Egy élet falak mögött...

Mostanság már korábban sötétedik. Az istálló hátához alig érnek el a fények. A szürkeségből mégis kiragyogni látszik valami... egy sárgálló halom, s a halom közepén egy asszony dolgozik. Pucolja a tököt, még mielőtt beállna a fagy. Arcát nem látom jól, de ruhája alapján a hatvanas éveiben járhat... már nem hord piros ruhát, de már zöldet se nagyon, míg bírja magát addig lilát s aztán sötétbarnát, végül feketét. Keze szépen jár, felvágja a hatalmas tököket s kiszedi magjukat. Kell jövőre is. Jó nézni ahogyan dolgozik... egy emberibb világra emlékeztet. Bár nem hallani tisztán, valamit dúdolgat magában. Csak foszlányok hallatszódnak... az életéről énekel, de hangjából szomorúság árad... hallgassuk némán,  figyeljük pár percig ahogy dolgozik... (Indítsátok el alul a videót, hogy szavát hallhassátok!)

Érzéseit csak az aranysárga tökök ismerik... míg félbe nem vágja őket. Aztán elrejti bánatát kendője alá, s nem veszi elő csak majd egyszer, egy újabb magányos estén. Mi már azt nem fogjuk hallani, de jusson majd eszünkbe ez a kép ha a bú húzza szívünket... mert mióta ember van, azóta bánat is van. Régen sem volt könnyebb az élet és bárhogy is szeretnénk azt hinni, hogy nekünk a legnehezebb, ez nem így van. Abban a világban az elfogadás volt az egyetlen út... ma számtalan út van. De bármelyiken is indultok el, ne felejtsétek el  a régi világot, mert az embernek gyökerek kellenek, ahonnan erőt s hitet meríthet...

 Fotó: Mitchell Kanashkevich