Az eget a földdel összefűzni

Nagyon szeretem Mohos Zsófia fotóit. Megmutatja a magyar falvak elkopó világát. Persze már száz éve is a néphagyomány "utolsó órájáról" beszéltek eleink, noha jócskán elsiették. Az mindig most van. 20-30 év múlva is lesznek még családok, ahol készülhetnek ilyen képek... még ha változik is a világ. Változik, de hogyan?

Ehhez a képhez azt írta Zsófi: "Erzsi néni esti imádsága. Állítom, hogy akkor este egy kicsit megmozdította a világot. Legalábbis az én világomat biztosan."

Ugyanezt éreztem meg én is gyerekkoromban... hogy ők, ezek a szentséget árasztó öregek tartják ezt a világot. Az ő imáik, hitük... ez az, ami még úgy-ahogy képes megtartani, különben már rég összeomlott volna. Olyan erő, olyan egyenesség, olyan elfogadás és szeretet él ebben a hitben, amit nem lehet nem érezni. Nem üres felmagasztalása ez az öregeknek, hiszen épp olyan esendő emberek ők is, mint mindannyian. Nem szentek. Az ő erejük éppen abból származik, hogy a hétköznapi létben élve emberi hibáikkal együtt, nap-nap után végezve feladataikat is képesek megérinteni a szentséget. Képesek imáikkal a földre fűzni a szenteket, és itt annyi szeretettel halmozni el, amennyi talán az égben sincs. Hát így lesz általuk jobb hely ez a Föld, így tartják ők vállukon és táplálják szívükből a világot. 

Emlékszem, amikor nagymamám legkedvesebb szomszédja, Ilus néni , majd' százéves korában eltávozott közülünk. Nem csak űrt éreztem, hanem kétségbeesést is: "Akkor most hogyan tovább?" Mintha megbomlott volna a földi világ rendje. Azóta már tudom, hogy így is volt. Ilyenkor mindig így van. Ám ez a szentség nem vész el, hanem szétoszlik az ittmaradottak között, mint egy áldás, amellyel ők lépnek egyet előrébb, vagy inkább följebb.  Nincs már köztünk egyikük sem gyerekkorom nagy öregjei közül, de itt maradt belőlük valami, és ahogy telnek éveink egyre erősebben szólongatnak, hogy napi, földi feladataink között hagyjunk helyet az égieknek is, mert lassan rajtunk a sor. 

Fotó: Mohos Zsófi,  https://www.facebook.com/photosophiae