2011. október 31., hétfő

Virágcsokrok a késő őszi lakásban

A mai szürke lakás megosztó volt. Sokak szerint hiányzik belőle valami melegség, mások azt érzik, éppen csak az ember az, ami hiányzik. Egyikőtök azt írta: "... színes, élő csokrokkal dobnám föl! És pár odadobott, mélybordó vagy lila textillel." Szerintem remek ötlet! Gyorsan kerestem is pár csokrot, olyanokat, melyek a mostani ünnep hangulatához is illenek. 








Képek forrása
Úgy érzem ezen csokrok bármelyike melegséget hozhat a lakásba. Melegséget és eleganciát. Szerintetek?





Szürkeség a vidéki stílusban

Ezúttal mindenszentek hangulatához választottam lakásbelsőt. Az alábbi otthonban a szürke szín és a sötét árnyalatok dominálnak. Egyszerű, nyers és puritán... mégis van benne valami magával ragadó. 










Képek forrása
Meg tudnátok szokni ezt a szürkeséget otthonotokban? Bevallom én csak pár napot tudnék ebben a lakásban eltölteni, azt is csak ha éppen a teljes magányra vágyom... s ilyen ritkán van. 


Október végi reggel

Pár nappal ezelőtt az úton ért a napkelte. Talán furcsán hangzik, de nem voltam fölkészülve rá. Autóztam az egyre múló sötétben, valahol mélyen gondolataimba burkolózva... alig vettem észre, hogy lassan megvirradt. Mikor valamiért oldalra pillantottam, a látvány szíven ütött. Olyan hevesen dobogott a szívem, olyan szaporán vettem a levegőt, mintha egyre gyorsabban kellene menjek, hogy odaérjek a hatalmas, narancsfényű napkoronghoz, mely lassan a ködös liget fölé emelkedett. Oly' hatalmas volt és az út épp arra fordult, szinte vonzott magához. A fotók csak részben adják át az élményt, de azért remélem nektek is örömötök telik a látványban.




Saját fotók...

2011. október 30., vasárnap

Tücsöknek és...

Olyan tizennégy éves forma lehettem, mikor hozzánk került. Fekete gomb szemei alig látszottak bundája alatt. Szőre olyan fekete volt, mint a sötét éj és ha szeme néha-néha fölcsillant, mintha hullócsillagok villantak volna. Vannak kutyák, melyek már kölyökként is olyan okosan figyelik az embert, mintha minden szót értenének. Ha furcsán szólnak hozzá elfordítja fejét, ha kérdeznek ő felel. Tücsök is ilyen volt... egy szeretetteljes puli, egy igazi társ. Nagymamám társa.

Édesapám hozta egy hideg téli estén. Odakinn fagyos szél fújt, nem vitte le egyből a hodályba, hanem nagyszüleim házában csinált neki vackot. Tücsök sorsa ezzel meg is pecsételődöt. Nagymamám nap nap után kérlelte édesapámat, hagy maradjon még a kis puli, olyan hideg van kint... pedig nem a hideg volt ennek oka, hanem éppen az a melegség, melyet egymás iránt kezdtek érezni. Nagyapám is megszerette a kis pulit, mely igen hamar birtokba vette új otthonát. Ha ember és kutya igaz társakká válnak, akkor közösek lesznek szokásaik, együtt örülnek s együtt búsulnak. Tücsök sosem búsult, ahogyan nagymamám sem... együtt mosolyogtak, együtt nevettek. Mindig ott volt mamám sarkában, aki simogatta, becézgette. 

Egy forró nyári napon nagymamám megsajnálta a hosszú loncsos bundájú pulit, s hozzálátott megnyírásához. Tücsök nem volt hozzászokva az efféle szépészeti beavatkozáshoz, egy darabig tűrte -a gazdira való tekintettel -, ám a művelet felénél elszakadt nála a cérna és morcosan odakapott nagymamám kezéhez. Mama nem nyírta tovább, s kicsit talán haragudott is a kutyusra, aki egyébként felettébb mókásan nézett ki nyírott mellkassal és mellső lábakkal... miközben hátul hatalmas bundázatot hordott. Aznap már nem beszéltek egymással...és később sem. Tücsök szégyellte magát, bocsánatot is kért volna nagymamámtól de... 

Nagyszüleim háza egy domboldalba van bevágva s a ház "fölött" volt egy nagy istálló és benne ólak sokasága, ahol a jószágot tartották. Egy keskeny kő lépcsősor vitt ki oda. A fészer első felében volt a fából készített nyúlól, szembe vele pedig a széna és lucerna helye. Sokat játszottam itt míg mama etette a nyulakat. Felmásztam a gerendákra, csúszkáltam a szénán, hemperegtem a földön. Azon az estén azonban más feküdt ott... fejénél egy félig megnyírt fekete pulival, aki senkit sem akart odaengedni. Csak édesapámat engedte közelébb, de maga nem távozott... ott ült nagymamám élettelen teste mellett, akitől nem kérhetett többé bocsánatot...

Ketten maradtak. Nagyapám és ő. Mindkettőjüknek nagyon hiányzott. Tücsköt nem nyírta meg többé senki, nem engedte. Ha mamának nem engedte meg, hát mást akkor hogyan is engedhetne magához. Úgy ragaszkodott nagymamám emlékéhez, mint nagyapám, aki élete hátralévő részében egy kék kendőt hordott magával. Mikor azt hitte senki sem látja, elővette, forgatta, markába szorította... látszott hogy nem tudja elengedni. Tücsökben többé nem a kis fekete pulit látta, hanem az egyetlen teremtményt, aki ugyanolyan görcsösen őrzi nagymamám emlékét, mint ő. Társak lettek, sorstársak. Ettől fogva együtt ettek, egyszerre feküdtek s keltek, együtt beszélték meg a világ érthetetlen dolgait.

Pár év alatt sokat romlott nagyapám állapota. Lába egyre jobban fájt s menni igen nehéz volt már. A kőlépcsőn már nem tudott fölmenni... mellette a fűben két hosszú, kikopott vonal vezetett ki az ólakhoz, mintha csak síléc nyoma lenne. Az öregség nyoma volt az. Már csak csoszogni bírt, de minden napnyugtakor kiment az üres nyúlólhoz, ott ült Tücsökkel egy fatőkén és csak akkor jött be, mikor már egészen beesteledett, mikor már senki sem láthatta. Így történt ez nap-nap után, de már egyre nehezebb volt a kimenetel s bejövetel. Egy este arra lettünk figyelmesek, hogy Tücsök a kapunk előtt ugat, hangosan, mondani akar valamit. Siettünk, édesapámmal szinte futottunk utána. Nagyapám ott állt a "Laposon" - így hívták az ólak előtti részt, melyet a hegyoldalból metszettek ki. Úgy állt ott, oly' mereven akár egy szikla. Már két órája ott állott s hiába akarta mozdítani lábát, azok nem engedelmeskedtek. Nem, soha többé. Ágynak esett. Már az ajtóig sem ment el, az mindig nyitva volt, a küszöbön egy kis fekete pulival. Ha látogatók jöttek, átlépték a kis pulit, aki nem volt hajlandó arrébb menni. Az utolsó percig ott feküdt, még akkor is, mikor nagyapámat szépen felöltözve utoljára kihozták azon az ajtón. 

A portán, mely Tücsök otthona volt, két ház állott. Egyik a nagyszüleimé, másik nagymamám testvérének családjáé. Hiába vettük Tücsköt magunkhoz, ő mindig csak visszaszökött a megszokott helyére, immáron "ángyiék" oltalmazása alá. Így teltek az évek a "juhászkutya" számára, aki sosem őrzött juhokat... valami sokkal fontosabbat őrzött... nagyszüleim emlékét. 

Nagyapám halála óta szomorún járt-kelt az udvarban, egykedvű lett... pár év alatt megöregedett. Egy napon aztán váratlan dolog történt. A juhainkat idegen kutyák megzavarták és egy falka nagyapámék háza fölé keveredett. Tücsök párszor már volt a tanyán - ahonnan korábban mindig megszökött -, ismerte őket, tudta hová valók. Addig kapart, míg ki tudott bújni a kerítés alatt és szaladni kezdett a juhokhoz. Mi már akkor a majorban voltunk, próbáltuk átnézni, hogy mennyi állat hiányozhat még... ekkor láttuk meg a dombtetőn a kis csoportot, mely mögött egy apró fekete puli csahol. Az ösztöne nem hagyta cserben az öreg pulit, haza hajtotta a juhainkat, s mikor látta, hogy azok megindultak a hodály felé, maga visszafordult. Alig vártuk édesapámmal, hogy hazaérjünk, s megsimogathassuk... de hiába siettünk. A nap már ereszkedett lefelé és Tücsöknek nyoma sem volt. Sietve keresésére indultunk, édesapám a juhok nyomán, én pedig a rövidebb úton. Édesapám találta meg... egy bokor tövében feküdt, s a fáradtságtól mozdulni sem tudott. Édesapám fölvette az ölébe és úgy hozta haza az elcsigázódott kis pulit. Hogy miről beszélgettek útközben azt nem tudom, de másnap édesapám lehozta a juhokhoz és soha többé nem akart elszökni...

Tücsök végre igazi pásztorkutya lehetett. Pár hét alatt megfiatalodott, játékosan szaladgált az udvaron... ura volt a majornak. Járt a juhokkal, ha kellett hajtotta a libákat, eligazította a marhát... úgy ragyogott, ahogyan az őszi falevelek ragyognak, mielőtt elszakad az utolsó szál is, mely az ághoz köti őket... s végül lehullanak. Egy dértől fehérlő őszi reggelen a szalamakazal tövében találtuk meg a kis pulit... az örökkévalóságnak álmodott. Már jó ideje nem figyeltük, de ahogyan feküdt, lehetetlen volt nem észrevenni, hogy a hátsó felén még mindig hosszabb, nemezesebb a bundája. Némán egymásra néztünk édesapámmal... hát Ő is elment...



Emléke megérdemli, hogy tovább éljen, ahogyan nagyon sok más társának is, akiknek ugyan nincs ünnepnapjuk a naptárban, de örökre helyük van itt, a szívünkben.



Úton az őszben

Ma ismét megéltem azt a pillanatot, mikor az ember ráébred arra, hogy mennyire parányi kis porszem e csodás világhoz képest. Álltam a Királyhágón és próbáltam magamba szívni a látványt. Fantasztikus az ősz a hegyekben... különösen ha az ember elé efféle panoráma tárul. Ezt szinte lehetetlen megörökíteni. Próbáltam pár fotót készíteni... ekkor jöttem rá ismét, hogy mennyire aprók vagyunk mi a természet szépségéhez képest.  Szeretném megosztani veletek az élményt, de a fényképek csak szűköcske szeletei a valóságnak...










Saját fotók...

Egy különleges temető

Egy különleges helyet szeretnék megmutatni nektek, a svájci, kaufdorf-i autótemetőt. Mikor először láttam képeket e helyről, azonnal elvonatkoztattam és egy "kultúratemető" létrehozását vizionáltam. Valahol ez a hely is az. Magam nem vagyok az autók bolondja, de van ebben a helyben valami olyan szellemiség, amely nagyon megfogott. Itt áll számos veterán autó, sok közülük talán utolsó példánya "fajának" és mi végignézzük, ahogyan a természet újra magába fogadja őket. Fájdalmas de mégis szép látvány, mely talán arra ösztönöz, hogy becsüljük meg az "élőket", fedezzük fel a minket körülölelő értéket még mielőtt késő lenne.


















Képek forrása itt és itt.

Úgy gondolom, hogy szükség van az efféle helyekre, kell, hogy legyenek az emlékezésnek helyei... de ehhez az is kell, hogy legyenek emberek, akik akarnak emlékezni. Erről szól az előttünk lévő pár nap.