Gondolatok 2023 táján

HAGYJATOK KI EBBŐL!A megtévesztés kora

A …

Földi Ádám: A megtévesztés kora

Hatujjú emberek lepték el a Földet, akik mandalaalakúra fagyott jégtáblákon álldogálva szorongatják kezükben a himalájai lótuszt. Közben bálnák ugranak ki egy tornaterem padlójából és hihetetlen fényjelenségek borítják az eget... sőt, végre beismerte az USA a földönkívüliek létezését. "ÉS EZ IGAZ, nézd, mutatom a videót/posztokat stB.!"

TE JÓ ÉG! Hiszen már rég el kellett volna avulnia a mondásnak, hogy „HISZEM, HA LÁTOM”!? Hiszen szemünknél, és nem orrunknál fogva vezetnek már mióta?!

HÁT CSAK HIDD, ha akarod. De engem hagyjatok ki ebből! Ez már nem az én világom. Nem a mesterséges intelligenciától és a digitális világtól félek, nem ez az ijesztő, hanem az emberektől, akik megesznek minden csalit, amivel beetetnek bennünket. Még azt sem veszik észre, hogy mindig kétféle csali van a vízben, egyféle valami mellett és annak a fordítottja ugyanaz ellen. Azt hiszed, téged nem vernek át, mert a fordítottat rágcsálod és hirdeted fennhangon? Azt hiszed ettől vagy szabad? Éppen ebben áll az átverés, hiszen ha szabad lennél, a téged körülölelő valósággal foglalkoznál, nem pedig a hülyeség tagadásával… hiszen az pont akkora hülyeség.

Az emberiség kollektív tudatát épp most konvertálják át a mesterséges intelligencia segítségével egy fiktív valóságba. Ettől sem kell félni, mert szabadon választható, hogy belehelyezed magad, vagy sem. Én nem szeretném, ezért is szólok előre, hagyjatok ezzel az egésszel! Öreg vagyok már ehhez. Nem a testem, a lelkem az. És nem vonz az új valóság keretrendszere és félelem alapú vezérlőprogramja, sem a túlélés, mint végcél. Éljek csak pár napot, de abban legyen benne mindaz az áramlás és áradás, az a szenvedély és szerelem, amit az élet jelent! És ha vége lesz?! Ugyan minek lesz vége egy végtelen univerzumban?

Tudjátok, az én lelkem valósága sokkal tágasabb ennél az új színjátéknál. Ennek kiterjedése csak akkora, mint az a pont a képen, a Föld a Vojager-1 fotóján. Abban a világban, ahol a lelkem örök fiatalnak érzi magát, ez a pont csupán annyi, mint egyetlen atom… egy parányi rész a nagy egészből. Végtelenre tágítható és végtelenre zsugorítható. Mégis, szenvedélyesen szeretem ezt a porszemet, és mindenben látom és érzem. Újra és újra belefeledkezem az élet mintázatainak gyönyörűségébe, a kozmikus táncba, amit életnek hívnak. Tudjátok mekkora, milyen jelentéktelen ehhez képest ez a konstruált új valóság? A természet legparányibb törvényét sem képes felülírni… annyira lényegtelen és nevetséges. Új valóságra vágytok? Egy jobb világban szeretnétek élni? Akkor talán érdemes lenne arra figyelni, ami öröktől fogva van, volt és lesz. Végtelenszer hatalmasabb titkokat és lehetőségeket tartogat még az ember számára, mint ez a pszeudo-posztcivilizáció.

Ha ebben szeretnétek osztozni velem, erre mindig nyitott leszek… hiszen ebben természetünknél fogva egyek vagyunk. Ugyanazok az anyagok és energiák építenek fel és működtetnek bennünket. Pontosan ugyanazok. Ugyanúgy egymást és minden létezőt, tágítsuk a kört bármekkorára. A végtelen vár ránk és arra, hogy felfedezzük benne emberlétünk új lehetőségeit! Na ezért, ezért a célért keressetek bátran és keressétek világomat, a Faluhely majort, ahol egymás közelségében emelhetjük lelkünket!

Zárásképp Carl Sagan gondolatait osztom meg e képről, a „Halványkék pöttyről”, amely talán segít helyretenni valóságunk arányait:

„Nézzenek ismét arra a pontra. Az itt van. Az otthonunk. Azok mi vagyunk. Ott van mindenki, akit szeretnek, mindenki, akit ismernek, mindenki, akiről valaha hallottak, az összes emberi lény, aki létezett. Az összes örömünk és szenvedésünk, vallások, ideológiák és gazdasági dogmák ezreinek magabiztossága, minden vadász és növényevő, minden hős és gyáva, minden civilizáció alkotója és lerombolója, minden király és paraszt, minden szerelmes fiatal, minden apa és anya, reménnyel teli gyermek, feltaláló és felfedező, minden erkölcs oktatója, minden korrupt politikus, minden „szupersztár”, minden „legfőbb vezér”, fajunk történelmének összes szentje és bűnös személye ott élt - azon a porszemcsén a napsugárban függve.

A Föld csak egy nagyon apró színpad a hatalmas kozmikus arénában. Gondoljanak a folyókat megtöltő vérre, melyet a tábornokok és császárok ontottak ki dicsőségben és diadalban, hogy ők lehessenek a pillanatnyi urai eme pont töredékének. Gondoljanak a végtelen kegyetlenségekre, amit a pont egyik oldalának lakosai okoztak a másik sarok tőlük alig különböző lakosainak, hogy milyen gyakoriak a félreértések, hogy mennyire erős a gyilkolási vágy, hogy mennyire heves a gyűlölet.

Az alakoskodás, az elképzelt önnön fontosságunk, a lázálom, hogy valamiféle kiemelt helyünk van a Világegyetemben, mindez kérdőre vonható ennek a fakó fénynek tükrében. Bolygónk egy magányos pötty a mindent körülölelő kozmikus sötétségben. Az ismeretlen homályában, mindezen hatalmas térben, semmi utalás nincsen arra, hogy valahonnan segítség érkezhet, ami megmentene minket önmagunktól.

Jelenleg a Föld az egyetlen, mely képes szállást adni az életnek. Semmi más nincsen, legalábbis a közeljövőben, ahova fajunk áttelepülhet. Látogatni, igen. Letelepedni, még nem. Szeretik vagy sem, ebben a pillanatban a Föld az a tér, ahol helyt kell állnunk.

Úgy tartják, hogy a csillagászat alázatosságra nevelő és jellemfejlesztő tapasztalat. Talán nincsen jobb mód bemutatni az emberi beképzeltség ostoba mivoltát, mint ez a távoli kép az apró világunkról. Számomra ez kiemeli annak felelősségét, hogy kedvesebben bánjunk a másikkal, hogy megtartsuk és ápoljuk eme halványkék pöttyöt, az egyedüli otthonunkat, melyet valaha ismertünk.”