Tejbegríz

Szántóné Fábián Kriszta: Tejbegríz

Régmúlt idők gyöngéd, szeretettel teli illata gőzölgött a lábasból.

Ahogy egyre kavartam, Drága Nagyanyám arca nézett vissza rám

a gyöngyöző, apró örvény mögül. Hány, meg hány adagot készített

el öcsémnek reggelente. Tette ezt szívének minden szeretetével.

Gondosan megkötött kendője úgy simult rá, mint szőlő a vesszőhöz.

Lágyan, átölelve formás fejét. Homlokáról apró, patakokká duzzadt

cseppeket hófehér, hímzett zsebkendőjével itatta. Ha felbosszantotta

egy- egy csínytevéssel öcsém, morgolódott:

- Eztán nem csinálok neked tejbegrízt!

Másnapra feledésbe merült bosszúsága és újra nekilátott. Közben

nagyokat kacagva, olykor szomorúan maga elé révedve, egy régi

történetet mesélt.

- Hej, Lelkem! De megettük volna ezt annak idején! Ha a kulák adott 

munkát, ettünk, ha nem, aznap az étel gondolatával béleltük gyomrunkat. 

Olyankor ízletes libacombról álmodoztam, kásával és egy 

kis párolt káposztával megkoronázva a fejedelmi kosztot, ahogy az 

rangját megilleti. Először csak néztem, méregettem. Minden apró 

részletet bele akartam vésni az agyamba, hogyha egyszer ehetek, újra 

megtehessem ezt. Kézzel ettem. Ajkamhoz emeltem. Még, mielőtt 

beleharaptam volna, szippantottam egyet az isteni mannából, melynek 

illata úgy kúszott be orrjáratomon, mint egy lágy, puha, selyemkendő, 

ha meglibbenti az őszi szél, s a természet illatát fonja nyakam köré, 

majd az éltető levegő bejut a testembe és elárasztja azt.

A remény volt egyetlen vigaszunk, mely sose hagyott el a zord időkben, 

hogy mire felvirrad a nap, bármilyen nehéz is volt az, de dolgozhatunk 

újra a földeken. Ha volt a háznál, a kenyér héját mindig megettük. 

Abban a sok vitamin. Hidd el, Lelkem! Attól volt olyan szép piros az 

orcánk. Attól lesz a tiéd is!- kacagott fel és drága, dolgos, erekkel teli 

kezével végigsimította arcom.

Majd tovább kavarta, s ahogy ő a libacombra és a régi meséire gondolt, 

én úgy Őrá és rendkívüli lényére, ki megtanított arra, hogy a remény 

és a hit legyen az elsőszámú barátom, mert nélkülük elvész az ember.

A fotó illusztráció, Mohos Zsófia csodás képei közül. 

https://www.facebook.com/photosophiae/photos