mostanra egészem elszédültem e bizsergető perdületben, s most minden kör, hullámokban csapdosó, robbanni induló boldogságnak utat tör. Mikor a szerelem fénye legmagasabb fokán villan, egy burok hirtelen megpattan... és és... Úristen! - meghaltam. Hirtelen fuldokolni kezdtem, égető fény járta át szemem, s hideggé vált minden körülöttem. Keserves érzés, kínomban sírok, toporzékolok, adjátok vissza mindazt a szépet! Adjátok vissza és elhallgatok! 
Nem akartam és mégis elölről kezdtem, fénysugár voltam, emberré lettem. A Földet ölelgettem, s most hátán hordoz engem. Szerettem, őszintén szerettem, most mégis minden oly fájón kegyetlen. Minden embert megcsókoltam, s most nem látnak és nem szeretnek, egy csecsemő vagyok csupán az épített pokolban. Mindent látok, mindent érzek és az arcába üvöltöm a népnek: csak szeressetek, ne tegyetek semmi mást... de csak bambán néznek. Jól emlékszem mi vár rám, elégek majd újra a máglyán... szeretetből rabláncra vernek, féltenek mert szeretnek és vernek... csak mert szeretnek. Méreggel etetnek, haraggal altatnak, fény nem jár a rabnak, aztán lassan megölnek... hiszen úgy szeretnek. Emberré lettem hát újra, de homlokon már ott a kegyelem ujja, s egyre többre emlékezem... de nem teszek ellene semmit, nem, én nem vétkezem. Mikor virág voltam, boldog voltam... a legelő bárányra nem gondoltam, mikor bárány voltam, boldog voltam... most vagyok csak gondban. Hogy tanítsam szeretni azt, kinek szíve nem igaz... hisz míg ezen töprengek, az enyém sem az! Ó lennék bár újra virág, vagy bárány, dombok felett szivárvány... de én ismét ember lettem, megvan még a régi keresztem. Felveszem és viszem míg bírom, ha elejtem, hát ott lesz majd újra a síron, s eljövök megint, pár lépést megteszek, hiszek és szeretek... mint földi gyermek. 


2014. július 2., szerda

Utolsó aratódal

Sötétben fekszem, derekam alatt a szalmazsákot teljesen kifeküdtem, s így fejem és lábam magasabban hever a puha, de lapos derekaljon... mint gyermek a bölcsőben. Egy híján száz éves vagyok, de még élek, s újra bölcsőbe kerültem. Lábam nem mozdul, gyökeret vert már rég a földbe, de a kiszáradt sár gyökérszálaim eltépte, s a víz, a fiatalító víz elapadt örökre. Kiszikkadt testem, összeaszott külső héja, de belül, belül még ott a fény és minden mit magába fogadott. Gabonaszem fekszik az ágyon, még nem pergett ki, megmaradt a száron, pedig oly sok elveszett körötte, idejekorán hullott a földre. Ez a mag én vagyok magom, elvág majd a kaszás, ha hagyom, de élni fogok újra, eljövök, mint kenyér az asztalon. Ezekkel a gondolatokkal fekszem a sötét magházban, mire a falon rés nyílik, s az ajtónyikorgás fényt hoz el. Lassan feljebb tolom magam, s ha az ágyból ki nem tolhatom, lelkem és minden gondolatom csak úgy suhan, reppen ki azon a lukon. Ma van hajnala. Aratás hajnala. Áthallik a konyhából egy elmorzsolt ima, s a szobámba egy angyal lép, hálóingén átragyog a fény. Hosszú haja fésületlen, kócból van a glória, s ő lehajol mellém... a ládát fölhajtja. Hamuillatú gyolcs ruha, fehér kerül az asztalra. Nem gondolja, hogy látom, karjait magasba nyújtva hálóingét lehúzza... látom már a szárnyát... Istenem, egy angyal, mondom újra. Lányom lányának lánya, ártatlan pára, ki készül a nagy útra, hiszen Sarlós Boldogasszony van ma. Izgatottság lesz úrrá rajtam, napok óta egy falatot sem bírtam, üres gyomorral várom, hogy pirkan... közben angyalom elillan. A család elindul halkan, s azt hiszik otthagytak, benn az ágyban. Pedig előttük megyek én, kiszökök, mint nyíláson a fény. Az ajtó előtt megállok, s kalapom levéve mégegyszer "Adj' Isten jó napot!" kívánok a jó Napnak, neki magának, adja át Urának. Ettől fényem erősre dagad, s családom rajtam át lép előre, s köszönnek áhítatos arccal nézve előre, keresztet vetve készülnek a mezőre. Minden szerszám ide van készítve a falhoz, s csak most veszem észre, mindből kettő van. Van a kasza, s van árnyéka, van a sarló, s a falra rajzolt sötét kampó. Egyik ékes és fényes, ám másiktól, attól kicsit félek mióta fényben élek. De gyerünk, eszköz a kézbe, eresz alól előkerül a tavalyi kéve, s a földön keresztbe téve, ezen átlépve, vissza sem nézve érünk át a kapun végre. Fényes az utca, pora mintha aranypor volna, ünnepien ragyog ma. Kinn áll már kapuja előtt az egész utca népe, egyszerre indulnak meg lassan, el a szentmisére. A családok apraja-nagyja, mindnek nagyapja, ki mozdulni tud, fehér ünneplőben, s ki nem tud - most látom csak - itt van mind, itt velem a fényben. A templomnak dől lassan minden sarló, kasza, jön az atya, szenteltvíz és a hajnali zsolozsma. Megkondul az öreg harang, összerezeg ember és kasza, egy pillanatra elmosódik fény és árnyéka... kisimul a világ. Béke és csend van, köszönjük neked mennyei harang. Csengésed elhalkul, énekszó megindul, s  egy haranggá válik minden ember, nagy ütőjük egyszerre ver. A menet megindul az aranyló úton, s fény, a reggeli fény szalmaágyon ér el hozzánk. Mintha tengernyi fekvő szalmaszál ringatná, adná egyik másiknak, így hömpölyög el az emberi szívekhez. Magam is rálépek e szalmaútra, úgy mennék, szaladnék rajta újra, fel az égbe... de még várok, mert jó itt, nagyon jó. Vár a mező, a határ, s a menet meg nem áll, körbe jár. Megkerül minden táblát, minden sarkon megáll, mígnem napkeleten, szemben a fénnyel végleg megáll. Tűz már a nyári nap sugara, lassan égni kezd alatta minden teremtett lélek. Kasza, sarló ismét földre kerül, a fény-árnyék majdnem egyesül, a férfinép térdre borul, s az asszonyok föléjük állva kulcsolják kezük imára. E szótlan percben a szalmás úton sereg rebben, égi fények, régi képek, ősök, elődök visszatérnek. Arcukat felismerni vélem, elmentek már régen és most felsorakoznak felettünk az égen. A fény igéző, s a belenéző szíve megnyílik. A szalmás úton régi lelkek jőnek, s aratók testébe fényből hálót szőnek. A háló talpuk alatt megfeszül, s emelkedni kezdenek, némelyik szinte repül. Karjaikat széttárva köszönnek az Atyának, s ujjaik hegyén a szivárvány hét színe árad. Aranyfénnyel a testek megtelnek, csak hisznek és szeretnek, akár a gyermek. Micsoda látvány, micsoda érzés... hányszor éreztem már, de sosem láttam, s most test nélkül könnyezem... Istenem! Meghajtom fejem! Ott vagyok, igen benn vagyok már a lehajló búzakalászban, egy asszonykéz átfog és én csak most látom... édesanyám az, ahogy először láttam, de hiszen Szűz Mária ő, ki ott feküdt velem abban az ágyban! És a kasza árnyéka elmetszi fénytestem... asszonyok fölszednek, s keresztre tesznek, immár ott vagyok magam is, fenn a kereszten. 
Nincs többé sötét a szobában, indulhatok a szalmás úton... már csak erre vártam. Testem a mély gödörben kenyérré lőn, a zsíros földől új gabona nő... és én mindig visszatérek, hogy szeretettel tápláljalak téged.




2014. június 14., szombat

"Lehet, hogy eltört, Lehet, hogy valahol elszakadt. De van néhány olyan sérülés, Amit nem kell megragassz ..." Magna Cum-Laude

Nehezen veszem rá magam e bejegyzés megírására. Félek tőle. Félek, azt hiszitek majd, hogy az irigység beszél belőlem, vagy, hogy jó magyar módra "osztom az észt", de higgyétek el, nem... az életemet teszem rá, hogy változtassak azon, amiről az alábbi sorok szólni fognak.

Hogy szemléltessem a problémakört egy konkrét helyről írok, ez a sokak kedvenc T. tanyája. Írhatnék a tihanyi S-ről és még számtalan más helyről is, a tartalom számít és minden kijelentésemért vállalom a felelősséget.

Ez a hely népi hagyományunk, kultúránk védőbástyája, mármint amennyire egy vendéglátóhely ezt a feladatot magára vállalhatja. Olyan hely, ahol jól tudja érezni magát az ember, ha rendelkezik némi nosztalgikus, romantikus múltbavágyódással. Ha nem rendelkezik ilyennel, és a múltról a szegénységben megnyomorodott emberéletek jutnak eszébe, akkor ócska giccsnek fogja titulálni e helyet. Pedig nem az. Valami más. Egy tükörkép arról, amit ma szeretnénk gondolni a régi világról. Az egyszerűsítő gondolkodás gyönyörű példája, teleaggatva egy vágyott életmód cimkéivel: természetes, házi, kézműves, szabadon tartott, kemencében sült, hagyományos = igazi, egészséges, egyszerű, biztonságos. A hagyomány értékes, a hagyományt őrizni kell. Tudjátok mit őriznek ezeken a helyeken abból a hagyományból, ami valóban sajátunk? Ló... semmit. Ezek a helyek azt tették meg hagyománynak, amit egyszerű, szépen csomagolható és könnyen eladható: népies épületek, régiségekkel teleaggatott falak, ostorpattogtatás, cifraszűr, mindenhonnan előbújó pálinkásüveg, pár simogatni való állat, kemencés ételek, népies bolondozás és csárdás. 

Tudjátok mi köze van ennek a mi hagyományainkhoz? Semmi. De így ahogy mondom. Rajongunk érte mégis? Igen, mert azokat az érzéseket kapjuk, amikre vágyunk, amit szeretnénk érezni, ha a múltra gondolunk: egyszerűség, természetesség, vidámság. Igen, mert itt látunk formákat, tárgyakat, amik elvisznek a múltba, és ezek már önmagukban képesek arra, hogy hitelesítsék mindazt a marhaságot, amit ott hagyomány címén kapunk.


Hogyan jöhet létre egy efféle "vadhajtás"? Van pl. egy a kultúránkért rajongó egyén, aki egy vállalkozást kíván felépíteni a hagyományőrzésre. Tiszta szívvel, jó szándékkal. Keres szakembereket, vagy legalábbis szakirodalmat. Fölkeresi azokat a helyeket, ahol szakszerűen mutatják be kultúránkat: pl. skanzenek, néprajzi gyűjtemények, múzeumok. Mit talál itt? Felboncolt hullákat. Igen, az élő hagyományt, darabjaira vágva, minden darabot felcímkézve és mellé rajzolva, hogy honnan lett kivágva. Az élő hagyomány nem fér be múzeumokba, nem fér vitrinekbe, túl bonyolult, túl összetett, túl sok jelentésrétege van, melynek megannyi olvasata... egyszerűen muszáj megölni, hogy rendszerezhető, világos és tiszta legyen. Ezek után pedig minden kisimul, egy-értelművé válik. Mindezek ellenére, így hatalmas formakincs és gyűjtemény áll a lelkes kutató ember számára, aki hazaviszi a mintáit és beépíti saját ízlése szerint vállalkozásába. Felépít valamit, ám hamar rájön, hogy ez még így önmagában nem élő, valami még hiányzik. Ekkor érkezik pár állat mutatóba, de ez még mindig kevés. Keresni kell legalább egy néptáncos párt, muzsikusokat, esetleg egy ügyes csikós-lovászt. Így már alakul. Talán nem is maradt más hátra, minthogy el kell kezdeni hirdetni a lehető leghangosabban, hogy mekkora érték a hagyomány, hogy "csak így érdemes élni" és hogy nagyon fontos ennek ápolása. Olyan ez, mint a biogazda, aki szerényen, szépen elmondja, hogy mennyire egyszerű de nagyszerű a paraszti gondolkodásmód, miközben több száz parasztgazdaság méretével felérő üzemet működtet, százmilliós nagyságrendű éves költségvetéssel. Feloldhatatlan ellentét van aközött amiről beszélnek, és amit létrehoztak, s működtetnek. 

Lehet népszerű mindez, de nem igaz és nem hiteles. Hogy miért nem zavarja ez az embereket? Talán mert nincs jobb. Ma már van (kell legyen!) egy nem is szűk réteg, aki elsajátította újra a szerves műveltség alapjait. Ám ennek a rétegnek nagy része életmódja révén passzív tudással bír, ugyanis ez a kultúra a napi megélésből táplálkozik, ehhez pedig egy életet szolgáló, termelő életmódra van szükség. Városi közegben - és e réteg döntően ebben él - ez a tudás csak jeles alkalmakkor és közösségi programok által kerül be a hétköznapok szintjére, nem napi varázs. Száz szónak is egy a vége, nincs, aki valós tudással bírna, s tudását a hétköznapi valóságba volna képes emelni... és tenné mindezt úgy, hogy betekintést enged ebbéli életébe azok számára, akik a valós hagyományainkat kívánják megismerni és megélni. 

Mi a megoldás? Nem tudom. Leírom azt, amit én követek, s amiben én hiszek. Az első és legfőbb feladat önmagunk nevelése. Folyamatosan tanulmányozni a teremtett világot a szokásaink és hagyományaink tükrében, felismerni, megérteni az összefüggéseket, a jelképeket, a jelentésrétegeket... és mindezt alkalmazni a hétköznapokban és főként ünnepeinken. Működtetni kell a mindenséget önmagunk részeként. Ismernünk kell a teremtett világ nyelvét és kapcsolatunknak folyamatosnak kell lennie. Meg kell találnunk általa a kaput a belső önvalónk felé. Ha ez megvan, akkor innen kell indítani a teremtést, ebből kiáradóan kell létrehozni azt a valóságot, amely befogadhatja azt, akinek épp erre van szüksége. Nem műtárgyraktárra van szüksége a múlt értékei felé húzó embernek, hanem egy olyan helyre, ahol először belül fedezi fel a csendet, s csak aztán kezd el figyelni a külső ingerekre... s elkezdi felépíteni magát. Ezt a fajta tudást mindenki maga veszi föl, akkor, amikor megérett rá. Nem a hagyományt kell őrizni, hanem a jelent ezzel megélni. Ha így tesztek és nem dőltök be a fentihez hasonló üres szemfényvesztésnek, akkor valós csodák várnak rátok! 





2014. június 10., kedd

Ősök útja

Álmomban egy fekete kalap után nyúlt kezem. Nagyapám  fekete kalapja, rajta molyoknak fognyoma, napszítta karima, elkopott árvalányhaj bokréta.   Épp kezdtem  volna igazán nyújtózni, mikor valami mély fekete gödörbe szakadtam, s azon kaptam magam, hogy ott vagyok  magam is… benn a kalapban. Tetejére estem, pont abba a mélyedésbe, ahová a lepergő vízszemek összeszaladnak és magam is cseppé váltam, parányi vízcseppé, mely ugyanabból a nagy vízből fakad. Hiszen mióta a Föld életre kelt, rajta a víz mindig éppen ugyanannyi, csak anyaga változik, hol tó, hol felhő, hófelhő, reggeli harmat, esti pára, a végek jégbe zárt kristálya. Egy ilyen csepp lettem, s végre megértettem, ott, abban mederben, hogy magam is ugyanabból a vízből lettem… talán én magam vagyok nagyapám, vagy az ő dédapja, hacsak nem annak ükapja. Míg ezen tűnődtem, a fényt lecsavarták fölöttem, s elvesztettem távolba merengő szemem. Csak úgy ültem a sötétben,  és mint ürgelyukba ömlő víz, úgy ömlött be ezernyi hang fülembe. Ropogás, dobogás, mintha ménes rohanna, de a léptek szaporák, mondhatni aprók, ha ménes volna távol lenne,  de már itt van nyakamon az egész… átfut rajtam, szinte érzem az apró körmöket, egyre élesebben lüktet fülemben, mígnem egy csengőszó megadja a feloldozást. A nyáj megállt és én ott maradtam középen, ott egyedül, abban a gödörben. Látni nem láttam, s már hallani sem hallok, nem maradt már, csupán az éjfekete illatok. A gyapjú, az elszakasztott fű, a kilehelt pára, botom zsírral megkent szára, repedt kezem barázdája hagymaillat ágya. Úgy érzem megtelt tüdőm, s orromon át fejem búbjáig megteltem magam is, egyszerre elszáll szaglásom, már csak tenyerem bizsereg, s talán még marad is. Fűért nyúl, de földbe markol, szorítja, de az kibújik az ujjak között, mintha valami krém volna, az élet krémje. Újra fog, de most gyapjút talál, aranygyapjút, érzi mert meleg, érzi mert olyan, s akarva akaratlan hozzáragad. Még csak-csak állok,  de most a bárány elszalad, s nekem semmit se hagy. Itt maradtam én, a gödör fenekén, s nem maradt velem semmi, csak fölöttem az ég. Az égben érzem, ott van nagyapám, fején a kalapja, de ott van az ő nagyapja, s annak báránya, melynek arany a gyapja, s abban ükapjának keze, beleragadva. Ki volt ő, Álmos vagy Attila? Hunor, Magor két dalia, apjuk Nimród, égnek, s földnek ura. Kalapok és bárányok során át, az égbe ért a családfa, hiszen ott van mindannyink teremtő Nagy-apja.
Fölébredtem. Visszakaptam látásom, mindent hallok, enyém már szaglásom, kezemben kezem, mégsem érzek semmit a világon… ez már nem az az álom. Hol vagytok ősi fények, ragyogó képek, hangok és illatok, krémek és prémek, miért nem érzem, miért nem, hogy élek?! Hiszen vízcsepp vagyok magam is, talán épp csak pára, s megszűnök teljesen, ha talál déli nap sugára, de eljövök majd újra, el, mint Attila… elhozom a tengert nektek, elhozom míg élek!
S Te barátom, eljössz velem a nagy útra? Tudod-e már ki volt apád, s miért olvasod el ezt újra?    

Fotó: Ladányi Tamás