Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma...

A búboskemencében lobog a tűz. Mikor az ember ráteszi kezét, szinte érzi annak szívdobbanását. Élet van abban! Olyan, mint áldott állapotban lévő anyuka... teljességében gyönyörű. A külvilág még tele várakozással, izgalommal, ő azonban már nyugodt, méhének melegében egy új élet ébredezik. Így van ez a kemencével is. Férfi kezek lángot gyújtanak, asszonyi kezek fáradhatatlanul dagasztanak... kemence fala átmelegszik, dagadó cipó emelkedik... mígnem e két lélek egy térben egyesül... lassan sül.

Áldott a kéz, mely a lisztből életet gyúr, éppen úgy, ahogyan az Úr. Porból lettünk... mivé lettünk? Kenyerünket ki süti meg helyettünk? Nincs időnk, nincs erőnk... de az elmúlóknak, akiknek talán már csak heteik, óráik, perceik vannak, akiknek csontjai mozdulatlan is roppannak, nekik van idejük, van erejük? Más van nekik... hitük s amit cserébe kaptak, életszeretetük. Lenne még hasznos mit ők tudnak, de ébren találja-e őket a holnap?  Krisztus teste kezeik közt, szemeik közt... átadnák ők, csak lenne időtök...

Közben kisült a kenyér, a hír átjárja a portát! Érzitek illatát, halljátok hangját? Hallani, ahogyan az asztalon puffan, már csak az égett kérget kell leverni... sercen, csattan. Gyors és határozott percek ezek, a "bába" keze nem remeghet...

Fotó: Mairus Grozea

... teszi mit tennie kell, késheggyel keresztet rajzol, végül kenyeret szel. Ha egy mód van rá, süssetek magatoknak kenyeret. Nem kell mindig, elég egy-két hetente egyet. De érezni kell az embernek teremtő erejét, a ti akaratotokkal, szeretetekkel készüljön el az a kenyér. Kezetek alatt születik és hozzátok újra visszatér... mint az élet, lassan körbeér.