2013. december 8., vasárnap

Felhívás

Úgy érzem, eljött az idő, hogy páran valóban egymásra találjunk itt a Faluhelyen. Talán csak 2-3-an leszünk, de van egy tervem, amihez örülnék ha csatlakoznátok páran: hozzunk létre egy tanulócsoportot! Egy olyan kis közösséget, melynek tagjai többet szeretnének tudni a teremtett világról, hagyományainkról stb.

Nem önjelölt tanítókat szeretnék idevonzani, hanem olyan egyszerű embereket, akik már felismerték és bevallották maguknak, hogy keveset tudnak a teremtett világról, noha szeretnének benne élni. Olyan "tanulótársakat" várok, akik képesek tenni is önmaguk fejlődéséért. Magam sem vállalkozom tanítói szerepre, hiszen oly sokat kellene még gyarapodnom.

Munkánk abból állna, hogy egy-egy (általában gyakorlatias) témát, feldolgoznánk, különböző mesterek irományainak, előadásainak segítségével. Pl. amit legutóbb fölvetettem: Legyen testünk a mi templomunk

 - Készítek egy listát, amit kedvetek szerint bővíthettek, s ebből ki-ki választhat magának könyveket, jegyzeteket, amiket vállal, hogy tanulmányoz, majd írott formában vázlatosan bemutat, kiemelve belőle azokat a lényegi gondolatokat és gyakorlatokat, amik előrébb visznek bennünket.

- Ezután a témát részekre bontjuk és a kiemelt tudást ezekhez rendeljük, majd megállapodunk abban, hogy ki-ki mely gyakorlatokat végzi el, saját lelkiismerete szerint. Erről később fölösleges volna számot adnunk, a csoportnak mindegy, hogy valóban végzi a gyakorlatot valaki, vagy csupán az azonosulásig jut el. A tettekre az egyénnek van szüksége.

- Hogy munkánk ne legyen öncélú, a jegyzetekből létre lehet hozni egy nyilvános adatbázist. Sok könyv nehezen elérhető, illetve könyvtárban meg nem található. Ha megosztjuk a feladatokat, azzal időt, energiát és pénzt takarítunk meg. Vannak olyan előadások pl. Somlósi Lajos előadásai Budapesten, amiken a részvétel sokak számára nem lehetséges. Ha valamelyikünk részt tud venni ilyen eseményen, akkor fel tudja venni ezeket, illetve mivel ezt nem mi találjuk ki, hanem régóta bevett gyakorlat, el lehet kérni olyan hallgatóktól, akik régóta rögzítik azokat.

Azt, hogy milyen virtuális formában működjön a csoport, majd véglegesítjük akkor, ha lesznek jelentkezők. Lehet egy zárt levelezőlista vagy bármi, amit ajánlotok és működőképesnek bizonyul.

Nem kérem, hogy jelentkezzetek, azt kérem, hogy hallgassatok a szívetekre. Ha túl vagytok a felismerésen, azonosuláson, akkor ideje a tettek mezejére lépni. Ha úgy érzitek tenni szeretnétek valamit magatokért és mindannyinkért, akkor írjatok pár sort nekem a faluhelymajor@gmail.com címre. Várlak benneteket.



2013. december 7., szombat

Induláshoz

A következőkben olyan dolgokról fogok írni, melyek alapozást kívánnak, máskülönben - mai szemmel nézve - egy elmeháborodott szélsőséges csapongásainak látszanának. Alapozni viszont nem én szeretnék, túl sok szót kíván, pedig igen egyszerű volna. Csupán önvizsgálatra van szükség, őszintén végiggondolni, hogy hol hazudunk magunknak életünkben. Ajánlok ehhez egy írást, segíthet ebben:

                                           http://www.ivi.hu/blog-nincs-hatterhatalom

Nem azonosak a benne foglaltak a bennem rejlő válaszokkal, de  itt a kérdéseken van a hangsúly. Érdemes olvansi.

2013. december 4., szerda

Határkő. Lépd át, ha mered!

Tudjátok, nemrég készítettem egy anyagot, azzal a céllal, hogy talán sokak szeme nyílhat fel jelen világunkkal kapcsolatban, vagy ha ez már korábban megtörtént, akkor erősítheti az észleléseket. Sokan látták már és most is csak azt mondom, nézegessétek. Többet ér napi 20 perc azokból a filmekből, mint 100 TV Híradó, a többi műsorról nem is beszélve. Itt találjátok:

http://prezi.com/ifh6kxkjsioj/hataraink/

Most egy újabb határkőhöz értem. Nem magamtól, ismét a "sors" vezetett ide. Ajánlok nektek egy blogot: http://titanicon-nincs-panik.blog.hu/ Olvassátok végig ezt a blogot. Nekem kb. 2,5 órámba került, nem sok idő. Most arról írok, hová vezetett el.

Évek óta dolgozom azon - sokakkal egyetemben -, hogy segítsek embertársaimnak felismerni a valóságunk határait, segítsek kilépni a megszokás vezette rabszolgalétből. Úgy gondoltam, minél szélesebb tömegeket kell elérnem e cél által vezetve. Miért is ne menthetnénk meg az emberiséget, talán pont ez a mi dolgunk? Most fordult át valami bennem. Jeleket kaptam régóta, és végre megértettem... a civilizált emberiség menthetetlen. El kell pusztuljon. Nem az emberiség egészéről beszélek, hanem az anyagelvű, pénzközpontú emberiségről... arról, amit ma a fejlett és fejlődő országok társadalmának nevezünk. Na meg azokról, akik ezek közé szeretnének egyszer felérni.

Még össze sem állt az az anyag, mit napi használatra szántam, és amit széles tömegekhez szerettem volna eljuttatni és máris félreteszem. Nem a tudást, hanem a célt. Nincsenek széles tömegek, kik használnák. Ha lennének is, a ma embere a könnyebb utat választja, s a felszínen vitázik, nehezen jut el dolgok mélyére. Nem arra kíváncsiak legtöbben, hogy mi a táplálkozásunk rendje, hanem, hogy mit egyen. Nem az érdekli, hogy az állatoknak mi a szerepük az ember mellett, hanem, hogy miként lehet "belőlük" megfelelő hasznot elérni környezetbarát és olcsó módon.  Egyelőre nem folytatom azokat az anyagokat, melyekkel régóta bíbelődök: az önellátásról, a táplálkozásról és az egészségről. Talán sokak számára gondolatébresztőek lennének, de magukban aligha volnának képesek valós mélységeikben átalakítani bárkinek is a világképét. Pedig a túléléshez az kell. Az új világot a régi ember - azaz a mai ember - nem érheti el. Nem lesz elég érezni, hogy valamit máshogyan kellene, hanem meg kell élni azt a másfajta valóságot.

Erre fordulok most és ezt javaslom nektek is. Keressétek a valós magaslatokat és ne kerüljétek el az igazi mélységeket. "Aki dudás akar lenni..." És menni kell. Egyénileg, mindenkinek, aki úgy érzi, dolga van még ezen a Földön tértől és időtől függetlenül. Az ember nem azért született, hogy kiszolgáljon egy másik embert, vagy ami még abszurdabb, egy arctalan céget, vállalatot. Nem "tölteléknek" jöttünk ide. Beavatás a mi ittlétünk és ezzel minden egyes ember szembesül... de sajnos sokan csak akkor, miközben épp elhagyták ezen anyagi világot.

Minden történést melyet átélünk mi idéztünk meg. Tanító lecke mind. Amikről igyekszünk tudomást sem venni, apró betegségek, fáradtság stb, mind jelzőtábla. Stop tábla. Erről sokat lehetne beszélni, de ezt felismerni a legkönnyebb tényező az utunkon. Bizonyára ti is tudjátok, vagy bevalljátok magatoknak, vagy sem. Változtatni, na az már igen! Az önnevelés lényege, hogy nem várjátok meg, míg az élet pofonokkal terelget valós utatokra, hanem magatok jártok rajta. Így is jönnek a pofonok, de legalább érteni fogjátok.  
Ezt az utat járom már egy ideje, s erre hívlak benneteket is. Nem a sokaságot, hanem Téged. Aki nem időtöltésből olvastad idáig bejegyzésem. Ne engem kövess, kövesd azt, amit én és őseink követtek.

Kezd azzal, hogy legyen tested templomod. Ne egy kórházi ágyon, csövek között döntsd el, hogy egészséges leszel. Nem, legyél most az. A tested még csak 1/3 egészségforrás, mégis ő adja számodra a fejlődés lehetőségét. Ismerd föl gyengeségeit és változtass. Hogyan? 

-Tisztítsd meg szerveidet lépésről-lépésre, türelmesen. Számtalan kúra van erre, ajánlom Somlósi Lajos előadásait, találtok róla az interneten is anyagot. Gyógyteákkal és bázikus fürdőkkel salaktalanítsd szervezeted.

- Mozogj, végez lassan, figyelmesen, nyújtó, lazító gyakorlatokat. Egy nap, egy gyakorlat. Végezd 5-10 percig, majd feküdj le pár percre és figyeld hogyan reagál rá szervezeted, figyeld, milyen érzetek keletkeznek benned. Ismételd ezt a gyakorlatot annyi napig, amíg ezek az érzetek kellemessé válnak. Célszerű e célból valamilyen egyszerű jóga gyakorlatot kiválasztani, majd pár nap/hét múltán másikat.

- Tápláld szervezted élő ételekkel, gabonákkal, zöldségekkel, gyümölcsökkel, tejtermékekkel és némi hússal. Étkezésed legyen szertartás. Energiát nem csak ebből vehetsz fől, hanem a levegőből, napfényből, vízből...

- Keresd a következő mesterek könyveit és tanulmányozd: Edmond Bordeaux Székely, Omram Michail Ajvanov, Dr. Otoman Zar Adusht Hanish. 

Ez így egyszerűnek hangzik, a valóságban igen nehéz. Mikor megiszod az első keserűsó oldatot, mikor a beöntőkészülékkel először mosod át beleidet, mikor először mosod át légzőjárataidat sós vízzel... igen, az már valami. Az már tett! Mikor először tartod meg a böjtöt. Mikor először engeded el az igazságodat mások hazugságával szemben. Nem spirituális tanfolyamokra kell járni, hiába "tudsz mindent", ha nem teszel semmit, akkor sosem fogod megélni. Ilyen egyszerű hétköznapi dolgokat kell megtenned és legyőznöd előítéleteidet, szégyenérzetedet, szorongásaidat, bevett szokásaidat. Tudod mekkora dolgok ezek? Az emberek 99%-a nem képes rá. Te az vagy. Azért mert ide születtél, közénk, a Kárpát hazába. Nem kiváltság ez, hanem szolgálat, mely igen kemény áldozatokat kíván. Az út innen indul.

Most elindulni kell. Nekem és Neked. Hagyjuk a többieket. Tedd meg az első lépéseket és ha ez a sorsunk, mehetünk együtt is tovább. Kérdezz bátran itt, vagy a faluhelymajor@gmail.com címen. 
















2013. november 30., szombat

Félelem

Szép fa volt. Mikor felfűrészelték sem szólt. Némán hallgatott. Mikor szurokba mártották gerendái lábát, csöndben volt. Mikor szeget ütöttek belé, nem jajgatott. Csűr lett, és csak némán állott. Mennyi... Istenem mennyi mindent kiállott. Ölében megannyi élet született, mennyi bégető, párás lehelet. Ragyogott csendben, meleget rejtve téli hidegben. Mikor testét golyók szaggatták, még akkor is állott, falán  a lecsorgó vér örök nyomot vágott. Falához ártatlanok szorultak, húzódott ő, de... e sebek nem múlnak. Tartott gerendáin lógó embert, ki hitte túléli a rendszert. Látott ő már mindent.  Sokszor félt míg érettünk szenvedett, de tudta, mindig szükség van rá, s ő adott, mit lehetett. Elmúlt a háború, béke van már és ő áll most is némán, nézi a sok üres tekintetű embert... Csak egy félelme van már: mi lesz ha majd nem kell?  


2013. október 28., hétfő

"Láthatatlan kézzel hálót sző fejemben egy furcsa szándékú ragyogó nagy tenger"

A következő dokumentumot egy teliholdas éjen kezdtem el készíteni. Ezzel a dallal indult minden:



Az volt a célom, hogy egy helyre rendezzem mindazt, ami mindannyiunk életére a legnagyobb hatást gyakorolja napjainkban. Ha minden nap, csak egy fél filmet néztek meg a tv híradó, vagy (v)álságos internetes cikkek olvasgatása helyett, már akkor is nagyon sok minden érthetővé válik. Használjátok, mint egy könyvtárat, ahová bármikor betérhettek. Nincs olyan ember, akinek ne lenne fontos tudnia minderről... ha csak annyit tesztek, hogy megosztjátok, már volt értelme.

Használjátok:

http://prezi.com/ifh6kxkjsioj/hataraink/?utm_campaign=share&utm_medium=copy


2013. október 4., péntek

Lehetőség?

Mutatok egy filmet.



Követem a videó útját és olvasom a hozzászólásokat. Egy dolgot biztosan látok: nem vagyunk érettek egy jobb világra. Ugyanazt tennénk vele, mint ami idáig hozott bennünket. Megtettük már ezt, nem is egyszer. 

Mindenki azért panaszkodik, mert a "többiek" még nem ébredtek fel. Szinte kivétel nélkül, a többiekkel van baja mindenkinek. Ha ez a helyzet, akkor semmi gond nincs, hiszen kívülről nézve - ezek szerint - mindenki tudatos, éber, már-már spirituálisan emelkedett ember. Csak a többiek nem... és én sem. 

Nem vagyok az, bár törekszem rá. Járom az utam, megélem minden percét, átélem minden fájdalmát és minden örömét, mert tudom, hogy szükségem van rá, tudom hogy tanulnom kell belőle. Igen tanulnom. Hol vagyok még ükapám tudásától, hol vagyok még a több ezer éve élt ember tudásától? Fényévekre. Épp csak kezdem megérteni, hogy a világ itt hever a kezünkben, pontosan benne. Itt tartjuk, mint egy tollpihét, mindannyian, külön-külön.  

Hogyan lehet változtatni a világon? Egyénileg, ha készek vagyunk tanulni. Ha ott van bennünk a tudásvágy, akkor megismerhetjük a létezés minden titkát, de ehhez alázat kell és elfogadás. Alázattal kell viseltetnünk az élet minden tanítása iránt és el kell fogadnunk embertársainkat. 

                                                               S.T.N

Töltsd meg élettel e szót, mozgást látsz majd benne. Közeledő és távolodó mozgást, mely ott munkál minden emberben. A ma embere távolra került az élet forrásától és visszavágyik. Készül átfordulni, valahogy így:


De attól, hogy készül rá, még nem biztos, hogy sikerülni fog. Vágyik a teremtő erőre, mondjuk ki végre, vágyik iSTeNre, érzi, hogy a pusztító erő foglya, érzi a SáTáN sötétségét. De gyűlölettel, haraggal, indulattal a fényt el nem érhetjük. Alázattal és mindenre kiterjedő szeretettel, csak úgy lehetséges. Azok felé kell a legnagyobb szeretettel fordulnunk, akik legnagyobb fogságban élnek. Ezen dolgozom magam is, hogy képes legyek rá, s úgy érzem, még nem állok készen. Még nem tudom úgy szeretni azt, ki meglop, mint aki ajándékot ad, azt ki öntelten tetszeleg, mint aki csendben teszi dolgát. Még nem tudom, de munkálkodom rajta. Ha bárki úgy érzi, hogy a "többiekkel" van gond, akkor valójában ő az, aki megváltásra szorul. 

Tudjátok, egy csodálatos világban élünk. Olyan eszközök vannak a kezünkben, melyekkel pillanatok alatt meg lehetne fordítani mindent, hatalmi viszonyokat, a pénznek szerepét, mindent. Le lehetne rombolni mindent, ám épp csak megkezdenénk ledönteni az átkozott falakat, s máris azt vennénk észre, újabbakat vontunk magunk köré. Ugyanazok uralkodnának e falak között is, de előbb ők maguk pusztítanák el végleg a régit, hogy az új építéséből még nagyobb hasznuk lehessen. Igen ők. Ők, akik készek uralkodni, akik pontosan tudják, hogyan működik az a társadalom, melyet a harag, a kiábrándultság és az ösztönök vezetnek. De azt is tudják, hogy van valami, amivel szemben tehetetlenek.. ez a szeretet. Az Isteni szeretet. Ezért kell a sötét oldalon tartani az embereket, mert ha nem volna harag, nem volna bosszúvágy szívünkben, akkor nem lehetne háborút szítani köztünk és nem lehetne megosztani az embereket. 

Ha felmerült bennetek e film kapcsán a kérdés, hogy mivel járulhattok hozzá a világ jobbá tételéhez, akkor a legfontosabb, hogy tanuljatok szeretni. Szeretni azt is, aki miatt nehéz az élet, szeretni mindenkit, a "többieket" is. Merjetek tanulni, alázattal figyelni a természetet, hagyományainkat, örökségünket. Nem szégyen felismerni, ha még keveset tudunk a világról, de bűn azt hinni, hogy már mindent tudunk, hogyha önzetlenül szeretni még nem tanultunk meg.  

"Frissítés": Találtam egy másik videót is, mely közelít.









2013. szeptember 24., kedd

Örökségünk méltó helyre kerüljön

Örömhírt mondok, osztozzatok velünk benne! Az elmúlt hétvégén rendezték meg az  Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállítást és Vásárt (OMÉK), melynek évszázados hagyományai vannak. A rendezvényen magyar óriás nyulakkal és juhainkkal vettünk részt. A nyulak az őshonos udvarban, a magyar fajták rangját emelték, míg a juhok, a rájuk vonatkozó bírálati rendszerben mérettetek meg. Itt esett meg az, amire az elmúlt 132 évben nem volt példa és amely mutathatja az eljövendő jobbat, történetesen, hogy három őshonos juhcsoportunkkal (fekete és fehér magyart racka és gyimesi racka) kategóriájuk összes díját megnyertük. Öcsém nyájából került ki a kiállítás legszebb anyajuha, mely állatot az összes résztvevő juh közül választják ki.  Édesapám ezen eredménnyel elnyerte az OMÉK juhtenyésztési nagydíjat.



Miért mondtam, hogy mutatja az eljövendő jobbat? Mert magyar földön eddig őshonos fajta soha nem nyert ilyen rangos díjat. Tudatosan vagy sem, de a külföldi fajták mindig uralták a kiállításokat, illetve ami ennél sokkal hangsúlyosabb, a tenyésztők körében is jóval népszerűbbek voltak. Évtizedek alatt megtanulta a magyar nép lenézni saját hagyományait, fajtáit, örökségét. Már két éve is jó eredményeket értek el juhaink, látszott, hogy vezet ki út, ebből a szomorú és mély helyzetből. Mostanra már egyértelműen látszik, hogy bizony kiértünk ebből a gödörből. És lehet hogy vannak, akik divatból tartanak őshonos állatot, de náluk ez úgysem tart tovább pár évnél, aztán jön az újabb divat. Lehet, hogy vannak, akik csak a magasabb támogatási összegért tartják ezen állatokat, de a legtöbben hosszú évek óta foglalkoznak vele, mert érzik örökségünk erejét.  Egy biztos: ezek az állatok, ha hozzájuk a megfelelő emberi tudás társul, képesek a csúcsra érni minden tekintetben. Erre volt bizonyosság az idei kiállítás és erre lehet bizonyosság az a szemlélet, melyet nálunk megélhettek.



A magyarság kincse, melynek részei ezek a fajták is, nem attól ragyogna, mert „beléjük beszéljük” a ragyogást. Nem féltve őrzött – megmentésre váró – titkos kincsek ők, akik fölött hányatott sorsunk és jelenkori keserves küzdelmeink ódái kell, hogy zengjenek. Nem, ők köszönik jól vannak, békében egymással és az emberekkel. S ha ez ember nem vetíti rájuk nemzettörténetének minden búját-baját, ha nem magyarságszimbólumként tekint rájuk, akkor csodákra képesek. De ehhez szerepet kell cserélni végre, nem az ember kell középen álljon, s állataival példázza küzdelmes életét… nem, az ember fordítsa minden figyelmét, szeretetét az állataira és akkor nem kellenek szavak, akkor majd az állatok megmutatják, hogy jó-e az a pásztor. Ezt teszik, s ezért mi nagyon hálásak vagyunk nekik…


A kiállítás legszebb anyajuha

Fekete magyar racka csoport

Fehér magyar racka csoport

Gyimesi racka csoport

2013. szeptember 18., szerda

Élet zengett és átjárta lelkem

Csodás élményben volt ma részem. Egy ukrán tánccsoport előadásába volt szerencsém belepillantani, kozák táncokat adtak elő. Szépek voltak, s jól táncoltak, eddig nem ért különösebb meglepetés. Egy tánc végeztével a legények különváltak, s hozzákészültek valaminek. Most jön valami "legényes" féle, gondoltam. Hát az jött. De nem a mozgásból - bár az is szép volt, ám kifejezett nőies,  lágy elhajlással, látványos, íves mozdulatokkal - hanem a torkukból. Vagyis a szívük mélyéről. Úgy énekelt 6 legény, minta 36 lett volna, úgy zengett, s olyan mélyről jött, szinte szemével látta az ember a szívükből szálló hangokat, szinte beleremegett, ahogy átjárta testét. Lelkükből szólt az a nóta, s a mi lelkünkbe szállt. Ők a hazájukért énekeltek, hiszen ott, abban a pár percben számunkra ők jelentették azt a nemzetet, s ezt ők érezték és éreztették. Bizsergető érzés volt, melynek még most is hatása alatt vagyok. Idehaza páratlan néptáncosaink vannak, magasan fölülmúlják bármely nemzet fiait, lányait, sokszor megdobogtatták már szívemet, de ilyen bizsergést még nem okoztak. Ennyi energia előttem színpadon még fel nem szabadult.

Érezni azt, ha az ember lélekből szól. Egy este feleségemnek mondtam valamit a malacokról, többször is szóltam róluk. Egyszer az akkor épp 2 éves kislányom nem tudta tovább megállni és rám szólt: "Apa ne mondd már olyan csúnyán, hogy malac - pedig én nem éreztem semmilyennek, ahogy mondtam -, hanem mondjad szépen: malac. Ahogy ő ejtette ki, abban benne volt minden. Lelke volt a szónak, életre kelt és átjárt bennünket. Egy szívből szóló sóhajtás volt az ő szava. Ma már figyelem magam s figyelem őt is. Minden élőlényről így szól, telve szeretettel és kötődéssel. Ó bárcsak én tudnám a világot így szeretni!

Bizonyára hallottatok már jó, ízes magyar beszédet. Sajnos hazánkon belül egyre kevesebbet hallani, de a Kárpát hazában még találkozni vele. Ahol úgy kívánnak jó napot az embernek, olyan mélyről olyan igazan, hogy zavarában azt feleli: "Köszönöm szépen!"  Mitől oly gyönyörű bármelyik tájszólás? Attól, hogy szívből jön, érzelemmel, lélekkel teli. Minden szó egy hangos sóhajtás, minden mondat egy élő ige, varázslat! Ezt vették el tőlünk szüleink jót akarva, ezt vette el "civilizációnk". Kiüresedtek szavaink. Telis-tele van nyelvünk varázsszavakkal, melyek a világot magyarázzák, mindent, de mindent megérthetünk világunk működéséről nyelvünk által, de ha nem járja át a lélek, akkor üres hiábavalóság a legszentebb beszéd is.

Figyeljetek oda az öregekre, szívjátok magatokba azt a beszédmódot, amit még lehet, mert több van abban, mint elsőre gondolánk. Nem kell mindig "gondolni", érezni azt. Lélekkel lélekhez lehet szólni, s át lehet adni mindent, mindent mi csak átadható.





2013. szeptember 13., péntek

Mezítelen lába porba lép, Földön jár, rajta áll. Nem szegény.

Nem érti, nem érti... nem érti áldott népünk, s mert nem érti, inkább elveszejtené, elfelejtetné a régi embert. 

"Igen,,,,voltak olyanok is akinek volt cipőjük, de azt is csak ünnepnapokon vették fel, hogy ne kopjon, mert nem tellett cserére. ()... Köszönöm, de a szegénységet és a faluhelyet én nem képről ismerem, hanem megéltem a mindennapjaimban anno!" - írta egyikőtök.

Miért gondolja mindenki azt, hogy szegénységből jártak az emberek mezítláb? Akkor miért nem jártak mindig bocskorba, mint a környező népek? Nyírfakéreg bocskorba, gyékény papucsba? Volt nekik, de azt sem hordták. Ilyen ostobák lettek volna eleink? Annyira, de annyira szegények voltak, hogy még fakérget szedni sem volt erejük? Azért ezt már kikérem magamnak. Attól, hogy valaki élt faluhelyen és élte vagy éli a szegénységet, még ugyanannyira távol van a teremtett világtól és a benne élő embertől, mint egy fényűző világvárosban. 

Ne abból induljunk már ki, hogy hitevesztett világunkban 2 perc mezítláb járás után tüdőgyulladást kapnánk. És ne is abból, hogy ami nekünk van, az hiányzott a régi embernek! Tudjátok mi hiányzik nekünk? Az, ami nekik megvolt. A biztos világ, melyben szilárdan megálltak. És ebben minden ember megállt, a legszegényebbtől a leggazdagabbig. Mi meddig állunk így, ahogy? Ki vezet át végre bennünket az ÉLETBE? A földi életbe!? Mert hogy egy biztos világban élünk, de a bizonytalanság fátylát lebegtetjük magunk előtt... és ahol a félelem vezet, ott nincs élet. A szeretet az élet. Az ebben való hit a legfőbb mozgatója a régi embernek. Tudta honnan jött és hová megy... mezítláb, ha azt mondja szíve.

A föld női minőség, hiszen csak a magra vár, s képes életet adni újra és újra. Anyai minőség. A magot férfi ember teszi belé, de szántott földet csak mezítláb érintett a régi ember. És itt nem vidékekről beszélünk és nem nagyszüleink idejéről. Hogy meddig őrizték ezt a szentséget, az változott vidékenként, de a mezítelen anyaföld tisztelete az nem. Az asszonyok pedig a legtöbbször mezítláb jártak, mert megerősítést kaptak minden pillanatban, osztoztak az anyaságban a mindenséggel. Minden földenergia, minden áram szabadon járt testükben. Vehettek volna papucsot, de nem akartak, mert egyek voltak a teremtővel! A pénz értékének felerősödésével lett divattá a viselet, a divat pedig elnyom minden hagyományt, mígnem divattá lesz hagyományt őrizni. 

Itt tartunk hát, őrizzük ezt a szép hagyományt, amiről azt sem tudjuk, hogy eszik-e vagy isszák, de látványosak táncaink, szépek viseleteink és ennyi elég is, mert mi tudjuk, milyen szörnyű nehéz világ volt az régen. Nem tudunk mi semmit és nem is akarunk tanulni, pedig ez volna a dolgunk, magyarként, ebben a hazában. Ez lenne és semmi más.  





2013. szeptember 12., csütörtök

Varázslat

    Esik. Az öreg konyhaajtón alig lehet kilátni, kis négyzetrácsos ablakait belepte a pára. Legkedvesebb elfoglaltságom, hogy e párás üvegre ujjacskáimmal virágokat rajzoljak. Rózsát, tulipánt. Kilenc ablakszem, kilenc virág. "Gyémánt" - nagymamám - gyönyörködik bennük. Tőle lestem el, hogyan lesz a pontból vonal, a magból szár, levél és virág. Csodák születnek itt, ebben a pici konyhában. Telis-tele élettel, örömmel. A "dikó" alatt egy szakajtóból kiscsirkék csipognak. Nemrég keltek ki, s mamám behozta őket a nyirkos időről.  Jobb ilyenkor idebenn.

     A "masinán" nagy lemezfazékban fől a krumpli a malacoknak. Illata fenséges, átjárja a kis helyiséget, besurran orromba, érzem ahogy mélyen belélegzem a krumpli forró gőzét, átjár a melegség. A rózsáim levelein át mozgást látok kinn, egy árny lépésről lépésre növekszik, s a kilincs megmozdul. Főhajtással lép be nagyapám, máshogy nem is igen tudna az alacsony ajtófélfától. Lehetett volna nagyobbra csinálni, de akkor tán elfelejtenénk, hogy a konyhába úgy lépjünk, mint a templomba. Nagyapám magán hozta be a hideg esőillatot, szinte libabőrös lettem tőle. Vizes kabátját a hokedlire rakja, a masina mellé. Leemeli a nagy fazekat a földre és a kutáccsal, mivel a tüzet szokta igazgatni, lassan törni kezdi a krumplit. Lassan, már-már ünnepélyesen teszi mindezt, lehetetlen nem rá figyelni. Csodálatos amit csinál, minden mozdulata csodásan megkomponált, mégis annyira természetes. Elmerül mozdulataiban, olyan figyelemmel dolgozik, mintha más nem is lenne körülötte. Szólnék én, kérném, hadd törjem kicsit, de úgy érzem én nem lennék képes rá, nem jön szó a számra, csak állok a fazék túlfelén, s nézem a mesterművet.  Egyszer csak megáll nagyapám keze, s ő felnéz. Mintha csak most venné észre, hogy előtte állok. Lassan feláll, s vállamra teszi hatalmas kezét. Megszorítja vállam, s lépésre késztet. Szótlanul lépek vele párat, az ajtó mellett letett bádogvödörig, majd vissza. Korpa van abban, egy régi fedővel letakarva, hogy ne ázzon meg, míg a házba kerül. Nagyapám szótlanul leül, s kirakja maga mellé a sámlit, "térjek oda". Mellé ülök, s szertartás folytatódik. A korpát lassan, kezével szórja a törött krumplira, s még nagyobb odafigyeléssel kezdi kavarni. Olyan amit csinál, mint egy pompás körtánc, iránya, ritmusa, lüktetése van annak. Mikor mindennel végzett, átönti a vödörbe a felét, s ráteszi a fazékra is, vödörre is fedelét, s csak ekkor szólal meg.

    "Etté'-e már dadikám?" - kérdi. Míg a malac étele megdagad, addig magunk is megvacsorálunk. Nagymamám egy zománcos tálban kacsazsírt tesz az asztalra, hagymát pucol, s odatesz egy gyönyörű, ropogós, kerek kenyeret nagyapám elé. Leülünk egy-egy hokedlire, nagyapám a vizespad elé áll. Most látszik igazán mekkora ember. Kihúzza magát s fejével  szinte a gerendához ér. Széles vállai, két erős keze, csodálattal bámulom. Ő maga elé néz. A kenyeret nézi. Szája nem mozog, de mintha mégis, mégis mondana valamit. Nem csak mond, hanem... mintha a lelke egy darabja lenne az a kenyér. Egyszer csak lassú, nyugodt mozdulattal benyúl a zsebébe, s előveszi bicskáját. A nagy kerek cipót bal karjára ülteti, s talpát az ég felé fordítva keresztet karcol az aljára. Borsózik a hátam, oly csodásan serceg a héj. Most egészen magához öleli azt a kenyeret, mellkasára fekteti a talpát, karjával úgy nyalábolja át. Jobb kezében az elkopott pengéjű kisbicskával fog hozzá a szelésnek. Hüvelykujját megtámasztja a ropogós héjon, s úgy szeli körbe a cipót. Ha az imént varázslat volt, mit a krumplival művelt, akkor ez maga a Szentmise. Úgy nyújtja felénk a szeletet, hogy érezzük, ebben a szeletben benne van ez egész világ szeretete. Eszünk, mosolyogva, boldogan. Jó itt, ennél az asztalnál, ebben a szeretetben. 
Az evés végeztével nagymamám leemeli a terítőt az asztalról, s a morzsákat a csibékhez szórja. Nagyapám föláll, fölveszi megszáradt kabátját, s elindul a vödörrel kezében kifelé... 

(A kép illusztráció.)


...s én fölébredek. Már nem vagyok 7 éves. Már a temetőben vannak nagyszülém. Már nem varázsol más helyettem... nekem kell megtennem.    

2013. július 18., csütörtök

„Túl a vízen van egy malom, búbánatot őrölnek azon…”


Az egykori parasztházakban nemhogy fürdőszobát, de még csak olyan helyiséget sem találunk, mely a fürdésre, mosakodásra, vagyis elkülönítetten a ház többi részétől a tisztálkodásra szolgált volna. Nem fürödtek dézsában, pedig volt kútjuk, tudtak melegíteni vizet, volt dézsájuk és alkalmuk is lett volna rá. Ha fürödtek, akkor az élő vizekben mártóztak meg, akkor sem elsősorban tisztálkodás céljára, hanem lehűteni a napon felhevült testüket. Hogy lehet ez? Nem volt igényük a tisztaságra? Büdösen, mocskosan feküdtek az ágyba? 

Jogosnak tűnnek e kérdések, azonban mégsem állják meg a helyüket. Mindjárt kiderül, hogy miért, de ehhez időben közelebb kell jönnünk jelen világunkhoz és össze kell vetnünk a teremtett világban élő régi ember világával. 

Nézzük meg röviden táplálkozási kultúránkat. Ma az évnek majd minden szakában ugyanazokat az ételeket, élelmiszereket fogyasztjuk, kifejezetten sok hústerméket és ami még rosszabb, kifejezett sok iparilag előállított és tartósított terméket. Táplálkozásunk irányított, azonban marketingszakemberek irányítják célzott információkkal, melyekkel nap-nap után bombáznak bennünket. A régi ember táplálkozása nem csak az évkörrel és természet életritmusával volt tökéletes összhangban, de a tartósításnak is csak a természetes formáit használta. Sokkal több gabonafélét fogyasztott és sokkal kevesebb húst. Még egy nagyon lényeges eltérés van a két szokásrend között, mégpedig, hogy amíg ma kifejezetten az édeset, a sósat, vagy még inkább a „finomat” fogyasztjuk – ezért lehet néhány szintetikusan előállított íz aroma alkalmazásával szinte bármit eladni -, addig a régi ember a savanyút, a keserűt épp úgy fogyasztotta, mint az édeset. A táplálkozás során nem csak testét töltötte föl, hanem lelkét és szellemét is megnyitotta. Száz szónak is egy a vége, a mai ember szervezetének folyamatosan az élet természetes menetével szemben kell dolgoznia, rossz időben, rosszul elfogyasztott, rossz „tápanyagokat” kell feldolgozni és hasznosítania. Nincs ideje megpihenni, megújulni – a böjt ma már erősen vallásos és kevesek által gyakorolt fogalom -, éppen ezért lassan megtelik azokkal az anyagokkal, melyeket szerveink kiválasztanak és sóként, salakként megkötnek. Szervezetünk elsalakosodik, szerveink elfáradnak és idővel felmondják a szolgálatot. 

Itt térjünk rá az orvoslás régi és mai formáira. Míg ma a felesleges szerveket egyszerűen eltávolítják vagy kicserélik, esetleg hosszasan kezelik, addig folyamatosan csak a tünetet kezelik, míg a problémák valódi okaival, a tökéletesen életidegen életmóddal aligha foglalkoznak. Még több idegen anyagot juttatnak a szervezetbe, csak minél tovább folytathassa a beteg az addig megszokott „rendszerfenntartó” életmódját. Alternatív gyógymódoknak nevezzük azokat a gyógyászati eljárásokat, melyek valamivel közelebb állnak a teremtett világhoz, mint a jelen kor orvoslása. Pedig a régi ember pontosan ismerte a növények, ásványok, a föld a víz gyógyító erejét. Ismerte az anyaföld energiamezőit, tisztában volt ezek erejével. Ha betegségben szenvedett, teákkal, borogatásokkal, beöntésekkel (!),fürdőkkel és különféle pakolásokkal kezelte magát. Azt is elfogadta, hogy nem képes minden betegséget gyógyítani, ezért azok megelőzésére törekedett és nem utólagos kezelésére. 

Szervezetük edzett volt a természetes megpróbáltatásokkal szemben, az időjárás szélsőségeit is egészségesen átvészelték, hiszen tűző napon arattak, vagy jéghideg patakvízben mezítláb mostak… de védtelenek voltak a városokból terjedő halálos járványokkal szemben. 

Témánkat illetően jelentősége van a viseletnek is, mely az évszakhoz, munkához, szokásrendhez illő, természetes anyagokból előállított viselet volt. Ezt hamulúggal (!) mosták. 

Visszatérve a tisztálkodásra, általában minden tájegységünkön naponta kétszer mosdottak, házilag készült szappannal. Ennek a szappannak a PH-ja 7,5 -8,5 között mozgott. 

Ezzel meg is érkeztünk oda, ahol képesek vagyunk megérteni, hogy miért nem érezték szükségét a napi fürdésnek és miért van nekünk szükségünk rá. 

„Túl a vizen…”- című népdalunk nem másról szól, mint az életvízről. Arról a vízről, amely semleges, azaz 7-es PH val rendelkezik. Az emberi vér PH-ja 7,3-7,4 körül mozog, azaz enyhén bázikus. A régi ember életmódjából adódóan képes volt ezen a vékony határon belül maradni, nem savasodott el szervezete, mint korunk emberének. „Túl a vizen van egy malom, búbánatot őrnek azon”. Ha áthágjuk ezt a határt, átlépünk ezen a vizen, akkor hallhatjuk mi következik. A ma embere már régen átlépett ezen, és bizony őrlődünk is eleget. 

A régi ember verejtékezett a napon, de izzadtságában közel annyi méreg nem volt, mint korunk emberének, ebből adódóan valószínűleg szaga sem volt kellemetlen. A testünk a bőrön keresztül választja ki a mérgeket, vagy sókat, salakanyagot, mindazt a már közömbösített savas maradékanyagot, mely a mozgás, táplálkozás által szervezetünkben keletkezett. Ha bőrünket a ma divatos 5.5-ös PH-val bíró szappannal „ápoljuk” akkor újabb savval „sokkoljuk” szervezetünket, amire ugyan először hatékonyan reagál, mivel fokozott lúgosításra, közömbösítésre törekszik, azonban hosszútávon tönkretesszük testünk természetes védekezőképességét és öngyógyító erejét. Ez a fokozott lúgosítás ugyanis elvonja az ásványi anyagokat a test más részeiből (pl. hajból, fogakból ). A lúgos (pl 7,4-8,5 –ös PH-val rendelkező háziszappannal történő) lemosás azonban rögtön közömbösíti a kiválasztott savat. Aki így ápolja bőrét, és az élet, a természet rendjét követve él, annak nincs szüksége napi fürdésre, hiszen a habfürdős, de még a „tiszta” csapvíz is csak szárítja bőrét. Ezért nem találunk fürdésre alkalmas eszközöket a parasztházakban. 

Hogyan használhatjuk jól fürdőkádunkat, ha a napi fürdéssel mi magunk is csak a tüneteket vagyunk képesek kezelni? 

Fürdőkád vendégszobánkban - faluhelymajor.hu

Szervezetünk – attól függően persze hogyan bántuk vele idáig – képes a megújulásra. Szinte minden szervünket újra teljesértékűvé tudjuk tenni, ha használjuk azokat a gyógynövényes és egyéb „alternatív” kúrákat, melyeket az egyszerű ember tudása megőrzött. Nem ronthatunk szervezetünkre egy „lúgosító kúrával”, ahogyan azt ma több természetgyógyász javasolja, még csak az ún. „méregtelenítés” sem vezet semmi jóra, ha nem tudjuk mit, mikor és miért csináljunk. 

Az én javaslatom szerint először is a táplálkozási- és tisztálkodási szokásainkat kell átértékelni, illetve megváltoztatni. Egészséges tápanyagokkal, gyógyteákkal erősítsük meg szervezetünket és immunrendszerünket, illetve bázikus fürdőkkel és tisztálkodással segítsük levegőhöz jutni bőrünket. A nyár erre alkalmas. Aztán jön az ősz, amikor el lehet kezdeni egy-egy szervünket célirányosan „méregteleníteni” és megerősíteni, amihez a szezonális zöldségek, gyümölcsök áradata remek segítség. A böjti időszak pedig kiválóan alkalmas arra, hogy gyógyteákkal feloldjuk a már lerakódott salakanyagokat, megerősített szerveink pedig a böjti, azaz húsnélküli, de zöldségekben gazdag táplálkozás mellett készek közömbösíteni ezeket az újra feloldott savakat, a bázikus fürdőkúrák pedig kivezetik szervezetünkből mindezt. Aki ily módon is követi az élet menetét, annak egészen különleges adventje és karácsonya lehet. A tavaszi böjt idején meg lehet ismételni a kúrát, és akkor egy év múlva minden bizonnyal egy „más” ember olvassa majd írásaimat. 






2013. július 2., kedd

Faluhelyen itthon - egy régen várt pillanat

"Régen mi a friss szénában olyan jókat aludtunk, nem kellett nekünk ágy, vagy matrac. Az asszonyok odabe' aludtak a kamrában, mi meg kint az istállóban. A gyerekek meg a kemencesutba, meg a kemence tetején aludtak. Le se akartak jönni onnan."- mesélte még gyermekkoromban nagyapám, s ezzel egy életre szóló vágyat ébresztett bennem. Faluhelyen nőttem föl, de mint minden "rendes" gyereknek, az én életemből is kimaradtak ezek az élmények... ezidáig. 

Elhatároztam, hogy megépítem azt a szobát, ahol az elmaradt gyermekkori álmok valóra válhatnak. Egy szobát, egy zárt világot, ahol a mázolt föld illatát őrzik a gerendák és a sárral tapasztott, meszelt falak. Ahová nem ér el a hétköznapok káosza, ahol a formák, színek, anyagok mind az életről szólnak, a születésről, a növekedésről és az áldozattá válásról, mikor is kezem alatt az élő anyag valami mássá változik, hogy megmutathassa az életet itt, a teremtett világban. 

Tudjátok mit jelent két lábbal a földön állni? Megállni a földön, az anyaföldön. Mezítelen lábunk alatt a sarat, a mázolt földet érezni. Kapocsnak lenni ég és föld között, közvetíteni a fent és a lent között. Ez az ember dolga. Aki képes ezt újra megérteni az „megállja a helyét” bárhol a világon. 

Világra jött tehát egy hely, egy szoba, mely fontos üzenetet hozott a múltból. Ezt a szobát ajánlom most nektek, legyetek vendégei, engedjétek, hogy befogadjon. 


Nem találtok benne semmi mást, csak a józan paraszti ész sugallta egyszerűséget, természetes kényelmet és végtelen harmóniát. Nem tájház és nem kiállítóhely, hanem egy élő, lélegző hely, melynek majd minden elemét a két kezemmel hoztam létre.



A szobában található egy nagy palóc kemence, melynek tetején szalmazsákon és derekaljon’ lehet pihenni a ropogós pehelypárna és dunna alatt. 


A szoba másik sarkában friss szénában lehet aludni, kinek-kinek kedve szerint. 


Az egyetlen elegánsabb darab, mely eklektikusabbá teszi a szobát, az a fürdőkád. A régi házakban sem kád, sem fadézsa nem volt, melyet fürdésre használtak volna. Ha megmártóztak, akkor élő vízben tették ezt, vagy természetes gyógyvizekben. Ebben a szobában azonban kád hangsúlyos szereppel bír. 



Mint már írtam, ez a hely főhajtás a teremtett világ élő csodái előtt. Azok előtt, melyek képesek még a ma emberét is újra magukba fogadni és szolgálni. Gyógyítani és áldozattá válni érte. Gyógynövényes fürdő- és teakúrák segíthetnek a „hazatalálásban”…





A szobához tartozik egy száraz alomszék, mely egyik alapeleme a természetközeli életnek. 





Már tudom, mit jelentetnek nagyapám szavai. Ismerem az érzést, megismertem és már nem akarom elengedni. Nem írom le szavakkal, meghagyom nektek a felfedezés örömét. Tavasztól - szeptember végéig vár benneteket e hely, ahol 2-4 ember fér el kényelmesen. A szoba ára 5500 Ft/fő/éj, gyermekeknek 3 éves korig ingyenes, 12 éves korig félárú. Ez az összeg tartalmazza a házi termékekből álló reggelit is. Ebéd és vacsora egyéni megbeszélés alapján vendégasztalainknál történik. 


Hosszasan írtam a szobáról, minden hitem, szeretetem és nagyon sok időm és erőfeszítésem van benne. Nem szóltam viszont a völgyről és az állatokról melyek körülvesznek, nem írtam arról a hangulatról, amely itt várhat arra, kit épp hozzánk hoz a sors. Nem írtam és ma már nem is fogok, gyertek el és éljétek át. 



Érdeklődni, szobát foglalni a faluhelymajor@gmail.com címen tudtok, illetve a faluhelymajor.hu oldalon megadott elérhetőségeken keresztül is. Szeretettel várunk benneteket Faluhelyen itthon... Mátranovákon. 

2013. április 26., péntek

"Az életre nem készülődni kell..."

Egy csodáról adok hírt, mely ma jutott el hozzám. Szavakkal nehéz elmondani mi kavarog most bennem. Öröm és mérhetetlen szomorúság. Szívem repes, mert látom, hogy, amiről évek óta álmodom az eleven valóság, ám majd meghasad, amiért mi nem így neveljük gyermekeinket. Miért, miért tesszük azt, amit teszünk, s miért nem tesszük, amit megtehetnénk?! Hallgassátok ezeket a gyermekeket az életről! Hallgassátok és merjetek tanulni tőlük!


"Az életre nem készülődni kell, az ember mindig él, minden pillanatban, azt pedig, ami megtörtént már nem lehet megváltoztatni."

Nem, de talán volt értelme. Láttam, hová vezet és tudom, hogy nem akarom, hogy többé így legyen.


2013. április 20., szombat

Valami van a levegőben

Valami van a levegőben. Mindig is volt. Mindig voltak olyanok is, akik érezték. Én évek óta érzem, egyre erősebben. Mióta e blog megvan, azt is látom, hogy sokan érzik ezt mások is. Minden nap várjuk, bizseregve, titkon remélve, hogy eljön. Minden nap átfutok minden olyan információforrást, mely hírt adhatna róla. Néha-néha találok olyanokat, akik mintha kézbe vehetnék eljövetelének irányítását, nagy erőkkel lelkesítenek, majd 1-2 év után elhalkulnak és csendben, talán magányosan várnak tovább. 

Teszem a dolgom nap-nap után, s minden nap azért kelek, hogy tehessek pár lépést felé. Hogy legyen egy hely, ahol végre tényleg megtörténhet a csoda, a találkozás. Nem csak számomra, hanem számotokra is. Aki jön, ő ugyanis nem máshonnan fog érkezni, nem, ő belőletek fog jönni. Legbelülről. Érkezése aranyba borítja lelketeket és a fény elárasztja testeteket. Hanem ami eztán következik, abban rejlik minden lehetőség. Csak ezeknek utána dől el, hogy képesek lesztek-e csillagként ragyogni a sötét éjszakában, s a többi csillaggal világosságot hozni a fekete világba, vagy hullócsillagként, magányosan száguldtok végig az égen, s fényetek csupán örömet okoz, s reményt ad az eget kémlelőknek, de megváltást nem. 

Igen, erre várunk, várunk évezredek óta, hogy talán egy szerencsés együttállás megváltoztathatja az éjszaka sötétjét. De ehhez sok csillag kell. Ezért kémlelem minden nap a világot, hol talállak benneteket, elég lesz-e rá ez az élet, vagy el kell hamvadnunk újra és újra? 

Rátok vár az egész világ, minden ember, állat, növény, kő, föld, szél, víz... minden. Ők hisznek bennetek, de ti, ti hisztek-e még bennük? Lehajoltok-e hozzájuk, engeditek-e, hogy arcotokon játszhassanak, hogy kezeteket érinthessék? Befogadjátok-e szívetekbe a valóságot, vagy képtelenek vagytok kitörölni épített világotok mérgét? Nem kell harcolnotok ellene. Nincs szükség az épített világ ellen küzdő magányos hősökre, mert a gonoszság tüzét a pattogó szikrák el nem olthatják. Meg kell bocsássatok neki, s meg kell köszönjétek a tanítást, és mindazt az örömet és szenvedést, amit kaptatok tőle. Ha készek vagyunk megbocsátani mindent, s lelünk egyszerre víztükörré válik, s magunk fölé emeljük a lángoló hasábokat, a tűz kialszik és egy új világ jön el. 

Te is, én is, csupán cseppek lehetünk e víztükörben, de ezért tenni kell. Tenni most és minden pillanatban, de mindenek előtt elcsendesedni. Ott, belül, abban a csendben fog megnyílni az égnek kapuja, s onnan jő a fény. Emelkedjetek vele az égbe, s onnan ragyogjatok le ránk. Mindannyian kik ragyognak az égben, ragyognak a földön is, de akik a sötétben állnak a földön, nos ők adják a sötétséget az égben is. Ha a fény győz az égen, győzni fog a földön is. Nemrég még éjszaka volt, de már hajnalodik, s eljő majd a nappal... az élet rendje ez. Az életet az élők éltetik, nem a holtak, s nem a majd eljövők. Csak mi és csak most.






2013. március 29., péntek

A megváltás

Valahol a teremtett világban.

Sár van, a bakancsom bokáig süllyed benne. Érdekes, nem zavar. Érzem ahogyan a hideg, vizes anyag hozzáér zoknim szárához, befut cipőmbe... már a bőröm is nedves. Lassan, kiemelem lábam a sárból, de csak a következő lépés erejéig. Újra belesüppedek. Talán régebben zavart volna, de most nem. Mintha alkoholos bódulat járná át testem, nehéznek érzem magam, koszosnak, a világ mocska húz a sár mélyére és én hagyom... rezignáltan figyelem süllyedésemet. Szinte jólesik a kellemetlenség, végre élek. Nem véd semmilyen "termék" a kényelmetlenségtől, nem burkolózom a puhába, a melegbe, a lágyba. Nem, otthagytam azt a világot. Persze nem örökre, túl sokan vannak még odaát, akiket szeretek. Értük és miattuk újra és újra visszamegyek, de most, most végre csak ketten vagyunk. Én és a Mindenható. Nem áll közénk semmi. Magam sem tudom mi késztet a hirtelen mozdulatra, de kioldom bakancsomat és a sártól ragadóssá vált zoknimat szinte lerúgom magamról. Magam mögött hagyom ezt is, és végre hidegnek érzem a hideget, csúszósnak a csúszósat, szúrósnak a szúrósat... lassan visszatér belém az élet. Így lépdelek a juhok nyomán, föl a fűzfasor mellett, föl a fenyves felé. Elmém még tele van a várossal. Betont és vasat vélek fölfedezni talpaim alatt, még műanyagot is... ám ezek csak képzeletemben léteznek, még nem tudtam elhagyni őket. 

Hová megyek? Nem ez számít. A lépés számít. Minden süllyedős, hideg lépés. Minél szokatlanabb, annál jobban esik. Már szándékosan keresem a letörött ágakat, ott maradt homokköveket. Tőlük várok feloldozást. Ha melegebb volna, talán nadrágomat is levenném - hasít belém újra a gyengeség. Félek a hidegtől, félek attól, hogy valami megkarmolja bőröm, félek attól, hogy az élővilág előtt mezítelen maradjak. Milyen gyáva is az ember, ha csupán ösztönei és a megszokás vezeti. Nem félünk az autópályán túllépni a sebességhatárt, nem félünk gázkonvektorral fűtött szobákban aludni, nem félünk kohósalakból, gázszilikátokból épült házakban lakni, nem félünk gyermekünket naphosszat a számítógép előtt hagyni, magunkat oltásokkal és antibiotikumokkal mérgezni, kémiailag kezelt élelmiszereket enni... nem félünk... de egy csipkebokortól, egy ártatlan csipkebokortól halálosan félünk. Nem, nem veszem le ruhámat és nem rohanok tüskéi közé... erre nincsen szükségem, nekem bizonyosság kellett és megkaptam... így nem élhetünk tovább. Ez nem élet, ez épp az ellenkezője. Meg kell váltanom önnön szabadságomat, mielőtt késő lesz... 

Lábaim már a bomló avart tapossák. Így rohadunk el majd mi is, s valahol alattunk egy új élet indul útjára. Milyen érdekes, hogyan küzd ez ellen az ember... s minél inkább küzd, annál hamarabb indul bomlásnak. Ma már gyermekeinket is erre a pályára állítjuk, és reménykedünk, hátha nekik már jobb lesz! Nem, ez így nem mehet tovább. Ez volna a szeretet? Gyermekeinkre egy mérgezett, rothadó társadalom elvárásait aggatjuk, s tépázzuk lelküket, ha ők levetnék e láncot... 


Háborgó lelkem nehezen csitul el, túl sok mérget halmoztam fel testemben, lelkemben. Erőm fogytán van. Ki tudja mióta bolyongok a káoszban. Váratlanul egy furcsa érzés kerít hatalmába. Figyel valaki. Körülöttem moccanatlan minden, ember erre ritkán jár. Valaki hátulról néz, agyamig hatol tekintete tarkómon át. Megfordulok, s észreveszem. A fűzfa mögött egy koromfekete juh fekszik oldalán... és néz. Mit keres itt? A rackák szinte sosem szakadnak el egymástól, még ha kóbor kutyák, vagy motorosok kergetik is szét őket, hamar összeállnak. De ő itt fekszik mögöttem és néz. Öreg anya már, bár ez éjfekete gyapján aligha látszik, testén nincs nyoma sérülésnek. Talán  nem bírta a lépést a többiekkel, ereje elfogyott és úgy érezte, itt kell bevárnia a véget. Egészen közel enged magához, de tekintetének fogságából nem enged el. Mellé térdelek, tenyerem lassan az oldalára helyezem, s ő elenged. Leereszti fejét. Kezemmel érzem, ahogyan minden levegővételnél lassan emelkedik, majd ellazul. Talán egy percig lehetünk így, de az időt nem érezem. Tudom mi fog következni. Szemeim lehunyva, kezem érintésével próbálok utat nyitni számára az ég felé... Testem eggyé vált az övével, s lelkem minden rezdülését ő tölti ki. Hirtelen melegség tölt el... kezem már nem emelkedik tovább. Elment. Mintha minden érzelem, minden jó és rossz, amit valaha éreztem átzúgna egyszerre  rajtam. Erőtlenül fölállok, de a fűzfának dőlök. Úgy érzem muszáj átölelnem a törzsét, s amint átfogom a vastag fatörzset felszakad a sírás szívem mélyéről. Könnyeim záporoznak elapadhatatlanul, s csak ölelem a fát szorosan, egyre szorosabban. Szinte kérem, könyörgök neki, hogy ő még ne haljon meg, ő maradjon még itt velem. Nem pusztulhat el a teremtett világ, nem, az nem lehet. Hosszú percek múlva kezdek csak megnyugodni, elengedem a fatörzset. Szívemet melegség  tölti el. Megköszönöm az öreg fűznek, hogy segített kisimítani lelkem. Már csak tenyeremmel érintem a vén fatörzset és ekkor valami furcsa bizsergés fut végig karomon. A fától indul és egy pillanat alatt eljut testem minden porcikájába s egy tiszta, határozott érzés jár át. Segítenem kell. Segítenem kell, hogy az emberek tanulják meg újra becsülni az életet és tanulják meg tisztelni a halált. Ezen a földön minden ember három beavatáson esik át. Születik, él és meghal. Ma születünk és lassan meghalunk. 

Nem csupán a fekete juh feküdt ott tenyerem alatt, hanem egész elkárhozott világunk. Még nem pusztult el, itt fekszik előttünk. Tartsuk rajta kezünket, s ha eljön a pillanat, akkor legyünk készek megbocsájtást kérni mindenért, mindenért, amit az ember önmaga és a Teremtő ellen elkövetett. Talán mi is a világgal pusztulunk, de az élet hamvainkból születik majd újjá. Ezt a világot nekünk kell megváltanunk. 










2013. március 28., csütörtök

Más lesz a világ... két filmet ajánlok húsvétra.


Már több bejegyzést is írtam a húsvét nekem küldött üzenetét hordozván, most mások üzenetét adom tovább. Két olyan filmet mutatok meg, mely ha eljutna a Földön minden ember lelkéhez, akkor megváltozna a világ… ez egészen biztos.


Madárszabadító felhő, szél

Állj meg egy kút előtt, hajolj fölé és meglátod az embert. Az embert, aki megszakítja az aranyfonalat, mely összeköti a napot a kút vizével. Árnyékot vet a vízre, míg rá nem ébred, hogy ő maga sem más, mint árnyékban álló fényfonat. Az ébredéshez azonban áldozatot kell hoznia, fel kell áldoznia mindazt, amit addig a világról tudott. Elengedni a vágyakat és a félelmeket, nehéz, nagyon nehéz feladat. De ha mégis, ha mégis sikerül, akkor elérkezik a megváltás. Erre tanítja meg Madárszabadító felhő, szél a szerelmes fiút, és ezt üzenik a mi a tanítóink is, akik itt járnak közöttünk, akik talán épp a másik szobában ülnek… megtanítanak rá, ha hagyjuk magunkat.





 Áldozathozatal

"Vakok vagyunk, vakok." Megválthatnánk a világot, ha mernénk hinni benne. De nem tesszük, még magunkat sem váltjuk meg, csak amikor már majdnem késő. Hány tragédia kell még, hogy megtegyünk azt, amiért ebbe a korba születtünk? A valóságot hajhásszuk, miközben az csak általunk létezik. Várunk, folyton csak várunk, aztán egyszercsak  eljön a pillanat és elmúlik… és ott maradunk az elszalasztott pillanattal, mert nem hittünk, nem mertünk. Áldozathozatal, igen, áldozathozatal kell.






Talán ismét szóvá teszitek majd, hogy húsvét kapcsán ismét nem a krisztusi megváltásról beszélek. Pedig nem teszek semmi mást... pont arról beszélek. Krisztusi megváltásról. De ha Ő, a teremtő, a megfoghatatlan, a mindenható nem benned lakik, akkor hol? Kinek kell megváltania hát téged? Véletlenek nincsenek. Nem véletlenül olvassa, aki olvassa, nézi, aki nézi ezeket az üzeneteket. Az sem véletlen, hogy ünnepeinket hólepel fedi el. Minden szólít, minden hív… merni kell… most… hinni.




2013. március 15., péntek

Hit és bizonyosság


Hit és bizonyosság. Egyik háborún túl, másiknak még előtte.

Akkor még a falu nem így nézett ki, mint most. Akkor még nem egy család lakta a portákat, hanem egy egész had, akár öt-hat család is, két három hosszú házban.  Kerítések még csak az állatok óljai körül voltak, ha valaki az útról, a földútról benézett a portára, fehérre meszelt, színes cserepes házakat látott, istállókat, ólakat és pajtákat, egymásba toldva, egymással szemben, egymás mellett, mögött, rendetlenül, mégis oly csodásan rendezetten. A helyén volt minden. Egy-egy portán összetartoztak a házak, össze, akár az emberek. Biztonság és a szeretet ereje táplálta a házakban élő embereket. Nem volt járda, nem volt zöld udvar. A mezítelen föld volt, mely selyemterítőként hevert az Úr asztalán, s e szentelt földet ember szinte csak mezítelen lábbal érintette. A cipőt, csizmát kézben hordták, s érkezés előtt léptek csak bele. Jobb volt így a csizmának is, az embernek is… és minden másnak is.

Virágvasárnapra virradó éjjelen történt, így húsvét előtt. A fiatalasszony 19-20 éves lehetett. Már három éve élt házasságban férjével… mégis csupán pár hetet tölthettek együtt. Nehéz idők jártak akkor. A férj pár nappal az esküvő után Kanadába hajózott, hogy reményt adhasson családjának, hogy egy jobb életet hozhasson vissza a bánya mélyéről… vagy pedig örökre ott maradjon. Az asszonyka szép volt, bőre hamvas, derékig érő haja selymes, tiszta tekintetéből különös erő áradt. Hanem az ördög akkor épp úgy emberként munkálkodott, ahogyan ma is, s csakhamar hírbe hozták az egyedül hagyott asszonyt más férfiakkal. A sugárzó tekintetű asszonyka élete hamarosan keserűséggel telt meg. Hűségének igazságát sírva, sírdogálva őrizte, s várta-várta haza szeretett urát, az egyetlen igaz embert abban a pokoli világban. Az emberi gonoszság nem ismer határokat és nem ismer távolságot sem. A hír férjéhez is eljutott, s a levelek száma, a hőn áhított és minden percben várt levelek száma egyre csak fogyott, s végül elmaradt. Elmúlt hát. Még el sem kezdődhetett egy boldog élet s máris elhamvadt miden, minden, ami fontos volt. Bizonytalanná vált az egész élet. Vajon mit írtak férjének, vajon mit híresztelnek róla… de ez már nem számít, csak férje hite megmaradjon, csak hozza haza, csak egyszer hazaérjen. Megtépázott lelke magára maradt, nem találta többé helyét az emberek között. Új családjával is megromlott viszonya, s nem bírta tovább viselni a szégyen ráaggatott, igaztalan terhét, visszaköltözött szüleihez. Velük dolgozott, mint lánykorában. Ha a falusi hentesnél több munka volt, eljárt besegíteni. Már nem érdekelte a falu morajlása, mely lassan elcsendesült, csupán a kajánul vigyorgó gonosz tekintetek villantak föl néha-néha… a sötétség diadalt aratott.

Azon a szombat éjszakán a hentesnél kellett maradnia. Az ünnepre rengeteg állatot vágtak és nagyon sok munka volt a húsokkal, pedig ezúttal ketten is besegítettek az üzletben. Kevéssel éjfél után végeztek, s a másik segéddel, egy fiatalemberrel indultak haza. Nappal sosem mutatkozott volna  egy férfival az utcán, de a falura mostanra mély álom nehezedett. Valahol örült is, hogy így alakult, sosem járt még éjjel egyedül a faluban, s igen félt is a sötétségtől. A hentesüzlet a falu túlsó felén volt, s innen igen sokat kellett még gyalogolniuk. Végig a patakparton haladtak. Szótlanul, sietően lépdeltek a hideg tavaszi földön. Valamivel túl útjuk felén, egyszer csak egy búcsúsmenetre lettek figyelmesek, mely egyenesen feléjük tartott. Ösztönösen beugrottak a patakpart árnyékos oldalára. A fiatalembernek jegyese volt, s ha egy hírbe hozott asszonnyal látnák, elveszíthetne mindent. A sásból nézték, ahogyan a menet nem sokkal előttük visszafordul. Temérdek ember volt ott, egyenesen a templomból jöttek, s mikor az eleje befordult, a vége még akkor hagyta el a templomudvart. Az emberek szótlanok voltak, csendesen lépdeltek, volt bennük valami félelmetes csöndesség, valami, ami mégis nyugalmat adott. Elől keresztet és fehér lobogókat vittek. A fiatalok hosszasan figyelték az arcokat, de azok olyan furcsán látszottak, látszottak is, meg nem is az éjjeli fényben. Egyik-másik ember vonásait felismerni vélték, ismerősek voltak, de mégsem.

A fénykép a Néprajzi Múzeum archívumából származik, csupán illusztráció


Mikor az utolsó ember is visszafordult a templom irányába, lassan ők is kimásztak és lemaradva ugyan, de követni kezdték a sort. Valamiért elmúlt a félelmük, inkább furcsa zavarodottság lett úrrá rajtuk. A templom felé, félútnál egyszer csak eltűnt mindenki. Ahogyan megjelentek, úgy tűntek el az emberek. A fiatalok hiába keresték a sáros utcán a menet nyomát, csupán kettejük lábnyoma maradt a sárban. Földön túli félelem lett úrrá rajtuk. A legény kedvese éppen itt, a következő házban lakott, az asszonykának még jónéhány házzal följebb kellett menni. A legény tanácstalanul állt, nem jött ki hang a száján. Végül az asszony törte meg a csöndet, mondván menjen csak be nyugodtan a kedveséhez, haza megy ő már innen egyedül is. Így is lett, azonban miden egyes lépés után egyre kevesebb ereje lett. Végezetül szinte beesett az őt váró édesanya karjába, s mély álomba zuhant.

Másnap elmesélte édesanyjának a történteket, mire az összecsapta a két kezét és ezt mondta:

-          "Édes lyányom, ezt bizony nem jól tetted, hogy elmondtad nekem, mer’ többet így őket már meg nem láthatod. De tanulj meg valamit. A pokol is és a mennyország is itt van köröttünk, és akik azokat lakják, ők is mind itt vannak. De ha bízol a Jóistenbe’, úgy kevesebbszer találkozol a pokolbeliekkel és többször a mennyországbéliekkel."

Pár héttel később megérkezett az asszonyka férje. Hogyan alakult kettejük élete?

Ezt a történetet egy idős asszony mesélte el nekem, mikor még kicsi voltam. Arca mélyen barázdáltan is csodaszép volt, derékig érő haját kontyba csavarta, tiszta tekintetéből különös erő áradt. Megsimogatta a fejem és azt mondta:

-             "A Jóisten mindig megsegít. Mindig higgy benne és meglátod, olyan szép életed lesz, mint nekem volt. Csak benne bízzál… drága kis unokám."


Igen, ő volt az én dédnagymamám. 





2013. március 10., vasárnap

"Rabok legyünk, vagy szabadok?" - A nagyböjtről...


Nagyböjt ideje van. Személyes tapasztalatom, hogy emberek sokasága él abban a hitben, miszerint a böjt a húsevés tilalmáról szól. Sokak, érthető módon vallási hagyományokat rendelnek hozzá. Vannak, akik ismerik ezen időszaknak a kultúránkból fakadó szokásrendszerét, melyből a népi vallásosság és a természettel való együttélés sajátos keveredése olvasható ki. Igen, megismerhetjük ezeket, de lenne itt valami, ami sokkal izgalmasabb, sokkal aktuálisabb, szinte húsbavágó szükséglet lenne minden ember számára, életeket menthetne és mégsem, mégsem beszélünk róla!  Áldozathozatal.

Gyermekként hittem, ahogy a boszorkányok a patakban járnak, hogy lábuknak nyoma ne maradjon a porban. Hittem, hogy jó az, amivel örömet szerzek másoknak, s rossz az, amivel bánatot. Hittem, hogy az igazság az, amit belül érzek.

Majd tanultam. Megtanultam, hogy nincsenek boszorkányok. Megtanultam, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy mások elfogadjanak, befogadjanak, szeressenek. Megtanultam, hogy az igazságért ki kell állni.

És most itt állok előttetek és azt mondom, hogy egész eddigi életemben egy téves valóságban kellett élnem és kell sokatoknak úgyszintén. Mindenről, mindenről, amit készen kaptam, mára bebizonyosodott, hogy épp az ellenkezője az igaz. Sötétségben éltem és így élünk szinte mindannyian, ártatlan bűnösökként, akik bűnüket még csak nem is sejtik… mégis a Megváltást várják.  Szavak, megint csak ezek a fránya szavak, mellyel benneteket gyötörlek. Áldozathozatal, igen erre van szükség.

Mi az áldozat? Felajánlani valamit, odaadni valamit, lemondani valamiről, elengedni valamit… aminek hiánya fáj, nagyon fáj. Mit ajánlanátok fel azért, hogy újjászülethessetek, hogy képesek legyetek ártatlan gyermekként újjászületni és emberré, ezúttal minden képességgel bíró Emberré nemesedni? Nézzetek önmagatokba - ezt teszem én is -, jó ez így? Merjétek megkérdezni: jó ez így? Nézzetek körül… jó ez így? A Megváltó… te vagy és én vagyok, és mindazok, akik meghozzák önnön áldozatukat.

Mi hát az én áldozatom, mi az, amivel megválthatok mindent, mindent ezen a Földön? Mit kell föláldoznom, mit kell fölajánlanom? Rossz hírem van, ezen áldozat nagyon fog fájni… a megszokást kell elengednünk. Tudom, most talán mosolyogtok, vagy legyintetek csupán… mi az nekünk, a megszokás. Hagyok még időt, legyenek könnyedek e percek, várok még, elgondolom következő soraimat és beleborzongok.

A megszokás nem több és nem kevesebb, mint MINDEN, ami szerint élünk. Minden benne foglaltatik, mit gyermekként hittünk és mit tanultunk, amit tapasztaltunk, amit átéltünk… a megszokás az, ahogyan a világot látjuk és ahogyan benne létezünk. A ma emberét két dolog irányítja: A VÁGYAK ÉS A FÉLELMEK. Kényelmetlen beismerni, de bizony így van… és mi ezt is megszoktuk. Vagy talán nem féltjük jelen életünket? Nem féltjük mindazt, amit idáig megszereztünk, s nem vágyunk többre, csak egy kicsivel többre? Vagy talán el mernétek engedni mindent?

Bizony az ember nehezen mond le mindarról, amit szeret. Még arról sem képes lemondani, amit nem szeretet, de körülményes volna másként tennie. Pedig csupán ennyi kellene. Mik azok a dolgok, amikről le kell mondanunk?
Inkább azzal kezdem, miről nem kell. Nem kell lemondanunk másokért semmiről. Semmiről, amit belsőnk súg, de félünk megtenni, félünk attól, hogy mit gondol majd rólunk környezetünk, mit gondolnak szeretteink és mit a társadalom. Nem kell lemondanunk önmagunkról másokért. Sem gyermekeinkért, sem szüleinkért, sem másért. Talán azt hisszük ez a legnagyobb áldozat, ám ez bizony aligha az. Pont róluk kell leginkább lemondanunk.

Vágyak és félelmek irányítanak bennünket, melyek annál erősebbek, minél jobban szeretünk valakit. Annál jobban féltjük és annál jobban vágyunk az ő boldogságára… és miközben az Ő életével foglalkozunk, nem tesszük meg azt a dolgot, amiért e Földre születtünk, nem éljük a mi életünket. A mi szemünkkel – azzal a szemmel, amivel csak mi láthatjuk a világot – akarjuk valaki más világát látni és főleg irányítani. Csupán szeretetből.  Csakhogy ez a világ nem önmagában létező. Ez a világ csak neked mutatta magát olyannak, amilyen, pont azért, hogy rátalálj feladatodra és elláthasd azt. Száz szónak is egy a vége, le kell mondanunk szeretteink és mások életén való aggódásról. Ez pedig igen nagy feladat. Hiába hisszük szívünkből, hogy csupán a szeretet vezet bennünket, szeretetből ölni is lehet.

 Jelen pillanatban itt a Földön a legnagyobb áldozatot a ma gyermekei hozták. Ők azok, akik feláldozzák magukat szüleik mondvacsinált elvárásainak, akik félnek attól, hogy mit fog mondani róluk egy beteg világ. Bizony, egy beteg világ. Talán ti is ilyen gyermekek vagytok, akik maguk is beteggé válnának, csak hogy megfeleljenek… nem, ekkora áldozatra nincs szükség. A megfelelés és a megszokás mintáját kell elengedni csupán és végre Önmagunk útját járni.

„Gyermekként hittem, hogy jó az, amivel örömet szerzek másoknak, s rossz az, amivel bánatot.” Mára bizonyosságot nyertem, hogy jó és rossz csak belül létezik. Jó az, ami segít Emberré válnunk, ami épít, ami táplál, s rossz az, ami pusztít, ami betegít. Jó és rossz csak általunk létezik, irányítani is csak mi lehetünk képesek.

S az igazság… hm.. az a fránya igazság. Áldozathozatal. El mernétek engedni az igazságotokat, csak hogy megváltást nyerjetek? Minden nap, minden pillanatban a saját igazságainkba kapaszkoduk, okokat, indokokat keresünk, amivel megmagyarázhatjuk vágyaink, félelmeink jogosultságát… űzzük, hajtjuk az igazságunkat. Emberek milliárdjai haltak már meg az igazságukért… Pedig az igazság épp olyan, mint a jó és a rossz. Bennünk és általunk él. Egy olyan világ igazsága, amit mi teremtettünk magunknak. Persze vannak eszmék, vannak ideák, vannak örök törvények, de ezek akkor is lesznek, ha mi meghaltunk értük… mi viszont nem leszünk általuk azok, akikké a természet rendje szerint válnunk kellene.

Ha egyszer megtaláljátok a lemondás útját, szinte azonnal elkezd megváltozni a világ. A ti világotok. Az az űr, amit létezésetek formál. Milyen lesz? Boldog. A szabadság érzése árasztja el lelketeket, lehullanak a láncok, elszakadnak a kötelékek. Elkezdhettek élni. Nem a formális terhektől váltok meg, nem, az adók, a munkahelyek problémái maradnak… de ti már nem féltek és nem vágyakoztok ez irányba… mosolyogtok, mindig, mindenen. Nem aggódtok. Nem kapaszkodtok.

A nagyböjt erről szól. Az áldozathozatal ideje ez.  Szabaddá válni. Vajon miért épp ekkor akart szabaddá lenni a nemzet '48-ban? Elgondolkodtatok már ezen? El merjük engedni megszokott rabláncainkat, vagy utolsó erőnkig húzzuk azokat…

„Ez a kérdés, válasszatok.”

2013. február 12., kedd

Vissza a színházba

Nemrég a politikáról írtam, azonban írásomban adós maradtam valamivel... a megoldással. Pedig van megoldás. Nem egy, hanem temérdek, pont annyi, amennyien ezen a bolygón emberként létezünk. De nem csak egyénekként, hanem családokként és népekként is vannak utak, melyeket sorsszerűen be kell járnunk.

Pár nappal a múltkori bejegyzés után álmot láttam. Mai írásomban álmomat mondom el. Nem írok le semmit, amit magamon kívül mástól várnék el... mindenkinek a saját sugallatait és álmait kell követnie. 

Lépjünk be vissza abba a hasonlatba, ahol egyesek fölálltak, s elhagyták a politika színházát. A természetbe mentek, s ott próbáltak  új életet kezdeni. Itt tartunk most. Ez az idő akár nagyon sokáig is eltarthat, ezt nem  tudhatjuk. Nagyon sokszor tartottunk már itt a történelem folyamán, azonban minden esetben ugyanaz a folyamat játszódott le... kidőltek a színház falai, s népek egymást taposták, szétzúzták a színházon kívül lassan épülő világokat... majd új színházat építettek. A korábban a természetben élt emberek szinte nyomtalanul eltűntek, csupán néhányuk emléke maradt fenn. 

Van azonban valami, ami örök és eltörölhetetlen, mely ősi ösztönként minden emberben ott munkálkodik. Ez  a szabadságvágy. Szabadok akarunk lenni, szabadok saját, egyénileg elképzelt és valósággá alkotott világunktól és csupán egyetlen köteléket szeretnénk megőrizni, de azt minél erősebben... hogy részesülhessünk a teremtő kegyelméből. Ez az ösztön szólított meg, hogy hagyjuk el a színházat, és ennek kell vezetnie akkor is, mikor visszatérünk. Igen, visszatérünk. Ez az egyetlen módja annak, hogy világunk életben maradjon. 

Ki kell mennünk a teremtett világba, meg kell erősítenünk testünket, lelkünket, ki kell engesztelnünk a természetet tékozló emberként elkövetett bűneinkért, az emberiség bűneiért. Nekünk ez a feladatunk. Nem beszélnünk kell róla, hanem tennünk kell. A teremtett világ megbocsájt. A teremtett világ az életet szolgálja és azt, aki ezt éltetni akarja. Ezekkel az energiákkal kell (nekünk vagy utódainknak) visszatérnünk a színházba, s föl kell állnunk a színpadra, ha eljön az idő, még mielőtt a szokásos módon visszafordíthatatlanul fel nem tüzelik a közönséget. Nem színészként kell visszatérnünk. Nem. Emberként. Mit kell ott tennünk? Nos, ez az, ami népenként és egyénenként változó. Egy biztos, a teremtő üzenetét kell közvetítenünk.

A magyar kultúra szellemi öröksége egy olyan értékrendet őrzött meg, amely utat mutat számunkra. Ez az értékrend a Krisztusi út képmása. Ennek koráráról, eredetéről nem kell most szólnunk, nem ez számít. Lesznek népek, akiknek képviselői a nézőtéren ülőkhöz szólnak majd. Lesznek, akik elmondják, miként élhet az ember a teremtett világban, lesznek tanítók, de a mi dolgunk más lesz. Nem több és nem kevesebb, más. A színpadon kell mindenki előtt a szemébe néznünk annak a testetlen ördögnek, mely a színházat működteti, s mely rejtekéből soha elő nem bújik, csupán bábjait és katonáit küldi elénk. Nekünk velük kell megvívnunk. Ebben a harcban azonban csak egyféleképpen győzhetünk... ha készek vagyunk áldozattá válni, s az ellent magunk fölé emelni. Krisztusi áldozatra van szükség, olyan áldozatra, amelyet meghallanak a süketek és amely vissza adja szeme világát a vakoknak, amely éles pengeként hasít gyilkosaink mérgezett szívébe... és a döbbent csöndben egy új világ csírája indulhat el. Kik megöltek minket, sebzett áldozatokká válnak, s uruk- a megszemélyesült érdekhálózat -  kiüresedik, elmállik, széjjelfoszlik, s nem marad utána csak sár és hamu... és az űr, melyet egy új világban újra be kell  majd töltsön valaki, ám az még nagyon-nagyon sokára jön csak el. 

Halálunk telét a tavasz követi, s feltámadásunkból új élet születik. Gyermekként éljük majd meg azt, ártatlan és tiszta gyermekekként, akik mosolyogva másznak le a színpadról, fel a sorok közé, és kézenfogva szüleiket , nagyszüleiket, együtt sétálnak ki a színházból.

Az emberiséget egyetlen ember nem válthatja meg. Meg fognak születni, vagy talán már meg is születtek, azok, akiknek közössége készen áll erre a Szent áldozata. Addig míg az alkalmas pillanat nem jön el, csak egy dolgot tehetünk: kérjük minden teremtő erő áldását a föld leggonoszabb és legsötétebb embereire... nekik van a legnagyobb szükségük a fény erejére. Harccal, vérrel a sötétség meg nem gyengíthető... de a szeretettel végleg eltörölhető.

Drexler Szilárd fotója

Nem kell tovább beszéljünk erről, tegyük csendben a dolgunkat, őrizzük a magot, s adjuk tovább mindaddig, míg egy ártatlan gyermekkéz a földbe nem dugja majd azt. A tiszta földben új csíra fogan, s lesznek majd mellette sokan. 








2013. január 23., szerda

Mit tehetünk? I. rész

Ma közzétettem egy videót a Facebook-on, ami egyértelmű bizonyíték, hogy a globális felmelegedés hatása napjainkban sokkal súlyosabb probléma, mint ahogyan ezt kezeljük. Hogy kezeljük? A videót 8432 ember látta, közülük 48 kedvelte és mindössze 19 osztotta meg. Csak viszonyításképpen, megosztottam egy faágon ülő mókus képét is, melyet 17072-en néztek meg, 1319-an kedveltek és 524-en osztottak meg. Az a vörös mókus bizony ott van hazánk kihalásra ítélt fajai között. Ebben többek között (pl. az amerikai szürke mókus térhódítása) az is szerepet játszok, hogy ilyen fokú az emberek közönye a környezetváltozások iránt. Egy pár hozzászólás lehetséges alternatívákat vár, amivel segíthetnénk fellélegezni bolygónknak, erről szólok mindjárt, de előtte idézek egy hozzászólásból, ami teljes félretájékozottságra vall, ami lehengerlő magabiztossággal párosul... döbbenetes:

Nem értem ez mire jó.
Ha csak amit minimális szinten megtehetnénk értsd erdősítés, áttérés az atomenergiára vagy szél, nap és víz energiára. De legyen csak a GÁZ! Akkor sem tesszük, mert épp most ruház be mindenki fa és szén tüzelésre. A parlag területeket szárazságtűrő fákkal kellene a beültetni (Gén kezelt vagy sem nem számít csak kösse meg a szenet, termeljen oxigént.) A régi mocsarak egy részét legalább visszaadni a természetnek. Felejtős. Ezen a lejtőn nincs megállás Ráadásul a népek jelentős százaléka csak papol róla. Ami pedig a legnagyobb baj, hogy nincs a probléma megoldására kidolgozott koncepció, csak a riogatás. Lásd itt. És akkor mi van? Így aki kitette jobban alszik, hogy félelmet generál még? Másról nem szólnak ezek a dolgok minthogy MEG FOGSZ HALNI! 
A rossz hír, TE IS.
Tavaly behányt a huszonegyedikei világvége és most ismételten kezdik meglovagolni a lelki szegények a többiek beszaratását. 
MIÉRT KELL?"

Nem kommentálom, nem hiszem, hogy el tudnám neki magyarázni. De nektek igen. A Föld egy élő bolygó, amit beteggé tettünk. Mint minden élő, képes az öngyógyításra... a beteg sejtek elpusztítására. Nem az a kérdés, hogy túl fogja-e vajon élni az emberiség által okozott károkat, hanem, hogy az emberiség túl fogja-e élni saját ostobaságát. Tudom- tudom, nem esik jól ilyen kérdésekkel foglalkozni, elég bajunk van a magunk épített világában, elég nehéz az életünk így is. Mégis mit kellene tennünk? Amúgy sem rajtam múlik...

"Az alternatív energiákat már régen kitalálták, csak bizonyos gazdasági körök gátolják azok bevezetését. A föld nem a ti dezodorotoktól fog kipusztulni, nem is a kocsitoktól, hanem azoktól a kapzsi emberektől, akik nem látnak a pénzes zsákjaikon túl."


Tényleg, nem a dezodorunktól? Nem az autónktól? Valóban, nem csak ezek károsanyag kibocsátásától, hanem azoktól a "kapzsi" emberektől, akik ezeket a termékeket gyártják, reklámozzák, forgalmazzák, megadóztatják végül elbontják. Na, de ki vette meg azt a dezodort? Ha nem veszed meg, adsz-e ennyi "kapzsi" embernek megélhetést? Vegyük már észre, hogy csak mi tehetünk a jelenünkért és a jövőnkért! 

Tényleg azt hiszitek, hogy nem tehettek semmit? Akkor egy csodálatos hírem van. Földünk megóvása érdekében pont azokat a nehézségeket kell leküzdenünk, amit a mindennapok során az épített világban való boldogulásért.  Át kell értékelnünk szokásainkat, minden téren. Miért ne kezdenénk el most?

Van-e most a hűtőszekrényetekben friss paradicsom, paprika, virsli, kenőmájas, vajkrém, sajtkrém? Ha nincs, de kapnátok élelmiszerre egy 200 ezer Ft értékű utalványt, vennétek-e? 

A táplálkozáskultúránk teljesen természetellenessé vált. Elfogadtuk, hogy bármikor bármit megkaphatunk és igényeink ehhez alakultak. Étkezésünk rendszertelen, az élelmiszerek minősége pedig igen silány. Nem véletlenül. Igényeinknek súlyos ára van. A termelés, mely figyelmen kívül hagyja a természet működését rendkívül drága... és ezt a többletet nekünk kell megfizetnünk. Ez a fajta termelés ráadásul a természet és a bolygó kizsákmányolása révén valósulhat csak meg. Minden szem télen megevett paradicsommal, uborkával vagy egy bármikor elfogyasztott gyorséttermi étellel önmagunk egészsége, anyagi biztonságunk és bolygónk ellen cselekszünk. Bizony ezt igen nehéz beismerni. Hogyan kellene táplálkoznunk? Valahogy így:


És valahogy így is:



Kérdezek tovább... mivel "ápoljuk" bőrünket, mivel mosdunk, mivel mosunk és takarítunk? Hányféle terméket használunk? Tudjátok, hogy mennyi cég él abból? Gyártó, szállító, kereskedő, média stb. Pedig a legegyszerűbb megoldások még ott vannak a nagymamák emlékezetében... és ők mégis megveszik a legakciósabb vackot... mert fogyasztókká lettek. Nagyon sok videót mutathatnék, ezt választottam:


Számos linket tehetnék ide a természetes kozmetikumokról, egyet teszek, innen könnyű elindulni: http://antalvali.com/


Beszélhetnénk a egészségről, az otthonról, energiafelhasználásról és megannyi másról. talán meg is fogjuk tenni, de úgy gondolom, hogy akiben megszületik a felismerés, hogy nem a világon kell változtatni, hanem önnön szokásain, az maga fog kérdéseket feltenni és a válaszokat is meg fogja találni hozzá. Nem csak a bolygónk egészségért kell átértékelnünk éltünket, hanem önmagunkért és gyermekeinkért is.