2014. november 7., péntek

Utolsó lecke

Szakadt koldus sétál az úton, kezem után nyúl, sorsom most megtudhatom. Szemébe nézve tekintetem a végtelenbe szalad, sima arcú, furcsa alak. Magam sem tudom miért, de hagyom, hogy tenyerem térképén mutatóujja bolyongjon, majd döbbenten rám néz... tán' valóban tudja a sorsom.

Csak azt mondhatom - kezdi - a maga jövőjét a múltja rejti. Lelke több ezer éve járja a testeket, tud már mindent, mit szelleme tehet. Évezredeken át kutatta a világot, megkapott már minden választ, amire vágyott, járt levegőben és vízen, átsétált házfalakon, lebegett a szélben. Tudja ki volt Nimród, hogy a magyarok fájára mit rótt, ismerte Jézust és megannyi mást, összeszedett már minden tudást... de valamit, valamit még nem tett, ezért még egyszer utoljára megszületett. Miközben a világot kutatta, szeretni elfelejtett. Elszállt az idő, s még nem tanult családja mellett türelmet, alázatot és életen át tartó szerelmet. Mert ha mindezt megtanulta volna, rég nem lenne már szolga, s mit ezer éveken gyűjtött, egyszerre megkapta volna. Maga a tudást választotta az élet helyett, bizony barátom, rossz almából evett. De van még egy, egyetlen utolsó esélye... magában van minden tudás, ne kutassa tovább...  csak szeressen igazán végre!

Ezzel kezem elereszti, én zavartan pénzt kezdek keresni, s zsebébe gyűröm, majd lépdelni kezdek, aztán szinte futni, csak érnék már haza, s kezdhetnék szeretni!

Szakadt koldus sétál az úton, megállít olykor valakit és szó szerint ugyanezt neki elmondja... naponta százszor is elmondja a bolondja. Hazudós, szakadt koldus sétál az úton, és amikor nem látja senki, hangtalan átmegy a falon.

2014. július 31., csütörtök

Festmény

Festeni készülök, szavakkal. Vonalakat húzok majd, Mariska mamám örökén, érzésekből szövök hálót az öröklét egén. Fénnyel alapozok, vakító fehérrel, kenek rá eleget, hadd fusson széjjel. Széle nem lesz a képnek, se eleje se vége, kerek lesz, vagy gömb inkább, innét vagy onnét nézve. Szárad már az alap, a fény megmeredt, befogta egészen képemet. Szép, de már nem olyan... anyaggá vált, s még csillog ugyan, de... nem olyan. Nagy levegőt veszek, s ecsetem vízbe mártom. A festék felé nyúlok, ám egy kismosódó fekete csepp elcseppen a vásznon. Meredten nézem, mit művel az kis fekete csepp a megszáradt fényben. Utakat keres és talál, a végtelen képen az árnyék körbejár. Bárcsak ne volnék anyagból, nem volnék tán ily ügyetlen, borús szavaim nem folynának szét az égen. Régebben kaptam volna a rongyért, féltem volna a hóhért, de most csak a szívem lüktet, meghagyom inkább, tanulságul mindünknek. Hibáztam már értem, teremteni akartam, de nem kértem! Istenem, folyton csak vétkezem, Szűz Mária, fogd meg két kezem!

Belebizsergek e pillanatba, ecsetem mélyen mártom a ragyogó aranyba. Az elszaladt feketének keretet húzok szívem aranyából, s bezárom oda, ha ideje lesz, elmossa majd a Teremtő maga. Hanem most a fehérbe nyúlok, s jobbról balra vonalakat húzok. Kereket kerekítek, fehérre fehéret terítek. Nem is látszik szinte, mégis érezni szépen, valami vastagszik a képen. Ember lesz tán, ha kész lesz... két vonal a lábnak, kettő a kéznek, mind a négyen a kört metszik, párhuzamos kis giliszták, vagy kinek hogy tetszik. Most megint a fehérbe nyúlok, de ecsetem hegyével az ezüstből is húzok. Vonalammal kettévágom iménti képem, egy férfi és egy nő lesz ez kérem. Még őket is megfelezem, nagyszüleim is ráteszem... és ekkor, itt ebben a pontban, igévé válik keresztem, s megjelenek nyomban. Ezüstpontom sokáig nézem, mígnem végtelenné válik... mint az égen, úgy a mélyben. Hol itt, hol ott vagyok e létben.

Készen volnék, néhány ecsetvonás, anyagba illesztett örök mozgás. Ha távolodom, pontom mind sötétebb, de ha közelebb jövök, nem tudok ellenállni a fénynek. Ezüstömet aranyat telíti a Nap sugara, ott ragyog fenn, magasan a Szent Korona, s én alatta állok, csak ne vétkeznék folyton, s elmúlna az átok. Aranyba zárt sötét foltjaim eltűnnének, nem állhatnak ellen a ragyogó fénynek. Szűzanyám, segíts nekem, Simon, vedd át kicsit keresztem, hadd menjek el kicsit messzebb, nézhessek képemre... igen... lesz szebb. Mama, Gyémánt, nézz le föntről énrám! Most nézd meg tökéletlen művem, itt toporgok a földi bűnben... képet festettem, hogy egy kicsit kijuthassak innen. Köszönöm, hogy velem voltál újra... tudom, emlékszel még a sok kicsi festékes ujjra... kérlek mosd tisztára kezem, adj erőt és többé nem vétkezem, ragyogtasd fel azt a pontot képemen!







2014. július 8., kedd

Eszmélet

Nem emlékszem, még nem... pedig itt van minden, itt bennem, s ott vagyok magam is mindenben. Látom ha a teremtett világra nézek, nyíló virágok, bábozódó hernyók, a felmagzott fű, mind megigéznek. Voltam már így magam is, elhullott itt magom is, s velem telt meg helyem, ahol a jelenben létezem. Faluhelyen. Ma mégis valami mást láttam, a mindenség része voltam én, a sötétség peremén átragyogott rajtam a  fény. Így láttam meg egy parányi gömböt, kék és zöld volt, csak úgy pörgött. Kezembe vettem volna, de kezem helyén nem voltam csak én. Érinteni nem tudtam, de körbevettem, amilyen szorosan csak tudtam, közeledtem. Egyszer aztán mégis hozzáértem, Ő akarta így, immár ketten voltunk a fényben. Szinte hozzám bújt, ölembe belesimult, s békésen szuszogott... meleg és puha volt, álmában mosolygott. Amint ránéztem, tekintem benne elveszett, mint üstökös szalad körbe egén szemem, minden pázsitot megcirógatott, minden fát megmászott, minden vízből ivott és minden embert homlokon csókolt... és mikor mindez megvolt, a Föld mégjobban belém kucorodott, szinte dorombolt. Homlokán minden ránc kisimult, szájából egy csöpp nyálgömb elgurult és átadta magát teljesen, egyre csak forgott, feljebb, egyre feljebb ölemben, míg el nem érte szívem. Mostanra egészem elszédültem e bizsergető perdületben, s most minden kör, hullámokban csapdosó, robbanni induló boldogságnak utat tör. Mikor a szerelem fénye legmagasabb fokán villan, egy burok hirtelen megpattan... és és... Úristen! - meghaltam. Hirtelen fuldokolni kezdtem, égető fény járta át szemem, s hideggé vált minden körülöttem. Keserves érzés, kínomban sírok, toporzékolok, adjátok vissza mindazt a szépet! Adjátok vissza és elhallgatok! 
Nem akartam és mégis elölről kezdtem, fénysugár voltam, emberré lettem. A Földet ölelgettem, s most hátán hordoz engem. Szerettem, őszintén szerettem, most mégis minden oly fájón kegyetlen. Minden embert megcsókoltam, s most nem látnak és nem szeretnek, egy csecsemő vagyok csupán az épített pokolban. Mindent látok, mindent érzek és az arcába üvöltöm a népnek: csak szeressetek, ne tegyetek semmi mást... de csak bambán néznek. Jól emlékszem mi vár rám, elégek majd újra a máglyán... szeretetből rabláncra vernek, féltenek mert szeretnek és vernek... csak mert szeretnek. Méreggel etetnek, haraggal altatnak, fény nem jár a rabnak, aztán lassan megölnek... hiszen úgy szeretnek. Emberré lettem hát újra, de homlokon már ott a kegyelem ujja, s egyre többre emlékezem... de nem teszek ellene semmit, nem, én nem vétkezem. Mikor virág voltam, boldog voltam... a legelő bárányra nem gondoltam, mikor bárány voltam, boldog voltam... most vagyok csak gondban. Hogy tanítsam szeretni azt, kinek szíve nem igaz... hisz míg ezen töprengek, az enyém sem az! Ó lennék bár újra virág, vagy bárány, dombok felett szivárvány... de én ismét ember lettem, megvan még a régi keresztem. Felveszem és viszem míg bírom, ha elejtem, hát ott lesz majd újra a síron, s eljövök megint, pár lépést megteszek, hiszek és szeretek... mint földi gyermek. 


2014. július 2., szerda

Utolsó aratódal

Sötétben fekszem, derekam alatt a szalmazsákot teljesen kifeküdtem, s így fejem és lábam magasabban hever a puha, de lapos derekaljon... mint gyermek a bölcsőben. Egy híján száz éves vagyok, de még élek, s újra bölcsőbe kerültem. Lábam nem mozdul, gyökeret vert már rég a földbe, de a kiszáradt sár gyökérszálaim eltépte, s a víz, a fiatalító víz elapadt örökre. Kiszikkadt testem, összeaszott külső héja, de belül, belül még ott a fény és minden mit magába fogadott. Gabonaszem fekszik az ágyon, még nem pergett ki, megmaradt a száron, pedig oly sok elveszett körötte, idejekorán hullott a földre. Ez a mag én vagyok magom, elvág majd a kaszás, ha hagyom, de élni fogok újra, eljövök, mint kenyér az asztalon. Ezekkel a gondolatokkal fekszem a sötét magházban, mire a falon rés nyílik, s az ajtónyikorgás fényt hoz el. Lassan feljebb tolom magam, s ha az ágyból ki nem tolhatom, lelkem és minden gondolatom csak úgy suhan, reppen ki azon a lukon. Ma van hajnala. Aratás hajnala. Áthallik a konyhából egy elmorzsolt ima, s a szobámba egy angyal lép, hálóingén átragyog a fény. Hosszú haja fésületlen, kócból van a glória, s ő lehajol mellém... a ládát fölhajtja. Hamuillatú gyolcs ruha, fehér kerül az asztalra. Nem gondolja, hogy látom, karjait magasba nyújtva hálóingét lehúzza... látom már a szárnyát... Istenem, egy angyal, mondom újra. Lányom lányának lánya, ártatlan pára, ki készül a nagy útra, hiszen Sarlós Boldogasszony van ma. Izgatottság lesz úrrá rajtam, napok óta egy falatot sem bírtam, üres gyomorral várom, hogy pirkan... közben angyalom elillan. A család elindul halkan, s azt hiszik otthagytak, benn az ágyban. Pedig előttük megyek én, kiszökök, mint nyíláson a fény. Az ajtó előtt megállok, s kalapom levéve mégegyszer "Adj' Isten jó napot!" kívánok a jó Napnak, neki magának, adja át Urának. Ettől fényem erősre dagad, s családom rajtam át lép előre, s köszönnek áhítatos arccal nézve előre, keresztet vetve készülnek a mezőre. Minden szerszám ide van készítve a falhoz, s csak most veszem észre, mindből kettő van. Van a kasza, s van árnyéka, van a sarló, s a falra rajzolt sötét kampó. Egyik ékes és fényes, ám másiktól, attól kicsit félek mióta fényben élek. De gyerünk, eszköz a kézbe, eresz alól előkerül a tavalyi kéve, s a földön keresztbe téve, ezen átlépve, vissza sem nézve érünk át a kapun végre. Fényes az utca, pora mintha aranypor volna, ünnepien ragyog ma. Kinn áll már kapuja előtt az egész utca népe, egyszerre indulnak meg lassan, el a szentmisére. A családok apraja-nagyja, mindnek nagyapja, ki mozdulni tud, fehér ünneplőben, s ki nem tud - most látom csak - itt van mind, itt velem a fényben. A templomnak dől lassan minden sarló, kasza, jön az atya, szenteltvíz és a hajnali zsolozsma. Megkondul az öreg harang, összerezeg ember és kasza, egy pillanatra elmosódik fény és árnyéka... kisimul a világ. Béke és csend van, köszönjük neked mennyei harang. Csengésed elhalkul, énekszó megindul, s  egy haranggá válik minden ember, nagy ütőjük egyszerre ver. A menet megindul az aranyló úton, s fény, a reggeli fény szalmaágyon ér el hozzánk. Mintha tengernyi fekvő szalmaszál ringatná, adná egyik másiknak, így hömpölyög el az emberi szívekhez. Magam is rálépek e szalmaútra, úgy mennék, szaladnék rajta újra, fel az égbe... de még várok, mert jó itt, nagyon jó. Vár a mező, a határ, s a menet meg nem áll, körbe jár. Megkerül minden táblát, minden sarkon megáll, mígnem napkeleten, szemben a fénnyel végleg megáll. Tűz már a nyári nap sugara, lassan égni kezd alatta minden teremtett lélek. Kasza, sarló ismét földre kerül, a fény-árnyék majdnem egyesül, a férfinép térdre borul, s az asszonyok föléjük állva kulcsolják kezük imára. E szótlan percben a szalmás úton sereg rebben, égi fények, régi képek, ősök, elődök visszatérnek. Arcukat felismerni vélem, elmentek már régen és most felsorakoznak felettünk az égen. A fény igéző, s a belenéző szíve megnyílik. A szalmás úton régi lelkek jőnek, s aratók testébe fényből hálót szőnek. A háló talpuk alatt megfeszül, s emelkedni kezdenek, némelyik szinte repül. Karjaikat széttárva köszönnek az Atyának, s ujjaik hegyén a szivárvány hét színe árad. Aranyfénnyel a testek megtelnek, csak hisznek és szeretnek, akár a gyermek. Micsoda látvány, micsoda érzés... hányszor éreztem már, de sosem láttam, s most test nélkül könnyezem... Istenem! Meghajtom fejem! Ott vagyok, igen benn vagyok már a lehajló búzakalászban, egy asszonykéz átfog és én csak most látom... édesanyám az, ahogy először láttam, de hiszen Szűz Mária ő, ki ott feküdt velem abban az ágyban! És a kasza árnyéka elmetszi fénytestem... asszonyok fölszednek, s keresztre tesznek, immár ott vagyok magam is, fenn a kereszten. 
Nincs többé sötét a szobában, indulhatok a szalmás úton... már csak erre vártam. Testem a mély gödörben kenyérré lőn, a zsíros földől új gabona nő... és én mindig visszatérek, hogy szeretettel tápláljalak téged.




2014. június 14., szombat

"Lehet, hogy eltört, Lehet, hogy valahol elszakadt. De van néhány olyan sérülés, Amit nem kell megragassz ..." Magna Cum-Laude

Nehezen veszem rá magam e bejegyzés megírására. Félek tőle. Félek, azt hiszitek majd, hogy az irigység beszél belőlem, vagy, hogy jó magyar módra "osztom az észt", de higgyétek el, nem... az életemet teszem rá, hogy változtassak azon, amiről az alábbi sorok szólni fognak.

Hogy szemléltessem a problémakört egy konkrét helyről írok, ez a sokak kedvenc T. tanyája. Írhatnék a tihanyi S-ről és még számtalan más helyről is, a tartalom számít és minden kijelentésemért vállalom a felelősséget.

Ez a hely népi hagyományunk, kultúránk védőbástyája, mármint amennyire egy vendéglátóhely ezt a feladatot magára vállalhatja. Olyan hely, ahol jól tudja érezni magát az ember, ha rendelkezik némi nosztalgikus, romantikus múltbavágyódással. Ha nem rendelkezik ilyennel, és a múltról a szegénységben megnyomorodott emberéletek jutnak eszébe, akkor ócska giccsnek fogja titulálni e helyet. Pedig nem az. Valami más. Egy tükörkép arról, amit ma szeretnénk gondolni a régi világról. Az egyszerűsítő gondolkodás gyönyörű példája, teleaggatva egy vágyott életmód cimkéivel: természetes, házi, kézműves, szabadon tartott, kemencében sült, hagyományos = igazi, egészséges, egyszerű, biztonságos. A hagyomány értékes, a hagyományt őrizni kell. Tudjátok mit őriznek ezeken a helyeken abból a hagyományból, ami valóban sajátunk? Ló... semmit. Ezek a helyek azt tették meg hagyománynak, amit egyszerű, szépen csomagolható és könnyen eladható: népies épületek, régiségekkel teleaggatott falak, ostorpattogtatás, cifraszűr, mindenhonnan előbújó pálinkásüveg, pár simogatni való állat, kemencés ételek, népies bolondozás és csárdás. 

Tudjátok mi köze van ennek a mi hagyományainkhoz? Semmi. De így ahogy mondom. Rajongunk érte mégis? Igen, mert azokat az érzéseket kapjuk, amikre vágyunk, amit szeretnénk érezni, ha a múltra gondolunk: egyszerűség, természetesség, vidámság. Igen, mert itt látunk formákat, tárgyakat, amik elvisznek a múltba, és ezek már önmagukban képesek arra, hogy hitelesítsék mindazt a marhaságot, amit ott hagyomány címén kapunk.


Hogyan jöhet létre egy efféle "vadhajtás"? Van pl. egy a kultúránkért rajongó egyén, aki egy vállalkozást kíván felépíteni a hagyományőrzésre. Tiszta szívvel, jó szándékkal. Keres szakembereket, vagy legalábbis szakirodalmat. Fölkeresi azokat a helyeket, ahol szakszerűen mutatják be kultúránkat: pl. skanzenek, néprajzi gyűjtemények, múzeumok. Mit talál itt? Felboncolt hullákat. Igen, az élő hagyományt, darabjaira vágva, minden darabot felcímkézve és mellé rajzolva, hogy honnan lett kivágva. Az élő hagyomány nem fér be múzeumokba, nem fér vitrinekbe, túl bonyolult, túl összetett, túl sok jelentésrétege van, melynek megannyi olvasata... egyszerűen muszáj megölni, hogy rendszerezhető, világos és tiszta legyen. Ezek után pedig minden kisimul, egy-értelművé válik. Mindezek ellenére, így hatalmas formakincs és gyűjtemény áll a lelkes kutató ember számára, aki hazaviszi a mintáit és beépíti saját ízlése szerint vállalkozásába. Felépít valamit, ám hamar rájön, hogy ez még így önmagában nem élő, valami még hiányzik. Ekkor érkezik pár állat mutatóba, de ez még mindig kevés. Keresni kell legalább egy néptáncos párt, muzsikusokat, esetleg egy ügyes csikós-lovászt. Így már alakul. Talán nem is maradt más hátra, minthogy el kell kezdeni hirdetni a lehető leghangosabban, hogy mekkora érték a hagyomány, hogy "csak így érdemes élni" és hogy nagyon fontos ennek ápolása. Olyan ez, mint a biogazda, aki szerényen, szépen elmondja, hogy mennyire egyszerű de nagyszerű a paraszti gondolkodásmód, miközben több száz parasztgazdaság méretével felérő üzemet működtet, százmilliós nagyságrendű éves költségvetéssel. Feloldhatatlan ellentét van aközött amiről beszélnek, és amit létrehoztak, s működtetnek. 

Lehet népszerű mindez, de nem igaz és nem hiteles. Hogy miért nem zavarja ez az embereket? Talán mert nincs jobb. Ma már van (kell legyen!) egy nem is szűk réteg, aki elsajátította újra a szerves műveltség alapjait. Ám ennek a rétegnek nagy része életmódja révén passzív tudással bír, ugyanis ez a kultúra a napi megélésből táplálkozik, ehhez pedig egy életet szolgáló, termelő életmódra van szükség. Városi közegben - és e réteg döntően ebben él - ez a tudás csak jeles alkalmakkor és közösségi programok által kerül be a hétköznapok szintjére, nem napi varázs. Száz szónak is egy a vége, nincs, aki valós tudással bírna, s tudását a hétköznapi valóságba volna képes emelni... és tenné mindezt úgy, hogy betekintést enged ebbéli életébe azok számára, akik a valós hagyományainkat kívánják megismerni és megélni. 

Mi a megoldás? Nem tudom. Leírom azt, amit én követek, s amiben én hiszek. Az első és legfőbb feladat önmagunk nevelése. Folyamatosan tanulmányozni a teremtett világot a szokásaink és hagyományaink tükrében, felismerni, megérteni az összefüggéseket, a jelképeket, a jelentésrétegeket... és mindezt alkalmazni a hétköznapokban és főként ünnepeinken. Működtetni kell a mindenséget önmagunk részeként. Ismernünk kell a teremtett világ nyelvét és kapcsolatunknak folyamatosnak kell lennie. Meg kell találnunk általa a kaput a belső önvalónk felé. Ha ez megvan, akkor innen kell indítani a teremtést, ebből kiáradóan kell létrehozni azt a valóságot, amely befogadhatja azt, akinek épp erre van szüksége. Nem műtárgyraktárra van szüksége a múlt értékei felé húzó embernek, hanem egy olyan helyre, ahol először belül fedezi fel a csendet, s csak aztán kezd el figyelni a külső ingerekre... s elkezdi felépíteni magát. Ezt a fajta tudást mindenki maga veszi föl, akkor, amikor megérett rá. Nem a hagyományt kell őrizni, hanem a jelent ezzel megélni. Ha így tesztek és nem dőltök be a fentihez hasonló üres szemfényvesztésnek, akkor valós csodák várnak rátok! 





2014. június 10., kedd

Ősök útja

Álmomban egy fekete kalap után nyúlt kezem. Nagyapám  fekete kalapja, rajta molyoknak fognyoma, napszítta karima, elkopott árvalányhaj bokréta.   Épp kezdtem  volna igazán nyújtózni, mikor valami mély fekete gödörbe szakadtam, s azon kaptam magam, hogy ott vagyok  magam is… benn a kalapban. Tetejére estem, pont abba a mélyedésbe, ahová a lepergő vízszemek összeszaladnak és magam is cseppé váltam, parányi vízcseppé, mely ugyanabból a nagy vízből fakad. Hiszen mióta a Föld életre kelt, rajta a víz mindig éppen ugyanannyi, csak anyaga változik, hol tó, hol felhő, hófelhő, reggeli harmat, esti pára, a végek jégbe zárt kristálya. Egy ilyen csepp lettem, s végre megértettem, ott, abban mederben, hogy magam is ugyanabból a vízből lettem… talán én magam vagyok nagyapám, vagy az ő dédapja, hacsak nem annak ükapja. Míg ezen tűnődtem, a fényt lecsavarták fölöttem, s elvesztettem távolba merengő szemem. Csak úgy ültem a sötétben,  és mint ürgelyukba ömlő víz, úgy ömlött be ezernyi hang fülembe. Ropogás, dobogás, mintha ménes rohanna, de a léptek szaporák, mondhatni aprók, ha ménes volna távol lenne,  de már itt van nyakamon az egész… átfut rajtam, szinte érzem az apró körmöket, egyre élesebben lüktet fülemben, mígnem egy csengőszó megadja a feloldozást. A nyáj megállt és én ott maradtam középen, ott egyedül, abban a gödörben. Látni nem láttam, s már hallani sem hallok, nem maradt már, csupán az éjfekete illatok. A gyapjú, az elszakasztott fű, a kilehelt pára, botom zsírral megkent szára, repedt kezem barázdája hagymaillat ágya. Úgy érzem megtelt tüdőm, s orromon át fejem búbjáig megteltem magam is, egyszerre elszáll szaglásom, már csak tenyerem bizsereg, s talán még marad is. Fűért nyúl, de földbe markol, szorítja, de az kibújik az ujjak között, mintha valami krém volna, az élet krémje. Újra fog, de most gyapjút talál, aranygyapjút, érzi mert meleg, érzi mert olyan, s akarva akaratlan hozzáragad. Még csak-csak állok,  de most a bárány elszalad, s nekem semmit se hagy. Itt maradtam én, a gödör fenekén, s nem maradt velem semmi, csak fölöttem az ég. Az égben érzem, ott van nagyapám, fején a kalapja, de ott van az ő nagyapja, s annak báránya, melynek arany a gyapja, s abban ükapjának keze, beleragadva. Ki volt ő, Álmos vagy Attila? Hunor, Magor két dalia, apjuk Nimród, égnek, s földnek ura. Kalapok és bárányok során át, az égbe ért a családfa, hiszen ott van mindannyink teremtő Nagy-apja.
Fölébredtem. Visszakaptam látásom, mindent hallok, enyém már szaglásom, kezemben kezem, mégsem érzek semmit a világon… ez már nem az az álom. Hol vagytok ősi fények, ragyogó képek, hangok és illatok, krémek és prémek, miért nem érzem, miért nem, hogy élek?! Hiszen vízcsepp vagyok magam is, talán épp csak pára, s megszűnök teljesen, ha talál déli nap sugára, de eljövök majd újra, el, mint Attila… elhozom a tengert nektek, elhozom míg élek!
S Te barátom, eljössz velem a nagy útra? Tudod-e már ki volt apád, s miért olvasod el ezt újra?    

Fotó: Ladányi Tamás

2014. május 7., szerda

A palóc ember jelleméről - írta Farkas Pál, főgimn. tanár

"Hangulatviláguk alapja a vidámság s a lépten-nyomon előtörő jókedv. Ebből fakadnak a sokat emlegetett palócztréfák s ez táplálja azt a víg nótázást, mely a nógrádi lányok ajakán sohasem hallgat el. Messze földről, idegenből hazakerülve rendesen megjegyzik, hogy máshol nem is laknak olyan víg, »figuroás« 3 emberek, mint ők. Szájuk mindig nevetésre áll; a hol ketten összekerülnek, ott már tréfálódznak, mókáznak és jaj annak a harmadiknak, a ki nem, tud velük együtt »elparoádéznyi«. Hamar hangolódnak jókedvre, de egykettőre felforr bennük az epe is és ez a hirtelen harag magyarázza meg, hogy vendégség, lakodalom nem lehet el verekedés nélkül. Hozzátartozik az úgy, mint »a leveshő a kanoá« s nem ér az a legény egy font kóczot sem, a kinek egynéhányszor be nem lékelték a fejét. Ez a heves természet okozza azt is, hogy mód nélkül bosszúállók. A »csúfsoágba maradt« legény nem felejti megaláztatását s egy-két 142esztendő múltán is, a legelső alkalommal olyan nyugodt lélekkel üti főbe ellenfelét, mintha tegnapi tartozását adná meg neki. A verekedések és bicskázások leggyakoribb színtere persze a kocsma. A pálinka a fő: Ez az igazi »foglyos itok« (mert hamar kifog az emberen), a bor csak lakodalomba való, a hol ingyen adják. A minden apró ügyletet befejező áldomás is mindig pálinkát jelent s ezzel itatja a palócz reggelenként a fiát is, a ki még alig nőtt ki a csizmaszárból. A kocsmaasztalnál (toáflya) azután megered az amúgy is sebesen pergő, szapora palócznyelv s ha a »mirgesbű vagy abbú a bundoás neroángassbú« még nem vett be egy egész »rétlyát« (létra=liter), akkor szellemi frissesége valóban sziporkázik. De egyébként is született prókátor valamennyi s a jó istenen kívül becsapnának mindenkit, mert ember legyen az, a ki az ő furfangos kerülgetéseik között megtalálja az egyenes útat. Körjegyzők, ügyvédek s törvényszéki bírák a megmondhatói, hogy mily nagy feladat a palóczból igazat kicsalni. Alázatosságukból csak néhány végignemes falu önérzetes büszkesége emelkedik ki, a többi csupa jámbor, kalaplevevő alak, de csupán addig, míg bajban van. Ha érzi az igazát vagy ha a »fityusz« (ital) már dolgozni kezd benne, akkor csakhamar »kigyugja a zászlót« s és az utcza közepére állva énekli a kakastollasoknak, hogy: »Még az éjjé csendőrvérvel puczolom a csizmoám ki!«
Csak három embert respektál: a papot, a szolgabírót és a falubeli régi földesurat. Mind a hármat a múltak hagyományának tisztelete tartja fenn a régi tekintély magaslatán, mert a palóczban a múlt idők kegyelete igen erős s ez óvja meg lobbanékony, okoskodásra igen hajlandó természetét a szocziálizmusba tévedéstől is. Ez köti a röghöz, mely apáiról maradt reá s egyedül ez tartja vissza Amerikától is. Pedig majdnem mindnyájan földhözragadt szegény emberek s az a darabka föld is, szétosztva a fiúk között, egyre-egyre keskenyebb lesz, de azért ragaszkodnak hozzá végső lehelletükig s kis falujokat nem hagyják el addig, míg csak betevő falatjuk akad. Azt tartja, hogy az ember föld nélkül olyan, mint az erdei madár fészek nélkül. - Letűnt az a boldog idő, midőn Bél Mátyás szerint csak lustálkodtak s tótokkal végeztettek, a vetésen kívül, minden munkát. Ma már hangyaszorgalommal szántják s keserves verítékkel öntözik a lankák kemény göröngyeit s ezek meg is teremnék a mindennapi kenyeret s meg is maradnának a talpuk alatt, ha az az átkozott »szilokféreg« ki nem ette volna a szőlőtökét. Mert hát, ha valaki szeret inni, akkor a nógrádi palócz az, a ki nagyokat szeret. S míg maga szűrte a híres nógrádi borokat, addig nem is volt ez olyan országos nagy hiba, de mióta a fityuszért a kocsmába vándorol a garas s mióta pálinkára kapott, azóta egyre jobban szegényedik és rohamosan korcsosodik e jobb sorsra érdemes s igazán eszes nép. Sülyedésüknek minden mozzanata s jellemüknek minden fogyatkozása ennek az elszegényedésnek tulajdonítható, mert a melyik falu meg tudott maradni a régi »jó sorban«, annak népe minden tekintetben magán viseli az egyszerű, becsületes magyar ember fogalmának ismertetőjeleit, de a melyik váltókkal és takarékpénztári kölcsönökkel küzködik, az már megtanúlta, hogy egyenes úton nem vergődik zöldágra. Nem így volt az még csak nemrégiben is, de sajnos, a múltból legtöbb háznál csupán a jókedv maradt meg, a bőséget elsodorta az új idők szele s véle veszett egy sereg szép szokás és tiszteletreméltó jellemvonás is, mikről a régi palócz-etnografusok regélnek. - De megmaradt szívük bizodalma a Seregek Urában s őszinte vallásossággal lépik át mindig a templomajtó küszöbét. Nyakig érő hóban s térdig érő sárban sem mulasztanák el néhol az órajárásnyi paróchia miséjét s nagyon keményszívű embernek kell annak lennie, a ki az ünnepi vagy pláne éjféli miséről elmarad. Ha már végképpen nem szabadulhat el hazulról, akkor a kamrába vagy a kert végibe húzódva, ájtatos zsolozsmákkal könnyít törődött lelkén. Isten nevében köszön s a katholikus asszony az Ur Jézust dícséri szüntelen. A fuvaros is, ha nagyon megrakott szekérrel vagy hosszú útra indúl el, el nem mulasztaná, hogy »No Jézus segí!« - ez azonban nem, zárja ki, hogy a legelső »bakkanónál« alaposan ki ne keljen a Gondviselés feledékenysége ellen, mert káromkodásra is igen könnyen kinyílik a szája, de ilyenkor is lehetőleg kíméli a szentek birodalmát s inkább családi vonatkozásokat emleget, az asszonyok pedig változatos átkozódásokkal, de különösen a »kórságos rossznehéssígvel, a nehéz nyovolyával s egyéb korelával« sújtják egymást veszekedés közben.


Van ezenkívül minden falunak egy rókahájjal megkent»fikcziós« embere, a ki »memmeri« (meg meri) mondani még a főszolgabírónak is az igazat és tudja, hogy mikor mit kell csinálni. Ha már ő is megakad, akkor nagy a baj. Ilyenkor elmegy a palócz valamelyik földesurához, de előbb a cselédektől megtudakolja a hangulatot s 144ezután hosszas lábtörlések és torokköszörülések közepette bekopogtat hozzája nagy alázatossággal: »Szërëncsés jó napot kívoánok tekintetës uram, hugy szógoâ a jóegéssíge? A fihatal uracskoák loátom, odaki virgonczkonnak a zudvaron, a letkissebb a letfajinabb, tënnap is fődhő buhintotta enyim Pistoámot, helyre gyerek lessz a, csak segíjje a jó Isten! Tekintetës uram pegy (pedig) bisztossan Vadalmoásró gyütt meg, mennézte azt a gyünyörősiges toáblát, hej ha az az öreg tekintetes úr éne, oálgya meg a jó Istenke a nyugodalmoát, mindétyig is mondoáta (azt mondogatta), ne fê Andris, amég engem láccz, nem is lessz má ezutengat (ezután) soha ollyan embere a falunak, mint ahollyan (a minő) ő vót, mer hát tecczik tunnyi.« Ez még csak a bevezetés eleje, a mit a retorika hangulatkeltésnek nevez, jön ezután sok mindenféle s a végén, mikor már menni készül, akkor villan meg a fejében, hogy: »Ehun e (vagy 'szi) majhuccsaknem êfelejtettem, hogy mé is gyüttem...«- Ha azután a tekintetes úr se tudja vagy nem akarja »êvoádónyi« a dolgát, akkor szentül megfogadja, hogy nem is fog »kereskennyi« vele, de azért még »mettróbákozik« a »jecczőné« is s végtére beballag a »várasba« a prókátorhoz, de ott még nagyobb körültekintéssel végzi a dolgát, mert az ügyvéd nagyon »hama kibabroá a zembervel!« Ebben a körülményes kásakerülgetésben, szó sincs róla, nagy része van a híres palócz-furfangnak, de őszintén szólva, sokszor a hivatalos fórumok s különösen a takarékpénztárak és ügyvédek eljárása készteti rá. Ha az ő igazsága nem lenne járatlanságának halvaszületett gyereke akkor nem volna oly mód nélkül bizalmatlan a városi urak iránt s nem félne a hivatalos aktáktól úgy, mint »a zsidó a szëncsigtű«. Bicskázásért, fejbeverésért nyugodtan megy »törvínbe«, de más ügyesbajos dologban, ha csak tanúnak idézzék is be, akkor már biztosra veszi, hogy »mocskos vége lesz a lagzinak, mer hoát a tintoát az ördög tanoâta ki, a törvínt meg a fiskálisok úgy kifiguroázzoák, hogy az olajos istennyila jobban êtéved rajta, mint a vitézkötésen.«

Megjelent : Borovszky Samu nevével jelzett A "MAGYARORSZÁG VÁRMEGYÉI ÉS VÁROSAI" sorozat nógrádi kötetében, 1911-ben.

2014. április 22., kedd

Sárkányölő Szent György

Két ünnep közt van napja, húsvét és pünkösd között, de majd' minden esetben húsvét után. Szent György a "Kos" időszak lezárója és a "Bika" időszak megnyitója. Hogy miért pont itt jelenik meg, azt legalább négy szinten lehet értelmezni. Mi most csak két szinten tárgyaljuk. 

Kolozsvári Márton és Pál szobra


A kos testiség, a vele időben és térben "szemben lévő" mérleg szellemiséggel párosul. A mérleg csillagjegy égi cikkelyében, a sarkcsillag illetve a kis göncöl alatt, ott a sárkány csillagkép. A keleti megfelelője a mérlegnek a sárkány. Egyszerűen arról volna itt szó, hogy elmúlt a kos ideje, elmúlt a sárkány szellemiségnek az ideje, s elértünk a bikába? De akkor miért kell megölni azt a sárkányt?! Hiszen már úgyis magunk mögött hagytuk, nem igaz? Többről kell itt szó legyen.

A szűz-halak tengelyről már volt szó korábban. Ez népmeséinkben fekete lyukként, kútként jelenik meg, melynek alján ott a sárkány. Ez itt a szaturnuszi sárkány, aki a bak és a vízöntő jegyben van otthon. Ez a sárkány testiség, melyet szűz lányokkal, vagy tojással kell táplálni... (pontosan a tavaszi, húsvéti testesült szűz élettel). A kos-bika időszakában viszont a sárkány szellemiség van jelen (hiszen a mérlegben és  a skorpióban a Szaturnusz van erőben/rejtett erőben). Mit jelent ez? Azt, hogy míg elébb, a szüzek és az életadó tojások a sárkányt táplálták, azaz a halálba mentek, addig itt a sárkány feleségeivé kellene váljanak. A kosban dől el, hogy az új élet iSTeNi, vagy SáTáNi természetű lesz. Itt dől el, hogy pusztulás vagy bőség vár ránk. Ha A Mars és a Nap által működtetett kos (a legteljesebb férfierő) nem tudja legyőzni a sárkányt, akkor a Vénusz és a Hold (a legbefogadóbb nőierő) által működtetett bika bizony a negatív erők által termékenyülne, sőt ha már korábban termékenyült volna, magzata akkor is az ördögi útra térne. 

A sárkány tehát szoros összefüggésben van a Szaturnusszal. Az asztrológiában mai napig ismert ábrája a kereszt(fa), melynek jobb- és baloldali csúcsán a Nap és a Hold helyezkedik el, és aminek tövén a Szaturnuszt ábrázoló kígyó csúszik felfelé. 

Hát ezt kell Szent Györgynek legyőznie! És úgy tűnik nem volt elég a krisztusi megváltás, nem volt elég Jézus kereszthalála - hiszen ezt látjuk magunk körül is - a gonosz erők már a keresztfát másszák! Mit jelent ez? Ez a második szint, amit meg kell értsünk...

Szent Györgyöt keresik-kutatják és nem lelik alakját a történelemben. Ki volt ő? A ma embere száraz tényeknek, vagy makacs tényeknek nevezi azokat az igazságokat, melyek darabokban igazak, ám nem lehet őket egységes, élő rendszerré állítani. És mi ilyen személyeket keresünk a Szentjeinkben is, hitetlenül. Pedig Szent György nem rajtunk kívül van, hanem bennünk kell megjelenjen. Ő hozza működésbe a pünkösdi időszakot! Ő az, aki a "vak" hitet bizonyosságra alapuló hitre kezdi váltani. Nekünk, magunknak kell legyőznünk a sárkányt, aki a mi hitünket megingatja. Hol a sárkány? Ott, ahol Szent György. Ugyan ott... bennünk. Csakhogy ma az egész világ ezt a sárkányt táplálja bennünk, tele vagyunk feszültséggel és pusztító gondolatokkal, a test egészségéről már nem is beszélve. Jézus hitet és bizonyosságot adott a húsvéttal, láttuk és szívünkbe zártuk... de amit kaptunk általa, azt csak mi magunk védhetjük meg! A sárkány miért akarja "megtermékenyíteni" életünket? Hogy uralkodhasson fölöttünk. És bizony ezt is teszi általában.

Pünkösd első feladata megvédeni a hitünket és mindazt az értéket, amit Jézustól kaptunk. Szent György a mi élő hitünk első bástyája. 





2014. április 19., szombat

Van-e kendteknek húsvétjok?

A húsvéti tojás maga az ÉLET. Külső "írása" határozza meg milyenségét, ahogyan a mi életünknek is van egy mintázata. A húsvéti tojás varázseszköz, mellyel befolyásolhatjuk saját éltünk mintázatát. Mikor az életről beszélünk, illetve a teremtett világról, akkor ildomos volna mindig elé tennünk: Szent. Ha így élnénk, még varázseszközökre sem volna szükség, s ha mégis, azok sokszorosan hatnának. 

A tojás nem "termékenységszimbólum". A tojás AZ élet. Még ma is őrizzük a teremtéshez fűződő viszonyát, mikor azt kérdezzük hitetlen mosollyal: "Mi volt elébb, a tyúk vagy a tojás?"  Mutatok egy másik (Szent) "Élet"-képet:

Bezdédi tarsolylemez

Erről a képről van Szántai Lajosnak egy szép kis könyve (Továbbélő honfoglalás), melyben leírva van egy kislánynak a meséje, mit e képről szőtt, és egy mesemondó néni meséje, minek gyönyörű "illusztrációja" ez az aranylemez. Mindkét történet lényege, hogy a "ige" a kereszt, kezdetben a szabad volt és mindenki részesült belőle. 

"Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige."

Aztán a jó nem lehetett magában, ezért megjelent egy ártó erő, aki ellopta az "igét" magának, majd egy másik ellopta tőle, hogy bebizonyítsa a népnek, az ige értéktelen, hatástalan. Ám egy angyali madár elragadta azt és az égbe emelte, s egy nagy fa odvába zárta. Ahhoz, hogy megleljük el kell hagyjuk az "itthon"-t és el kell jutnunk az  "otthon"-ba. Amit otthon fogunk találni az maga a (Szent) ÉLET. Ez kellene alapja legyen hitünknek és anyagi létezésünknek. A pünkösdi időszak dolga lesz ez... amit magyarként úgy hívunk: honfoglalás!



Ezek után kérdezem: Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Ha megértettétek a fenti "mesét", akkor már tudjátok a választ. De térjünk vissza a húsvéti tojáshoz.

"Én pedig halva fogok feküdni a Szombat estvéjéig, mint aluvó kisded az ő bölcsőjében." - mondá Jézus az Aranymiatyánkban.

A tojásírás hagyományos - és kizárólagos napja - Nagypéntek. Ekkor készítették elő Jézus bölcsőjét, hiszen amint a test megszűnik, az alvó szellemnek és a pokolra szálló léleknek "bölcső" kell. Ez a bölcső színében továbbviszi Jézus testiségét, hiszen Jézus lecsöppenő vére festi pirosra. A húsvéti tojásban eleve ott kell legyen az élet-test (kakasos udvarból kell származzon, persze régen csak ilyen volt), ám ez az élet-test a lobogó vízben áldozattá válik, csakúgy mint Krisztus, és az ő Szent lelke költözik "helyére". Látnunk érdemes, hogy ugyanaz a történet játszódik el, mint a fenti tarsolylemez esetében. 

A leány tehát magába fogadja Krisztust, hiszen a tojás az ő termékeny, életadó ölének is jelölője. Ám ahhoz, hogy leányból asszony legyen, s egy valós új életet segíthessen a világra, ahhoz legényre is szükség van, aki életnedvvel tölti meg a krisztusi szűz ölet. 

A legény vízzel locsolja meg a lányt, de milyen vízzel!? Rózsavízzel. A rózsa Szentlélek megtestesülése. Szentelt vízzel. Mitől lett szentelt egy víz? Attól, hogy a (szent) tüzet, melyet évente csak 2-3 jeles napkor oltottak el - minden máskor folyamatosan megújították parazsából - azt bizony nagypénteken eloltották. Csak nagyszombaton, vagy húsvét vasárnap gyújtották újra, és az új tűzből vett parazsat dobták a kút vizébe. Hiszen a régi tűz, Jézus teste, élete világa "elaludt" és a feltámadással újjászülető Jézus teszi szentté a vizet. (Később, mikor a tűz őrzésének már nem volt ekkora szerepe, azt tartották, hogy Jézust nagypénteken a katonák a patakba taszították, s ettől váltak szentté a vizek. A szentelés fontossága tehát éppoly fontos maradt.)   

Foglaljuk össze mi is történik már. A szentséggel felkészült legény felkeresi a szentséggel felkészült lányt. A legény felkeresi a nagyszombaton kisepert, kimeszelt, megtisztított lányos házat. (Mely szintén a lány ölének jelölője)  Bekopogtat ajtaján (hadd ne írjam le ez mit jelöl, elég ha visszaemlékezünk virágvasárnap termékenyítő körtáncaihoz: "Nyisd ki rózsám kapudat, kapudat, hadd kerüljem váradat..."). Ha a leány béfogadja, a házon belül a legény működésbe hozza a teremtést, szertartásos viselkedésével: kihúzza magát, s egyenesen állva elmondja varázsló versét. A leány azt a verset csakis a magáénak tekinti, s mert érti, kölcsönös feszültség, vibráció jelenik meg, s mivel mindketten tudják mi jön eztán, az "izgalom" egyre fokozódik. A legény megfogja a leányt s az udvarra viszi, ahol a kútból vagy patakról hozott szentelt vízzel "megtermékenyíti". Eztán a leány átadja a maga őrzött (szent) tojását... és a legény hazavíve otthonába, saját "szent terébe" feltöri azt és megeszi! Nem őrizgeti, hanem megeszi. Ezzel válik kerekké a "szeplőtlen fogantatás"... ezzel válnak méltóvá arra, hogy pünkösdkor "honfoglalókká" nemesedjenek. 

  
Kérdezem ezek után: Húsvét napján mit fogsz tenni? ....






2014. április 18., péntek

"Nagypénteken mit fogsz tenni?"

"Nagypénteken mit fogsz tenni
szent fiam mit fogsz szenvedni?
Akkor anyám egy keresztre
fel leszek én majd feszítve
Te a kereszt alatt leszel
szent kezedvel el nem érhetsz
szent kezedvel el nem érhetsz
szűz öledbe le nem tehetsz." 
                                        
                                                             Aranymiatyánk

Nagycsütörtökön, az utolsó vacsora után Jézus tanítványaival a Gecsemáné kerthez megy. A kapuban három három tanítványt választ maga mellé s úgy mennek tovább:

"anyám getszemáni kertben
felmegyek az olajok hegyikbe"

Az ember fia, aki pontosan tudja mire számíthat, elkezdi megélni a maga szenvedéstörténetét. Mivel kezdődik ez? Azzal, hogy három kiváló képességekkel bíró tanítványával egy közös útra indulnak: fel az olajfák hegyibe. Hová? Hát persze, hogy ide:

A kissikátori körtemplom kazettás mennyezetének részlete / Két Hollós Könyvesbolt fotója
Révületről, vagyis egyfajta módosult tudatállapotról van itt szó, hiszen az Atyával nem is lehet másként "beszélni". Az ima hogyan is működhetne az effajta meditatív "emelkedettség" nélkül? Halkan kérdem: tudunk még imádkozni? 

Négyen indulnak hát közös útra, mintegy közös "meditációra" (bár csak ne lenne ma oly elcsépelt és túlhasznált e szó!), s Jézus egy ponton arra kéri az apostolokat, hogy ott őrködjenek, álljanak meg, s legyenek éberek, míg ő tovább megy az Atyához. Tudjuk mi történik aztán... a tanítványok jelenléte idő előtt az álom szintjére süllyed, s ugyan maradnak módosult tudatállapotban, de nem ott, azon a szinten, ahol támaszai lehetnének Jézusnak. Ezzel indul a szenvedéstörténet. Azzal, hogy be kell látnia, hiába minden tanítás, azok, akiket testvérévé fogadott, nos még ők sem tudják önállóan működtetni az igét. Hiába láttak és hallottak mindent, hiába tudnak mindent, az új rend, a rendnek a szere még nem működik. Nincs más út a beindításához... csakis az áldozathozatal. 

Nagypéntek a Vénusz oltalma alá esik, a szeretet fénye hatja át. Hogy történhet ennyi borzalom e napon? A mindenek felett álló szeretet oltalma nélkül sehogy... ugyanis talán már a korbácsok alatt meg kellett volna halni Jézusnak. De neki végig kellett járnia útját. Csak járjuk végig mi is az ő útját, hogy csak egy töredékét lássuk és érezzük annak, amit ő megélt.

Nem csak tanítványai nem értették szavát, hanem szembe kell néznie az emberi ostobasággal, a névtelen tömeg irányíthatóságával, a "hivatalos" egyház gonoszságával, emberek tömegével, akik közül nincs egy sem, aki az Atya igazát tudná, s feltétel nélkül hinné... csupán ő egymaga áll sziklaszilárd hittel e borzasztó tömegben. Aztán ott vannak a fizikai fájdalmak, melyek a testet apró darabjaira marcangolják... ezt a testet már tényleg csak a szeretet képes összetartani. S ott, a keresztfán mit mond az ember fia, akiben már semmi élő nem maradt, csupán a szeretet? 

"Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”

Mi más lehetne itt Jézussal, ha nem a vénuszi szeretet... a legnagyobb szeretet, a szerelem. Ez a túlcsorduló szeretet töltötte meg a "kelyhet" a Szent Grált, melybe Arimathiai József "felfogta vérét". Aki ezt a kelyhet megtalálja, az valóban az öröklét serlegét találja meg, s annak olyan hatalom kerül a "kezébe", amilyenről csak álmodhatunk. Szó szerint... hiszen hol találhatjuk meg ezt a serleget? Csakis belül, a hetedik irányban, a "bent"-ben, ahová magunk is "módosult tudatállapot"-ban juthatunk el. Ebből a kehelyből nem a test iszik, hanem a lélek. Ez a kehely fénnyel van tele, s aki iszik belőle, az maga is a fénybe ragadtatik.... és felülről látja eztán a világot. Lovaggá válik, templomos lovaggá. Előző bejegyzésemben írtam a templomról, mely nem kőből épül. Hát ez a fénytemplom, mintegy vértezet, itt van mindvégig fölöttünk az égen. Aki e kehelyből iszik, annak lelke Nimród csillagtestébe száll  bele... ez pedig nem más, mint maga a feltámadás. 

Ebben a vértezetben benne van minden, amit Jézus a földön megtestesít, sőt! Az alsó és felő világ határán, melyet Nimród öve jelöl, ott ragyog három magyar csillag: Szent István, Szent Imre herceg és Szent László. A nemesedés három ránk szabott útja: a szellem nemesedése, a lélek nemesedése és a test nemesedése. Ezen az övön pedig függ három csillag, amiket ha megnézünk közelebbről valami elképesztő dolgot látunk. Olyan csillagködöket, amik élő, organikus mintázatokat adnak, tarsolylemezeink mintázatát! Itt, ezen a valós fizikai síkon csillagok születnek!

Aki ezt a templomot a maga lelkével tölti be, s végigjárja minden csillagának stációit, az valóban szakrális királlyá nemesedhet, akit a nap koronáz majd magyar királlyá... ha képes lesz legyőzni önmaga testiséghez való ragaszkodását. Nimród Babilon királya... a báb állapot, az élet születésének királya. Ennek a szakrális uralkodónak mi van a tarsolyában? Maga az élet. Ennek a királynak az élet van a kezében! A tarsolylemezeink "mintái" nem kevesebbek, mint életadó jelképek, melyeken át a tarsolyba ténylegesen az élet fénymagja gyűlik. Ezt veheti kezébe az, aki képes lélekben eljutni a mi "mennyei atyánkhoz", akihez Nimródon által vezet az út. S aki egyszer eljut ide, az visszatérhet bármilyen testben, hiszen minden élő test egy és ugyan az. De ez már pünkösdhöz vezet el bennünket.   



Minden évben esélyt kapunk arra, hogy ezt az égi utat bejárjuk! Az idei húsvét is egy esély. Éljünk vele! Éljünk végre! Érjünk az égre! Adja Isten, hogy így legyen! 





2014. április 13., vasárnap

"Virágvasárnapján mit fogsz tenni?"

Előző bejegyzésemben írtam az ünnep egészéről, megérthettük miért az egyik legnagyobb ünnepünk húsvét. Sajnos azonban  nem csak az ünnep egészét, hanem részeit és "hétköznapi" szokásait sem  értjük, ezért ma virágvasárnapról írok röviden, lássuk meg végre e csodálatos világ összefüggéseit. Váljanak ismét egésszé a részek.

„Nekem legkedvesebb fiam, Jézus! Mit fogsz te tenni virágvasárnapján? Legkedvesebb anyám, neked mindjárt megmondom: én nagy király leszek, dicsőségesen bemegyek Jeruzsálembe, inteni és tanítani fogom a népet Atyám törvényére, és hirdetni fogom a megváltás új szövetségét.

Nekem legkedvesebb fiam, Jézus! Mi leszesz te azon a szent Nagyhétfőn? Legkedvesebb anyám, azt én mindjárt megmondom neked: gyönge és beteg leszek, többé senki sem fog tisztelni, senki sem segít a templomhoz járni."
                                                                                                                    Aranymiatyánk


A második versszak segítségünkre lesz, hogy megértsük mi történik virágvasárnap. Nos, mi az amit tudunk már az ünnepről? Húsvét az öröklétről szól, azon belül a test visszatérése a forráshoz. A legtöbb helyen úgy szerepel, hogy a húsvét "zöldcsütörtökkel" kezdődik. Ez is mutatja, hogy mennyire szétdarabolt, töredezett gondolkodásmódunk. Húsvét az időben két irányban a végtelenbe nyúlik, így ünnepe is. A régi ember minden napjában feltétel nélkül tisztelte azt, aki számára életet, testet adott: atyját és anyját. És minden napjában úgy élt, hogy a "halálra készült". Aki kétkedne ebben, az hallgassa meg ezt a "hétköznapi" esti imát: 


Húsvét tehát egy végtelen folyamat. Ha mégis annak az időszaknak a mondandóját nézzük, ahol ezek az "érzések" besűrűsödnek, akkor a Nagyhét Virágvasárnappal indul. A testesüléssel. Noha a nagyböjtben vagyunk, mikor is mindenféle mulatozás tilos volt, e napon a lányok énekszóval ünnepeltek, s körtáncokat jártak. Teremtettek. A testesülést varázsolták. A körtáncok és játékok formája pont a teremtés rendjének felel meg: mint itt, a Teremtő tanításokban írtam


Nézzük meg most a legismertebb ilyen játékot:


Bújj,bújj,zöld ág,


Zöld levelecske...


Nyitva van az aranykapu,


Csak bújjatok rajta.





Miről énekelnek? Az ágacska végén meredező rügyről, mely csillog az életnedvektől, és alig várja, hogy kipattanjon, szinte robbanásszerűen tör belőle elő az élet. És ez az élet befogadóra lel, hiszen "nyitva van az aranykapu" és még sürgetést is kap: "csak bújjatok rajta." 

Mit tesznek eközben? Bizony azt, amiről Jézus beszél, mikor azt mondja "akkor anyám király leszek a jeruzsálemba bé mejek". Király lesz, a teremtő Atya! Merkúr jegy uralma alatt állunk, ő van legközelebb a Naphoz. Nem Napként vonul be, nem uralkodni megy, hanem téríteni, térülni-fordulni, s közben az igét hirdetni, s igével testesíteni meg, termékenyíteni meg az embereket. 

Jeruzsálembe, s azon belül is a templomba megy, miként írja a második versszak, amikor is már nem fog tudni majd bémenni, mert gyenge lesz. De miért nem mondja akkor azt, hogy a jeruzsálemi templomba bemegyek, s ott fogok uralkodni? Azért mert szó nincs erről. De akkor milyen templomról beszél? 

Mikor mondta Jézus, hogy Atyám tiszteletére hatalmas márványpalotákat emeljetek, s abban királyként uralkodjatok? Soha. Akkor mégis milyen templomokról beszél? Hát erről:



Pap Gábor gyönyörűen elmondja, hogy miként jelenik meg Isten háza a képen. Isten temploma két ember között valósul meg, mikor azok lelküket egymásnak ajánlják. A képen fegyvereikből formáltak templomot, s középen megjelent a Teremtő. De ez történik akkor is, mikor "áldomásra emeljük poharunkat". Mit mondunk ekkor? Isten-Isten!  Jézus temploma az emberek közt valósül meg, a szeretet által. Az az atyai törvény és ez az új szövetség, amire Virágvasárnap Jézus tanít. 

Térjünk csak vissza a "Bújj, bújj zöld ághoz". Mi valósul meg e tánc által? Bizony, bizony, két ember kaput emel, templomot állít és azon az egész közösség együtt, kézenfogva átvonul. Aztán másik két tag emel kaput és azon is átbújnak, s így megy ez egészen addig, míg Isten meg nem jelenik az egész körben. Személyesen is és közösségileg is "áldott állapotba" kerül mindenki, aki ezt teszi. 

Általános volt e napon a barkaszentelés. A barka nem csak a bárány, az áldozat szimbóluma, hanem szimbolizálja a fénnyel, az arannyal termékenyült szentséget. Fényszóró, áldásszóró növény, akárcsak a Szentek glóriája, akárcsak a Szent Korona.




Kívánom nektek, hogy fürödjetek meg ma az áldásban, legalább így: :-)



   

2014. április 12., szombat

Húsvét helye az élő hagyományban


Húsvétját éli ma a teremtett világ és mi alig értünk az egészből valamit. Mi a húsvét?

Az öröklét ünnepe. A világmindenség első törvényének, a forrás törvényének ünnepe.  A teremtett világban minden élő anyag visszavágyik a teremtés forrásához. Minden testesült lélek visszatér a kiindulópontba. A húsvét nem más, mint a test (hús) önkéntes feláldozása az Atyának, (vagy atyai visszavétele), s a lélek átminősülése egy magasabb minőségbe.

A húsvét minden időben a Kos idejébe esik. (Legfeljebb 4 nappal nyúlhat át a Bika idejébe.) A Kos a testesülés ideje, a fizikai erő, az anyagi formát öltő energia megtestesítője. Mit látunk ekkor a természetben? A csupasz ágakon rügyek bújnak, s robbanásszerűen változnak bimbóvá, majd virággá, s levéllé. Szinte a semmiből jön létre az új test. Ez a test beindítja az életet, a virág ragyog, tündököl, illatozik, termékennyé válik, elindít egy új létezési formát, majd testét feláldozva elhullatja szirmát. Egy pillanatig úgy tűnik minden elveszett, ám kis idő múlva megjelenik a test helyén valami más, az élet gyümölcse, mely az életet táplálja tovább, s benne a mag, mely az új élet sarja.

 

Vagy elmondhatnánk ekképpen is: Jézus testet öltött Karácsony éjszakáján, s testében, lélekben, szellemben megerősödve virágba borította a világot. Húsvétkor testét áldozza, hogy „feltámadva” a szeretet gyümölcsét érlelhesse be pünkösdre. Ezt a folyamatot előző bejegyzéseimben lépésről-lépésre leírtam. Most álljunk meg itt, a testesülésnél, s a test visszavételénél, hiszen valljuk meg, melyikünknek volna mersze önként, szeretetből felajánlani „életét”, pontosabban testét, csak azért, hogy megmutassa, az élet örök, s ezáltal megváltson bennünket.

(Micsoda torzítás azt hirdetni, bűneinktől váltott meg Krisztus, miközben az ő megváltása a mi szabadságunk, az örök élet saját halálával és feltámadásával való bizonyítása. A félelem nélküli, szeretettel való élet a mi szabadságunk.)

Hosszasan lehetne sorolni, s értelmezni a húsvéti szokások jelentését, s ezek fontos részinformációkat hordoznának az ünnep egészére nézve, ám e helyütt egy magasabb szinten vizsgálódunk. Egy - húsvéttal kapcsolatban -  szokatlan kifejezést azonban meg kell említenünk.  Hagyományainkban ismerjük a vérszerződés fogalmát. Ezt épp úgy mint a honfoglalást, nem csupán fizikálisan, hanem szellemi síkon is megélhetjük, s bizony a teremtett világ működési rendje van jelen itt is. Anélkül, hogy megértenénk ennek lényegét, nem érthetjük meg húsvétot sem. Most jegyezzétek meg e fogalmat, hogy aztán később újra visszahozzuk, s kifejthessük, és térjünk át az ünnep menetére. Lássuk mi történik a húsvét előtti Nagyhéten. Ehhez az „archaikus népi imádságok” közül hívunk segítségül egyet, mely az Aranymiatyánk néven őrződött meg. Már a névadása is beszédes, de lássuk szövegét, melyben Jézus elmondja édesanyjának az előtte álló megpróbáltatásokat.

„Nekem legkedvesebb fiam, Jézus! Mit fogsz te tenni virágvasárnapján? Legkedvesebb anyám, neked mindjárt megmondom: én nagy király leszek, dicsőségesen bemegyek Jeruzsálembe, inteni és tanítani fogom a népet Atyám törvényére, és hirdetni fogom a megváltás új szövetségét.

Nekem legkedvesebb fiam, Jézus! Mi leszesz te azon a szent Nagyhétfőn? Legkedvesebb anyám, azt én mindjárt megmondom neked: gyönge és beteg leszek, többé senki sem fog tisztelni, senki sem segít a templomhoz járni.

Nekem legkedvesebb fiam, Jézus! Mit teszel te azon a szent Nagykedden? Legkedvesebb anyám, én azt neked mindjárt megmondom. Szegény vándor leszek, és vándorolni fogok egyik városból a másikba, és éjjelenként nem fogom fáradt fejemet álomra lehajtani.

Nekem legkedvesebb fiam, Jézus! Mit mívelsz te azon a szent Nagyszerdán, és az egész Nagyhétben?
Legkedvesebb anyám, azt én neked mindjárt megmondom: fölmegyek az Olajfák szent hegyére, álom nem jövend szememre a nagy félelemnek miatta. Kísértetni fogok egyik bírótól a másikhoz, Annástól Kaifáshoz, Kaifástól Heródeshez és Heródestól Pilátushoz.

Nekem legkedvesebb fiam, Jézus! Mit mívelsz te azon a nagy és szent Zöldcsütörtökön?
Legkedvesebb anyám, én azt neked mindjárt megmondom: ama hamis Júdás el fog engem adni harminc ezüstpénzért.

Nekem legkedvesebb fiam, Jézus! Mit fogsz te mívelni Nagypénteken?
Legkedvesebb anyám, én azt neked mindjárt megmondom: föl leszek feszítve egy magas keresztfára, három rettentő vasszöggel kezeimen és lábaimon átverve. Odajön egy vitéz, lándzsával keresztüldöfi oldalamat, és abból vér és víz fog folyni. Atyám pedig küldeni fog két ápolót, úgymint Szent Jánost és (Armathiai) Józsefet, akik engem a gyászkeresztfáról levesznek. Te kedves anyám, rám fogsz nézni szent szemeiddel, megmosol engem szent könnyeiddel, és szent hajaddal fogod törölni véres testemet. Én pedig halva fogok feküdni a Szombat estvéjéig, mint aluvó kisded az ő bölcsőjében.

Nekem legkedvesebb fiam, Jézus! Mit fogsz te mívelni Nagyszombatom?
Legkedvesebb anyám, én azt neked mindjárt megmondom. Mély sírban fogok feküdni egész a húsvéti szent napig, mialatt le fogok szállani poklokra, az ott rám váró lelkeket kiszabadítandom. Feltámadva magammal viszem őket az én Atyám országába, bevégzett nagy munkám diadaljeléül. És az üdvösség öröméneke örökké fog zengeni az egek egeiben.”


 Most, hogy érezhetővé váljék ereje ennek az imádságnak, hallgassuk meg egy csángó kislány előadásában.


Jézus a getszemáni kertben
fenn az olajok hegyikbe
térgyen állva imádkozik
piros vérrel izzadozik

Virágszombaton este
mária fiát kérdezte
jövő héten mit fogsz tenni
szent fiam mit fogsz szenvedni
Virágvasárnapján mit fogsz tenni
szent fiam mit fogsz szenvedni
akkor anyám király leszek
a jeruzsálemba bé mejek

Hát nagy hetfőn mit fogsz tenni
szent fiam mit fogsz szenvedni
akkor anyám beteg leszek
a templomba nem mehetek
Hát nagykedden mit fogsz tenni
szent fiam mit fogsz szenvedni
akkor anyám vándorolok
az utcákon le s fel járok

Nagyszeredán mit fogsz tenni
szent fiam mit fogsz szenvedni
akkor anyám hamis júdás
engem harminc pénzért elád

Nagycsütörtökön mit fogsz tenni
szent fiam mit fogsz szenvedni
anyám getszemáni kertben
felmegyek az olajok hegyikbe

Nagypénteken mit fogsz tenni
szent fiam mit fogsz szenvedni
akkor anyám egy keresztre
fel leszek én majd feszítve
Te a kereszt alatt leszel
szent kezedvel el nem érhetsz
szent kezedvel el nem érhetsz
szűz öledbe le nem tehetsz

Hát nagyszombaton mit fogsz tenni
szent fiam mit fogsz szenvedni
akkor anyám koporsómba
bészállok a gyászos síromba

Húsvét napján mit fogsz tenni
szent fiam mit fogsz művelni
akkor anyám feltámodak
mennyországba uralkadok
Húsvét után ötven napra
piros pünkösd hajnalára
elküldöm a vigasztalót
a fehér színű galambot
Pünkösd után nyolcvan napra
nagyboldogasszony napjára
felviszlek a mennyországba
a mennyei boldogságba



Szántai Lajosnak van egy nagyszerű elemzése erről az imádságról, melyben gyönyörűen igazolja, hogy mely napokhoz, mely bolygótulajdonságok tartoznak a magyar hitvilágban. Hiszen erről van itt szó, semmi másról, az életünket közvetlenül irányító hét bolygóminőségről, hiszen a földi testünkre semmi nincs nagyobb hatással, mint az ő viselkedésük. Sorba szedve hát: Vasárnap a Merkúr, hétfőn a Mars, kedden a Hold, szerdán a Nap, csütörtökön a Szaturnusz, pénteken a Vénusz, szombaton a Jupiter fog megjelenni.

Most térjünk vissza a magyarság első alapszerződéséhez. Hét „vezér” adja „vérét”, hogy jöjjön bármi, ők ettől fogva együtt fognak működni, s együttműködésük biztosítja minden magyar életét a Földön. Etelközben történik mindez. Étel-ital-közben…, étel-ital a kézben... egy vacsoránál. Azon a vacsorán, ahol utoljára vannak jelen, mint önálló egyének, vagyis az „utolsó vacsorán”. Talán meglepő azt állítani, hogy Jézus szkíta szertartásrend szerint készül az áldozatra. Bemutatja a kenyeret és a bort, s egyesíti a jelenlévőket, mintegy új szerződést kötve velük, a kupa fölött. 

,,Vegyétek, és egyetek ebből mindnyájan,
mert ez az én testem, mely értetek adatik.''

,,Vegyétek, és igyatok ebből mindnyájan,
mert ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé.''

Kiknek a szövetsége az utolsó vacsora, ahol jelen van 12 apostol, s maga a Fiú? Az új szerződés a 12 állatövi jegy működési rendszerét lépteti működésbe, egy a Napúton rajta lévő, de a rendszeren mégis kívülálló személy által. Ismerünk ilyen csillagképet a Napúton? Hát persze hogy Nimród (Orion vagy Scytus, azaz Szkíta) csillagképe jöhet csak szóba, az egyik beavató csillagkép! Jézus Nimródként működött itt a Földön, nem messiásként. Nem egyetlen népet váltott meg, hanem az egész emberiséget. De ha már ide jutottunk tegyük helyre ezt a félreértelmezett mondatát:


„Ez a vér értetek és mindenkiért kiontatik a bűnök bocsánatára.”

Itt a földön egyetlen főbűn van: az önmagunk számára való meg nem bocsátás. Nem tudunk olyan borzalmat művelni, ami után meg ne kellene bocsássunk önmagunknak, s ennek egyetlen oka van: aki nem tud még magának sem megbocsátani, abban nincs szeretet. Akiben nincs szeretet, annak számára nincs kegyelem. Jézus megváltása a szabad és örök életet hozta el, a szeretettel teli életet.

Aki megérti a húsvét üzenetét, az többé nem fél semmitől. Aki magyarként megérti Jézus tetteinek üzenetét, az nem aggódik többé semmiért, csupán elkezd végre élni… s követi Nimródot.


Isten segítsen!

2014. március 28., péntek

Teremtő tanítások III. - Következmények

Ha előző két bejegyzésem tételei igazak, akkor ebből következnie kell egy harmadik gondolatsornak... ami elég meglepő lehet. 

Induljunk hát Gyümölcsoltó Boldogasszonytól, a "világ fogantatásának" pillanatától. A tavaszi napéjegyenlőség után pár nappal kezdődik minden. Minden. Vagyis még fény és sötétség sincs e pillanatban, csak ez a pillanat van. Később, pont egy évre rá, erre a pillanatra esik majd a fény felülemelkedése a sötétségen. Ám ez a nap nem pontosan a tavaszi napéjegyenlőség napja, hanem pár nappal utána. Minden esetben utána. Vagyis van itt egy kevés időbeli "csúsztatás". Mégis innen, ettől a naptól indul a "spirál" - maradván e szemléletes de nem pontos fogalomnál - fordulása. Első körén a téli napforduló után pár nappal, karácsonykor születik meg a fény. Nem a téli napfordulón - vagyis azon a napon ami egy év múlva a napforduló ideje lesz - hanem pár nappal utána! Ismét némi csúsztatás. A fény növekedni kezd, ám még nem és aztán mielőtt eljutna az első kör végéhez, kiegyenlítődik. Először tehát a tavaszi napéjegyenlőség jön létre. Aztán a kezdőponton átlépve indít egy újabb kört, azaz a spirál újra csavarodni kezd, de ez a csavarodás, már "magától" tehát első fénymag életadó képességétől indul el, ám e fénymag halad tovább saját útján. Mint embernek gyermeke, új élet nyílik, ám a szülő éli tovább sajátját. Saját útján pedig itt, hol "gyermeke született" az ő testi létezésének ideje "leáldozóban van", az áldozathozatal ideje jön el, a "húsvét". Ez a saját út a kis videóban a szívalak többszöri kirajzolódása. Nézzétek csak mégegyszer:



 A fénytest eztán önként (!) adja magát halálba, majd húsvétkor  - három nap eltelte után (!) - feltámad és új szívet nyit. Az új szívből pedig új élet lesz, de már "mennyei színtéren". Ez az új élet születik meg húsvét hétfőn, s e két élet egyesül pünkösdkor. Közben az új fényfonál csavarja a "spriált" tovább ugyanezen az úton. Ez volna hát az élet rendje. Ezt éljük mi magunk is! Ezt élik a növények és az állatok is. De! Mik ezek az időbeli csúsztatások? Hiszen itt majdnem fizikai törvényszerűségek működnek, mégis hol ide tolódik egy-egy kulcsmomentum, hol oda? Hogyan lehetséges ez?!

Ha ez igaz, akkor a DNS szerkezetnek is követnie kellene ezt a változást. Sőt, a térnek és időnek "hajlíthatónak" kell lennie. Az is, még a mai világkép téridő rendszerében is:


Ebben a rendszerben az anyag változtatja meg a téridő geometriáját, a görbült téridőt éljük meg gravitációnak. De mi van a DNS-el? Talán mégsem tudunk mindent még róla? Vagy csak nem nyilvános e tudás? Hiszen ha az élet így működik, a téridő rendszer is így működik, akkor ennek is így kellene!

Emlékeztek, pár hete írtam a babültetésről. Megmutatom az eredményt: 



Erre nincs sem biológiai, sem fizikai vagy kémiai magyarázat a jelenkori paradigmáink között... ez eredmény nem értelmezhető. De attól még VAN! A bab DNS-e szerint mind a 6 hat szem egyenlő eséllyel indult. Mégis csak 3 szem hajtott ki azonos körülmények között. Ahová a legnagyobb szeretetem küldtem, ott mindkettő kihajtott (jobb oldali pohár), öt nappal később a másik cserépből kihajtott egy (bal o.), ahol csak úgy a földbe dugtuk, s végül amire haragomat próbáltam küldeni, megbocsátott ugyan, de... elpusztult. Akkor hogy is van ez a genetikus törvényszerűség?

Mik hát ezek a csúsztatások időben, térben, anyagban?

Hívhatjuk "reménynek". Itt lép közbe a teremtő. Itt jön el Jézus "ítélni élőket és holtakat". Itt kapunk feloldozást, itt kapunk kegyelmet. Itt a legerősebb a szeretet törvénye. Itt dől el az élethez és a teremtéshez való viszonyunk, s a továbbiakban e szerint halad tovább életünk egésze. Ami itt történik, az felülemelkedik a mai "klasszikus" tudományok törvényein.

Hogy mit kezdetek ezzel a tudással, rátok bízom. Ha felismertétek ennek jelentőségét életetekben és a benne rejlő VALÓS lehetőségeket, akkor kb.150 év múlva írjatok és megbeszéljük a tapasztalatokat. :-)

Ui.: Miért mondjuk, hogy ennyi vagy annyi "szem" mag? Így számoljuk a magokat nem? Vagyis mindent, ami az életet hordja magában. A kavicsot pl. már nem. De miért is? Mi a videón a pünkösd jelképe? Hol válik teljessé az élet?  

Kép forrása itt.



2014. március 23., vasárnap

Teremtő tanítások II. - Az aranyszál ha körbeér

Előző bejegyzésemben szó volt a földi élet alapvető mintázatáról, azaz a DNS-csavar szerű téridő rendszerről. Ugyanebben a témában maradunk most is, de egy konkrét példával - egy nagyon is időszerű példával - tesszük ezt szemléletessé. Induljunk ismét a "spiráltól". Ne feledjük, hogy amikor a DNS csavart spirálnak látjuk, akkor a 2 dimenziós ábrázolás miatti torzulást látjuk. A csavar minden fordulata ugyanakkora, s a térben sem tágul, mint a spirál. 

A világ keletkezésére vonatkozó elméletek egyike szerint, a teremtés első napján egy (2 dimenzióban nézve) spirál forma lépett mozgásba. Fordulni kezdett, s megtette első körét. 

Bővebben itt olvashattok erről
A képen a belső fénymagból induló csavart látjátok, körülötte az általa kirajzolt kék körrel, illetve a kör kezdő/végpontjánál a középpontba visszaható "szikrát". Azaz a mélység nélküli végtelen formát.  A magyar rovásírásban a spirál az "ó" szónak (mert nem csak betűről van szó) felel meg. Ó, vagyis valami előtti. A kör, benne a fénymaggal az "ly" betű, vagyis mindaz, ami a képen van, összeolvasva "jó". 

„És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó.”

Miért fontos ez? Mert ez az élet maga. Magja. A három aranyalma közül - miről előző bejegyzésemben írtam - most érünk a középsőhöz, húsvét közeleg. Előtte azonban, pár nap múlva, március 25-én lesz egyik legfontosabb ünnepünk: Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe. E két ünnep úgy tartozik egymáshoz, mint a képen látható "szikra". Egymástól el nem választható, mégsem így kezeljük, éljük meg őket. Nem akármiről van itt szó! Ez nem vallási kérdés, hanem az élet alapvető értelmezése!

Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe a szeplőtlen fogantatás ünnepe. Gábriel arkangyal - kinek névünnepe egy nappal hamarébb, március 24-én van - elhozza az "evangéliumot" a "jó hírt" Máriának. 

"Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes! Az Úr van teveled.
 Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus."

És a fogantatás megtörtént. A tavaszi napéjegyenlőség idején, mikor a fény a sötétség felé emelkedik, megfogan a Megváltó. Gábriel az erőbe emelkedő Nap fényének hírét hozza és a fogantatás maga ez a "hír". Kell e ettől magasztosabb kezdet? Gyümölcsoltó Boldogasszonykor a fénycsavar elindul, s időtől függetlenül mozgásba lendül. Ettől fogva e mozgás örök és végtelen, ahogy a Krisztusi szeretet is. 


A fény-"spirál" első köre nem más, mint Jézus életútja. Az első kör Krisztus nagypénteki halálával zárult be ám ez nem a véget jelenti, hiszen "harmadnapra feltámadott a halottak közül"! Vagyis megjelent a "szikra", ami végtelenítette e folyamatot, amikor a születő élet, a kezdet és a vég újra egyesült. A szikra egy szívet alkotott, így vált Isten részévé az ige, Krisztus teremtő szeretete:


"Kezdetben vala az Ige és az Ige vala az Istennél és Isten vala az Ige." 


Ám húsvéttal, a feltámadással létrejött egy másik "szint" mely már nem része a földi "téridő csavarnak", ám éppolyan szerkezetű, csaképp ellenkező irányú: "fölment a mennybe..."



A húsvét utáni 50 nap, a pünkösdi idő lelkiségében ezt a másik "szférát" ünnepli. Pünkösddel pedig kirajzolódik és az élet örök törvényévé válik Krisztus jelképe, a mandorla. A két kör metszéspontjai közti mag, mely az Égen-Földön uralkodó krisztusi szeretet örök jelképe.



A Földön minden élő (minden!) ezt az utat járja be. Persze mindannyian számtalan kört futunk, meghalunk, újjászületünk, megint meghalunk, és tesszük ezt mindaddig, míg a szikra ki nem pattan, s "meg nem világosodunk", azaz fel nem ismerjük és meg nem éljük a bennünk élő végtelent. Akkor lépünk rá a mennybéli útra... s jövünk majd el (meg)ítélni élőket és holtakat.

Szép út ugye? És mi ezt az utat kellene ünnepeljük most és mindörökké az évnek ezen szakában. Kívánom, hogy éljétek meg ezt a szent időt krisztusi szeretetben és adjátok át szeretteiteknek ennek az ünnepnek a mondandóját... hiszen az élet nem több és nem kevesebb ennél!

 Isten  áldjon mindőtöket!






2014. március 20., csütörtök

Teremtő tanítások I. - Három aranyalma

A következő 3 bejegyzés utólag kapta a Teremtő tanítások címet. Ezeket a tanításokat nem én adom, hanem én "kaptam" föntről, csak megosztom. Nem kinyilatkoztatások. Ha az első rezdülő fűszál arra késztet vizsgáljam fölül, én megteszem azonnal, s tudom így lesz számtalanszor. Kezeljétek ti is efféle rugalmassággal, hiszen minden törvény csak a jelenvaló most-ban igaz vagy hamis. 


„Kerek Isten fája, szép tizenkét ága,
 Szép tizenkét ágán 52 virága,
 52 virágán három aranyalma,
 aki kitalálja, hull az áldás arra.”

Kerek ám a Teremtett világ, de nem is akárhogyan kerek! Isten saját képére teremté az embert. Minden, ami élő anyag, bír egy DNS lánccal, mely az a fizikai lét minden kódját rejti. Íme:


De mutathatnám így is:


És így is:


A teremtett világ embere az időt és a teret egészen másként értelmezte, mint az épített világ embere. Itt a Földön, az anyagi világban az idő e DNS egyik szára, s a tér a másik, s a kettő megannyi szállal kapcsolódik egymáshoz. Ezen egész világkép 3 dimenzióban él, ám a ma embere csupán két dimenzióban használja, ott is rosszul. Mert nem egy 12 cikkelyre osztott körről  van szó, mely tovább osztható, 52 és kb. 365 részekre. (Ez a logika a kör kerületének kiszámíthatatlansága végett nem is vezetett pontos felosztáshoz, ezért vannak ma  a szökőévek.) Ha 2 dimenzióban akarnánk látni fizikai valóságunk kereteit, akkor a 2. kép félbevágott káposztája a legtökéletesebb modell... noha ez nem adja vissza az élő egészet, mint a lepréselt levél sem olyan mint az élő levél, csupán hasonló. 

A teremtett világban élő ember képének megértéséhez az első képhez kell visszamenjünk. Egyik szálon fut az idő, másik szálon a tér.  Minden évben csavarodik egyet az idő fonala, s  vele a tér is. Minden fordulat új életet hoz, mindig ugyanaz történik, mégis mindig másképpen. Nincs soha két egyforma tavasz, még csak pillanat sem. Az idő és a tér nem független egymástól, hanem megannyi szállal kapcsolódik. A néphagyomány úgy hívja ezeket a kapcsolatokat: ünnepek és jeles napok. Amit az ember a térben a megfelelő időpillanatban tesz, az hat a jövő téridejére is.  Így lesz kerek "Isten fája". Ezen a fán ott az a három aranyalma, amely segítségével valódi, azaz a térben a jelen időben megvalósuló áldásban részesül, aki megtalálja. 

Mai szóhasználatunkban általános az "évzáró" kifejezés, noha még soha, senki nem tudott lezárni egyetlen évet sem, különösen szilveszterkor nem. Az aranyalmák elsőjét akkor vehetjük magunkhoz, mikor a térben már elfogyott a fény, a legnagyobb a sötétség, vagyis karácsonykor. Aki megélte a karácsonyt, a maga valóságában, annak lelkében a téli napfordulón született újjá a fény. Ám a fénymagnak a térben nincs könnyű dolga. Előbb meg kell törnie a fagyot, mely megmerevítette az életet-halált, majd élővé kell formálni az elbomló növényi, állati, emberi áldozatokat. Majd lassan előbújnak az új élet jelei, a zöld hajtások, s lassan rügyekké,bimbókká válnak, majd virágba borul a világ. Ennél szebb, ragyogóbb, illatosabb soha nem lesz a természet ám mégsem marad így örökké, a csúcsponton a szirmok elhullanak (húsvét), az épp csak megszületett és kiteljesedett test elvész... átminősül egy másik létezési formába (pünkösd), s lassan terméssé válik. 

A három aranyalma ezt a folyamatot szakaszolja az idő fonalán. Amit most leírtam, azt elmondhattam volna másként is: "karácsony titokzatos éjszakáján" megszületik a messiás, aki elhozza a világosságot közénk. Minden sötétség ellenére kinyitja élete virágát, s illatos ragyogással tölti be a világot. Ám mikor szebb már nem lehetne, teste áldozattá lesz nagypénteken,  majd húsvéthétfőn már egy új minőségben támad fel, s aztán pünkösdkor az általa közvetített szeretet "árad ki", s válik visszafordíthatatlanul termékennyé az új világ. 

Aki a térben az idő rendje szerint teszi dolgát, az valóban Isten áldásában részesül, hiszen ahogyan a DNS csavarodó fonalai mindig ugyanakkora körben fordulnak, úgy a teremtett világban is mindig ugyanazok a folyamatok játszódnak le, s az ember minden évben képes lenne megváltani önmagát... ha hinne magában. 

"Hull az áldás arra..."  Kívánom, hogy így legyen! 




  

2014. március 18., kedd

Az Ember, aki összetörte a tükröt

Törd össze tükrödet és meglátod önmagad, csak így léphetsz be a teremtett világ élőlényei közé. Márpedig  a teremtett világban él minden, még a kövek és a talaj is. Az épített világban pedig pusztul... még az ember is. 

Mit látsz, ha tükörbe nézel? Önmagad fordítottját. Nem magad látod, hanem önmagad ellentétét. De nézz csak gyermeked szemébe, nézz egy kutya, vagy bármilyen állat szemébe. Ahogyan ő rád néz, ahogyan ő viselkedik veled, igen, az vagy te. Nézz a hullámzó víztükörbe, te nem annak képe, hanem a hullám vagy. 

Hunyd le szemed és meglátod önmagad. Tedd egy növény fölé kezed, ölelj meg egy fát és meglátod önmagad. Nem a fában, hanem abban amit érzel. Ott leszel a szélfúvásban, a madárdalban, a mennydörgésben. 

Más világban élünk, mint ahová születtünk. Nem látunk semmit környezetünkből, csupán az anyagot, a formát, és azt is mindig magunkhoz mérjük. Még csak addig sem jutunk el, hogy felismerjük, magunkat kell mérjük a mindenekhez. 

Kihasználjuk a földet, életeket veszünk el, hogy a védjük azt az életet, ami a miénket táplálja majd. Ezt látjuk a természetben is: az erősebb fennmarad, a gyengébb elveszik. Csakhogy amit látunk, azt nem értjük, mert magunkhoz mérjük. De ha fordítva tennénk, mit tanulnánk?

Minden állat egy-egy emberi állapot, egy tükörkép. Az állatokban is megvan minden, ami a teremtés forrása felé tart és ami távolodik, mint az emberben. Te - a természetben - minden pillanatban azt láthatod, amire neked épp szükséged van. Minden, amit látsz, egy neked szóló üzenet, semmi más. Minden állati viselkedés neked szól. Ott, abban a pillanatban (is) te magad vagy a teremtő ember. A te jelenléted váltja ki az állat ilyen-vagy olyan viselkedését. Ha felismered és megérted az üzenetet, változtathatsz jelen "állapotodon". A sebzett kan attól még "életveszélyes" marad, hogy te előtte állsz, de te nem "véletlenül" kerültél elébe. 

Minden növény, a teremtés forrása felé tart. Minden növény, amivel életedben találkozol, üzen számodra. Nem véletlenül jelenik meg udvarodon, nem véletlenül akad meg tekinteted bárhol rajta. Üzen, ha van füled hallásra. De ha kezedbe veszed, akár egy tükröt, és megtalálod a hetedik irányt, akkor meglátod benne önmagad gyengéjét vagy erősségét. 

Él a talaj,  élnek a kövek, él a víz... hiszen mindig változik, illata van, s legvégső formájában semmi, ami él, nem más mint kristályok végtelen összessége. Mik alkotják a kristályokat? Teremtő rezgések, hullámok, semmi egyéb. A kristályok a legtökéletesebb információszállító anyagok. Vedd kezedbe és meglátod önmagad. 

A teremtett világban hét irány van.  Négy, ahol a Nap kél, delel, nyugszik, és rejtezik. Ezen irányokban mozog minden állat, ezen a síkon mozgunk, ha az anyagot mozgatjuk. Itt futnak szét jószerével testi energiáink. Az ötödik- hatodik irányban mozognak főként a növények, ez a fent és lent. A legfőbb irány pedig, a bent. Itt van otthon a teremtett világban mindenki. A teremtett világ minden élőlénye az emberen kívül, a bent-ben él.  "A hetedik te magad légy!" A te magod a te valós tükröd, s a bent-ben vagy képes jelen lenni a teremtett világban. Ha benn vagy, a belső csendben, akkor fogsz tudni csak "beszélgetni", "párbeszédet" folytatni a teremtett világgal.

Ha így nézed, méred önmagad, amit a tükör neked eddig nem mutatott meg, az most előjön. Mert az nem mutatta meg tested belső bajait, egészséged megbomlását (az jóesetben is csak tünetmentességet mutatott), nem mutatja lelked terhét, nem mutatja érzelmeid, gondolataid terhét, nem mutatja előző létezésidből hozott terheteket, és nem mutatja meg a benned élő Krisztusi szeretetet vagy annak hiányát sem. De most nézz végre tükörbe!   

"Azzá leszel, amit eszel."

Nem létezik haszonállat és haszonnövény, vagyis csak ilyen létezik. Nincs haszontalan, de a hasznot nem az ember szemszögéből kell nézni, hanem az élet egésze felől. Az állat a belső bentje, ösztönei és értelme szerint pusztítja el a növényt, fosztja ki társát, öli meg a gyengébbet. Az ember, bizonyos állapotában ugyanezt teszi. De ha csak egyszer is meglátta önnön valóságát a teremtett világ tükrében, ráébred, nem élhet tovább efféle állapotokban. 

Az embert elsősorban nem étkei táplálják, hanem EGÉSZSÉGE, így, csupa nagybetűvel. Ha széppé válsz a teremtett világ tükrében, akkor számodra energia lesz maga az élet. Nem fogsz többé ölni anélkül, hogy ne ültetnél előbb. Böjtölve veted el a magot, s a születő élet ereje fog táplálni. Nincs szükséged állati húsra, mert nagyobb örömet lelsz az állati életben. Nincs itt semmiféle tiltás, hiszen állatot áldozhatsz éppúgy, mint növényt, nem jobb vagy rosszabb egyik a másiknál. Csupán szíved nem lesz egyikhez sem, ha már új tükrödben látod önmagad ragyogni. Anyagi táplálékul a fényőrző életmagok szolgálnak, mindaz, ami nem jár halállal, amiben benne az új élet lehetősége: gabonák, olajos magvak, tojás, magvas (nem hibrid) zöldségek, gyümölcsök, az életet indító tej, víz. És ezek milliónyi változata. Ám mindezek energiabevitelednek csupán elenyésző részét teszik ki. A többit megadja neked a jelenvaló most-ban létezés, s a világ, amit ebben látsz.

E sorok írója lassan leteszi a "tollat", mert még sok dolga van. Csak nemrégen törte össze tükrét, és megijedt attól, amit az új tükörben látott. Azóta minden nappal újjászületik ő is. Hol szebb, hol csúnyább, sokszor nem sikerül kisimítania hullámait. De már látja őket, és tudja mit kell tennie. Türelem, igen az kell főként az önneveléshez, de bizonyára megéri. 

Ha úgy érzitek ideje "összetörnötök" az épített világ tükrét, akkor azt valóban tegyétek meg. Ne embertársaitok, még csak ne is szűk családotok szemével lássátok önmagatok változását. Ők még nem törték össze tükrüket. Ha a tisztulás útjára léptek (ebben segítek másik blogomon: http://atvaltozasfaluhelyen.blogspot.hu) nem változik hirtelen "jóra" életetek, sőt talán pont a családotok lesz, ki leginkább visszahúz benneteket. Ők a mi legfőbb tanítóink. Életünkben az egyik legnagyobb lecke, hogy képesek vagyunk-e úgy áldozatot hozni valakikért, hogy szemükben cselekedeteink és viselkedésünk által sosem leszünk olyan jók, mintha úgy élnénk, ahogyan ők. De eljön majd a perc számukra is, mikor kitisztul látásuk...

"Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre."