Valahol a teremtett világban.
Sár van, a bakancsom bokáig süllyed benne. Érdekes, nem zavar. Érzem ahogyan a hideg, vizes anyag hozzáér zoknim szárához, befut cipőmbe... már a bőröm is nedves. Lassan, kiemelem lábam a sárból, de csak a következő lépés erejéig. Újra belesüppedek. Talán régebben zavart volna, de most nem. Mintha alkoholos bódulat járná át testem, nehéznek érzem magam, koszosnak, a világ mocska húz a sár mélyére és én hagyom... rezignáltan figyelem süllyedésemet. Szinte jólesik a kellemetlenség, végre élek. Nem véd semmilyen "termék" a kényelmetlenségtől, nem burkolózom a puhába, a melegbe, a lágyba. Nem, otthagytam azt a világot. Persze nem örökre, túl sokan vannak még odaát, akiket szeretek. Értük és miattuk újra és újra visszamegyek, de most, most végre csak ketten vagyunk. Én és a Mindenható. Nem áll közénk semmi. Magam sem tudom mi késztet a hirtelen mozdulatra, de kioldom bakancsomat és a sártól ragadóssá vált zoknimat szinte lerúgom magamról. Magam mögött hagyom ezt is, és végre hidegnek érzem a hideget, csúszósnak a csúszósat, szúrósnak a szúrósat... lassan visszatér belém az élet. Így lépdelek a juhok nyomán, föl a fűzfasor mellett, föl a fenyves felé. Elmém még tele van a várossal. Betont és vasat vélek fölfedezni talpaim alatt, még műanyagot is... ám ezek csak képzeletemben léteznek, még nem tudtam elhagyni őket.
Hová megyek? Nem ez számít. A lépés számít. Minden süllyedős, hideg lépés. Minél szokatlanabb, annál jobban esik. Már szándékosan keresem a letörött ágakat, ott maradt homokköveket. Tőlük várok feloldozást. Ha melegebb volna, talán nadrágomat is levenném - hasít belém újra a gyengeség. Félek a hidegtől, félek attól, hogy valami megkarmolja bőröm, félek attól, hogy az élővilág előtt mezítelen maradjak. Milyen gyáva is az ember, ha csupán ösztönei és a megszokás vezeti. Nem félünk az autópályán túllépni a sebességhatárt, nem félünk gázkonvektorral fűtött szobákban aludni, nem félünk kohósalakból, gázszilikátokból épült házakban lakni, nem félünk gyermekünket naphosszat a számítógép előtt hagyni, magunkat oltásokkal és antibiotikumokkal mérgezni, kémiailag kezelt élelmiszereket enni... nem félünk... de egy csipkebokortól, egy ártatlan csipkebokortól halálosan félünk. Nem, nem veszem le ruhámat és nem rohanok tüskéi közé... erre nincsen szükségem, nekem bizonyosság kellett és megkaptam... így nem élhetünk tovább. Ez nem élet, ez épp az ellenkezője. Meg kell váltanom önnön szabadságomat, mielőtt késő lesz...
Lábaim már a bomló avart tapossák. Így rohadunk el majd mi is, s valahol alattunk egy új élet indul útjára. Milyen érdekes, hogyan küzd ez ellen az ember... s minél inkább küzd, annál hamarabb indul bomlásnak. Ma már gyermekeinket is erre a pályára állítjuk, és reménykedünk, hátha nekik már jobb lesz! Nem, ez így nem mehet tovább. Ez volna a szeretet? Gyermekeinkre egy mérgezett, rothadó társadalom elvárásait aggatjuk, s tépázzuk lelküket, ha ők levetnék e láncot...
Háborgó lelkem nehezen csitul el, túl sok mérget halmoztam fel testemben, lelkemben. Erőm fogytán van. Ki tudja mióta bolyongok a káoszban. Váratlanul egy furcsa érzés kerít hatalmába. Figyel valaki. Körülöttem moccanatlan minden, ember erre ritkán jár. Valaki hátulról néz, agyamig hatol tekintete tarkómon át. Megfordulok, s észreveszem. A fűzfa mögött egy koromfekete juh fekszik oldalán... és néz. Mit keres itt? A rackák szinte sosem szakadnak el egymástól, még ha kóbor kutyák, vagy motorosok kergetik is szét őket, hamar összeállnak. De ő itt fekszik mögöttem és néz. Öreg anya már, bár ez éjfekete gyapján aligha látszik, testén nincs nyoma sérülésnek. Talán nem bírta a lépést a többiekkel, ereje elfogyott és úgy érezte, itt kell bevárnia a véget. Egészen közel enged magához, de tekintetének fogságából nem enged el. Mellé térdelek, tenyerem lassan az oldalára helyezem, s ő elenged. Leereszti fejét. Kezemmel érzem, ahogyan minden levegővételnél lassan emelkedik, majd ellazul. Talán egy percig lehetünk így, de az időt nem érezem. Tudom mi fog következni. Szemeim lehunyva, kezem érintésével próbálok utat nyitni számára az ég felé... Testem eggyé vált az övével, s lelkem minden rezdülését ő tölti ki. Hirtelen melegség tölt el... kezem már nem emelkedik tovább. Elment. Mintha minden érzelem, minden jó és rossz, amit valaha éreztem átzúgna egyszerre rajtam. Erőtlenül fölállok, de a fűzfának dőlök. Úgy érzem muszáj átölelnem a törzsét, s amint átfogom a vastag fatörzset felszakad a sírás szívem mélyéről. Könnyeim záporoznak elapadhatatlanul, s csak ölelem a fát szorosan, egyre szorosabban. Szinte kérem, könyörgök neki, hogy ő még ne haljon meg, ő maradjon még itt velem. Nem pusztulhat el a teremtett világ, nem, az nem lehet. Hosszú percek múlva kezdek csak megnyugodni, elengedem a fatörzset. Szívemet melegség tölti el. Megköszönöm az öreg fűznek, hogy segített kisimítani lelkem. Már csak tenyeremmel érintem a vén fatörzset és ekkor valami furcsa bizsergés fut végig karomon. A fától indul és egy pillanat alatt eljut testem minden porcikájába s egy tiszta, határozott érzés jár át. Segítenem kell. Segítenem kell, hogy az emberek tanulják meg újra becsülni az életet és tanulják meg tisztelni a halált. Ezen a földön minden ember három beavatáson esik át. Születik, él és meghal. Ma születünk és lassan meghalunk.
Nem csupán a fekete juh feküdt ott tenyerem alatt, hanem egész elkárhozott világunk. Még nem pusztult el, itt fekszik előttünk. Tartsuk rajta kezünket, s ha eljön a pillanat, akkor legyünk készek megbocsájtást kérni mindenért, mindenért, amit az ember önmaga és a Teremtő ellen elkövetett. Talán mi is a világgal pusztulunk, de az élet hamvainkból születik majd újjá. Ezt a világot nekünk kell megváltanunk.
