2012. január 16., hétfő

Mikszáth Kálmán ma 165 éves - lesz még 1000 is

Ma 165 éve, hogy megszületett a magyar irodalom egyik felejthetetlen alakja, családom régtől kedvelt írója, polihisztora, Mikszáth Kálmán. Páratlan elme volt, mely minden körülmények között megtalálta a tréfához vezető utat. Az alább idézett mű egy kevéssé ismert kései írása, mely betegsége alatt íródott, mégis tele van mosolyfakasztó iróniával és szelíd palóc humorral. Sokat tanulhatnánk tőle ma is. Emlékezzük rá a mai napon.



A NYÚL, A DOKTOROK ÉS A BETEGSÉG
1893

Nem szeretek a betegségeimről írni, elég azokat átszenvedni, de már az én tisztelt látogatóim úgyis elmondták a lapokban, sőt Murai Károly kedves barátom vidámságra is fordította a »Pesti Hírlap«-ban, (ámbátor a halállal nem jó kötekedni), megírván, hogy egy látogatóm előtt, tekintetbe véve, hogy tizennégy nap óta csak tejet iszom, így fakadtam volna ki:

- Ha meggyógyulok, beállok szoptatós dajkának; több helyre is, - mert csak az ujjamat kell megvágni s tej csordul belőle.

Miután immár a humor játszi nedve is elcsöppent az én bajom felett, egyszerre eltűnik, elpárolog előttem is a sok medicinaszag, s egész tárgyilagosan el tudom mondani a betegségemet, a betegségem közben, a térdemre támasztott kicsike fadeszkán.

Hát bizony különös ez! Se az elejét nem tudom, se a végét, mint a karikagyűrűnek, csak az egész szorít.

Ott vettem biz én észre, hogy szédülök, járni nem tudok, étvágyom nincs és rossz kedvem van.

Mikor ez így tartott vagy két hétig, végre megembereltem a doktoromat.

- Kedves doktorkám, vajon mi bajom lehet?

Megvizsgált, megkopogtatott, hallgatta a mellem járását.

- Semmi ez, csak egy makacs gyomorhurut.

- De lázam is van.

- Hát az azzal jár. Majd kigyógyítjuk.

- No, ha azzal jár, isten neki. De hát meddig tart ez el?

A doktor vállat vont.

- Eltarthat ez őszig is.

Azt már magam is tudtam a gyomorhurutokról, hogy akihez szegődnek, megbecsülik, önfejűen ragaszkodnak hozzá. Szép asszony, jó barát hamar elhagyja az embert, de a gyomorhurut hű, szilárd és becsületes.

Határozottan megijedtem, mert a legcudarabb betegség. Az ember életunttá lesz, világgyűlölővé s amellett az a rekompenzációja sincs, ami más betegnek, hogy a világ legalább részvétet érez, sajnálkozik felette. Ha valaki elpanaszolja, hogy gyomorhurutja van, szinte látja a többiek arcán: »Úgy kell torkos, úgy kell falánk, minek eszel annyit?« A gyomorhurutban és tágulásban elhaltakat még fenn a más világon is kinevetik: »Nos megromlott bödönök, hát itt vagytok?«

Azonfelül pedig kezdett az én hurutom naponkint tűrhetetlenebb lenni, minél több medicinát, koktumot, port vettem be (az isten mentsen meg minden igaz lelket ettől a Pantocsek konyhájától; sokat próbáltam életemben, de ilyen rosszul sehol se főznek), csak egyre hanyatlottak az erőim, az ágyba kellett feküdnöm. Ej, mégis csak szégyen, egy hitvány huruttal az ágyban!

A szegény feleségem erre megkötötte magát, hogy még egy orvost is hívat.

Derék tudós tanár, ő megvizsgált, megkopogtatott és azt találta:

- Az úrnak tífusza van.

- Hát nem gyomorhurut? - szóltam némi elégedettséggel.

- De az is van.

Az ijedelem verejtéke ütődött ki a halántékomon.

- Hát mármost mit csinálunk?

- Egyszerűen védekezünk a tífusz ellen.

- De hát a gyomorhuruttal mi lesz?

Akaratlanul is elmosolyodott:

- Mire a tífuszból kigyógyul, annak bottal üthetjük az árnyékát, nyoma se lesz.

- Úgy? És körülbelül meddig gyógyulok ki a tífuszból? - kérdem félénken.

- Hat hét múlva.

Majdnem ujjongtam örömömben.

- Hiszen ez akkor nagyszerű! Hat hét, hat hét! Hiszen akkor én hónapokat nyertem, mert a hurut őszig tartott volna.

- Igen - szólt a doktor -, de a tífuszba bele is halhat, ha nem vigyáz, pedig ugye nem szeretne?

- Megvallom - szóltam szerényen -, egy kicsit nehezemre esnék, így a ciklus közepén.

Hanem bezzeg lett erre ijedelem a családban.

- Tífusz, jaj tífusz! A tífusz már nagy atout a betegségek között. Az már legalább is udvari tanácsos a halál-királynál. Egyszóval ő már elöl van a dietenklasszisokban.

A másik orvosom (az, aki a hurutot fedezte fel) fiatal ember és még nem gyógyított tífuszt, megörült neki, mint a tudományszomjas bogárgyűjtő egy még nem látott példánynak.

- Tífusz! - kiáltá, a kezeit dörzsölve. - No, ez derék! No, csakhogy utamba kerültél. Majd rendbe szedlek. Ohó! Ohó, tífuszkám! Hiszen te csak harmincnyolc fokos vagy, afféle kölyök!

Új orvosságokra fogtak s elrendelték, hogy ha egyebet eszem édes tejnél, halálfia vagyok.

De ha megnőtt a baj, megnőtt belé a rangom is a háznál. Egyszerre súlyos beteg lettem, igazi kényúr, aki körül lábujjhegyen járnak, akinek minden szisszenését figyelik, teljesítik. A nagyobbik fiam rémült arccal jött az ágyamhoz:

- Igaz, apám, amit én hallok, hogy te meg is halhatsz?

- No, már az ugyan nem igaz! Ki mondta neked azt a bolondot?

- A cselédek.

- Ej, ej, kis csacsi. Hát nem tudod te, nem hallottad, hogy a képviselőket az immunitás védi?

Mire lassankint felszikkadt fekete szemecskéiből a bánat.

A feleségem szelíden proponálta:

- Híjunk még egy harmadik orvost is.

Mérgesen pattantam fel:

- Isten ments! Az még egy harmadik betegséget fedezne föl. Nem kell harmadik betegség.

Ilyenkor indul meg a sopánkodás, a találgatások ezer neme. A betegség már megvan - a meggyógyítás a doktor dolga -, de hogy honnan került elő, annak a kiderítése a családé. - Hol kapta, istenem, hol szerezte?

A sógorom, aki ellenzéki, így szólt:

- Hát hol szedte volna fel?! A klubban.

(Még jó, hogy nem a miniszterektől ragadt rám.)

A Pali rokonom, aki gavallér és a Nemzeti Kaszinóban szokott étkezni, gúnyosan jegyzé meg:

- Bizonyosan valami negyedrendű korcsmában ettél vagy ittál valamit.

Vége-hossza nem volt: mi lehet az oka? Talán a szakácsné adott fel valami fertőztető falatot? Talán ez, talán az? Hátha a doktor gyógyított rosszul? Meglehet a járvány okozta? Utálatos fészek ez a Pest. Elevenen kellene megégetni ezeket a Gerlóczyékat.

Mindez a találgatás valóságos mániává fajult s napokig tartott, míg én erős lázban csodálatos képek és víziók közt hintáztam, az öntudat és eszméletlenség között... Láttam, hogy vágtat le az égből arany szekéren Wekerle, négy püspök a szekérbe fogva... Csak úgy porzik a tejút... Rég elhalt embereket hozogat elő nekem a sírjaikból ez a tündér-tífusz: Apám itt pipázik mellettem a széken nagy tajtékszerszámából és szidja a Bittó-kormányt. »Bár csak már, bár csak már ez a Tisza vergődhetne zöld ágra.« Egy kis parasztleány, Gernyei Erzsi, aki vagy harminc év előtt halt meg falunkban, ugyanabban a pettyes perkálszoknyájában, ugyanazzal a koszorúfonatos szőke fejecskéjével, amint akkor járt, váltig húzogatja a kabátomat: »Gyerünk, úrfi, gombát szedni.«

A cseléd kinyitja a spalétákat: elillan a homály, a hő nyári nap bezúdítja sziporkázó fényét, mint egy olvasztott aranyat szökellő kút; kinyitja az ablakot: külső levegő csapja meg a homlokomat s a ravaszkodó tífusz fut hóna alatt sírból hozott alakjaival...

Csak messze a harmadik szobában lát elbágyadt, láztól duzzadt szemem egy állatot, amint kísértetiesen reám mereszti vörös szemét.

Eszméletnél vagyok s mégis látom. Valóban ott áll nagy füleivel, fehér bajszával, sovány, nyurga testével.

- Mi az? - riadok fel.

- Semmi az! Semmi az - csitítanak -, a kis nyulacska. Csak a Bercike kis nyula.

Ah igen, visszaemlékszem, a kis nyúl volt, amit a Berci fiamnak vettek tavaszkor a piacon.

- Elkergessük innen? - szólt gyöngéden a feleségem.

- El, el - feleltem unottan -, ki nem állhatom. Mióta ez a kutya állat a házba került, azóta én odavagyok.

Nagy szó volt ez, könnyelműn odavetve, egy hatalmas kényúr szava, mely egyszerre megrendítette a nyúl pozícióját. Pedig nem kis állást viselt. Nagy potentát volt. Bercinek, a ház kedvencének kedvence. Neki kedvezett mindenki, mert ő végezte a legfontosabb feladatot a házban, ő húzta a Bercike kocsiját, kis ekéjét. Hordták neki mindenfelül a zöldséget s adogatták az édes tejet. Egész nap hangzott a lakásban »Muci, Muci, jó reggelt Muci, gyere ki a dívány alól, Muci...« És most mégis megrendült az állása.

Az odavetett gondolat megfogamzott. Hm, csakugyan azóta vagyok beteg, mióta ez a nyúl itt van. Mikor is vettük csak? Május elején. Éppen azóta volt a baj.

S bizonyos ellenszenv, bizonyos népszerűtlenség kezdett felburjánozni a kényeztetett Muci iránt. Hja, egy a legfelsőbb helyről jött szó könnyen tör össze egy pályát.

A feleségem kikergette a szobából s kiadta a rendeletet:

- Az úr szeme elé nem szabad bocsátani, mert - tette hozzá - nem szenvedheti.

Most már csak a gyerek- és előszobára volt szorítva, és talán maga is érezte karrierje hanyatlását, mert néha beosont a nyitott ajtókon s gúnyosan, gyűlölettel nézett rám a fehér szőrét felborzolva, mintha mondaná:

- Ugye, még nyögsz, ugye még fekszel, hehehe!

Mindjobban meggyökerezett bennem a beteges hit, hogy a nyúl gyűlöl, hogy valami ellenséges dzsin lakik benne, ki ellenem tör. Babonás félelem vett rajtam erőt, ha a nyúl bekukkantott s rózsaszín bélésű füleit idegesen mozgatva, vörös szemeiből szemrehányón látszott szólni:

- Te eszed meg minden tejemet!

Ingerülten rángattam meg egyszer a csengettyűt.

- Ezt a nyulat el kell pusztítani - kiáltám. - Ez megöl engem. Addig én meg nem gyógyulok, míg ez a háznál van. Ez borzasztó.

- Mit csináljunk? Agyonüssük?

- Nem, nem. A halálesetek ne kezdődjenek meg. Csak el kell távolítani.

A szentencia ki volt mondva. Komor, mogorva csend nehezedett a házra, mint ahol szomorúság fő a tűzhelynél bögrékben. A nyúl félénken bújt meglapulva egy almárium alá és nem engedte magát előpiszkálni. A rémhír a gyermekszobába is elszivárgott, hogy a nyúlnak távozni kell a háztól.

Bercike fájdalmasan kiáltott fel:

- Én is vele megyek!

- Oh, dehogy mégy, kis gyémántom! - könnyezett együtt a gyermekkel az anyja. - Te jó fiúcska vagy, bele kell nyugodni, mert látod a szegény apa akarja.

- Apád betegségének ő az oka - kapacitálta Nelka néni, a sógorném. - Te okos gyermek vagy, be fogod látni.

Emellett száz kérdés merült fel. De oh én istenem mi lesz vele? Hova tegyük? Eleresszük az utcán? Hova megy? Hol fog aludni? Kitől kap enni? Valami szekér agyontapossa. Szegény nyúl, szegény nyúl! A gyermekek a kezeiket tördelték és zokogtak.

Végre, kisírt szemmel, félénken benyitott hozzám a Berci. Amnesztiát jött kérni.

- Apám, te el akarod a nyulacskát küldeni?

- El.

- Nem hagyod meg, édes apuskám, az egyetlen igavonó barmocskámat?

- Nem - mondám mogorván -, válassz apád és a nyúl között!

A fiúcska gondolkozni kezdett, mintha habozna. Könnyben úszó szemeivel rám nézett. Szívem hevesen, féltékenyen vert. Jaj, kit fog választani?

Egyszerre zokogni kezdett, ágyamhoz ugrott, felkúszott rá, mint az evet és a nyakamba csimpaszkodott. Kis szíve az enyémén pihegett lázasan hangosan.

- Nem kell a nyúl többé! Nem kell, nem kell!

Én győztem. A nyúl elbukott. Én voltam a hatalmasabb, ő volt a gyengébb. Ki tudja, ha még egy hétig tudta volna húzni, akkorra már én lehetnék a gyengébb.

De nem tudta húzni s átadatott a szegény Muci a szakácsnénak, hogy sikkassza el valahogy. Csak nagynehezen vállalkozott a hóhérságra, mert érzékeny jó szíve van. Ha úgy tudna főzni, mint érezni, aranyat érne az én szakácsném.

Megesett vajszíve a kis száműzött sorsán s így gondolkozott magában:

»Én bizony el nem sikkasztom a nyulat, hanem van egy kis unokám Kőbányán, annak elküldöm holnap a lóvonatú kocsis fiamtól, addigra elcsukom a fásszekrénybe és azt a jelentést teszem az úrnak, hogy már nincs a háznál.«

Úgy is lett. Csendes, szelíd nyugalom szállt meg mindnyájunkat. Minden neheztelés, gyanakodás, bizonytalanság kipárolgott a szívekből. Nem haragudtunk a doktorokra már, hiszen nem ők az okai a bajnak, nem kutattuk, nem fürkésztük többé a ragály keletkezését. Hiszen a nyúl volt az oka mindennek. Volt bűnbak. És végre is a bűnbak a fő. Minden bajhoz találni illik egyet. S csakhogy már nincs itt! Remény és bizodalom, ez a két fiatal csikó lett befogva a gondolataink szekere elé. Mintha csak a baj főoka szűnt volna meg.

Láztalan éjszakám következett, de teljesen álom nélkül. Morpheus úr nem jó barátom, kerül. Csak karhatalommal lehet elővezetni, ha a doktorom álomszert ad. S ez az egyetlen édesség betegségemben. Leteszem fejemet és hallom, hallom zúgni a nógrádi erdőket, gyíkok rejtelmes suhogását a bokrok között, hűs, altató szellő, Naszály felől jövő, legyezgeti a homlokomat,... egy denevér röppen, egy csillagot az égen megkoppantanak, és elalszom.

De mikor nem veszek be álomszert, nem alszom egész éjjel. Mereven bámulok végig a szobákon, nézem a képeket, a tárgyakat, amik egészen más alakot kapnak. Két vasból készült rózsa áll az egyik szekrényen, a mostani belügyminiszter ajándéka, mintha két fekete macska lenne, mely engem bámul; egy pipatartó van szemközt, a Wolfner-Singer kiadótól kaptam valamikor, egy fából kifaragott tömzsi ember tartja kezében az almanachot, amelyik kinyitható (abba kell tenni a szivarokat); a sötétben ez az ember a megboldogult Bánffy Béla; szakasztott az, vonásról vonásra felösmerem, közeledni látszik, jaj, jön, jön... ilyenkor behunyom a szememet, de még rosszabb, mert most meg a szokott susogását vélem hallani: »Van egy jó kerületem, fiú, számodra odafönn.« (Idelenn is bíztatott effélével.)

Majd a falakból hasadoznak ki lepedős alakok, integető árnyak, táncolnak, libbennek hívogatva; valahol a távolból, mintha az édesanyám húsz év óta elnémult édes szava csengne: »Gyere, fiam, gyere.« A kis János fiam is megjelenik dohányszínű bársony ruhácskájában, amelyben el van temetve, a perlmuttergombok hogy fehérlenek a kabátkáján: »Hát készülsz, apa?«

Nyugtalanul dobálom magam az ágyamban. A virrasztó feleségem figyelmes lesz s rám szól:

- Valami baja van?

- Nem, nem. Csak valami rossz látományaim vannak.

- Mert valami rosszra gondol. Mit gondol?

- Ah - sóhajtok fel -, arra gondolok, hogy szeretném hallani még legalább egyszer a békák kunkogását.

- No, ez elég szerény kívánság - szólt biztatólag.

(De én tudom, hogy ez a kívánság nem naiv - mert egyszersmind a csalogató árnyaknak felelet.)

Azután megint tovább nézek végig a szobákon.

A holdvilág valami spalétanyíláson át tejfehér vásznat terít végig a padlón.

Egyszerre rémülten kiáltok fel. Minden hajamszála égnek áll.

- Jaj, a nyúl, a nyúl!

A hold ezüst sávján ott guggol a nyúl, a tegnapi nyúl, oh borzalom, rám néz s a lábával hármat kapar, mintha gödröt ásna.

- Sírt ás a nyúl. Hamar, fogják el!

Fölriad ijedten az egész háznép, gyertyákat gyújtanak, s míg engem a halálos verejték ver, megfogják nem kis rémüléssel a rejtélyes állatot. Csak a szakácsné vallja be töredelmesen, hogy a fáskamrából szabadult ki - mivelhogy neki más terve volt.

- No, semmi - szóltam lecsillapodva -, de mihelyt megvirrad, azonnal vesznie kell, vagy különben maguk távoznak a házból.

Reggel, mihelyt a kaput kinyitották, maga a sógorném ment le a szolgálóval és eleresztették a nyulat az utcán. A sógorném visszajött, megnyugtatott.

- Nincs már itt, elment.

- Valahára - mondám szinte vidáman. Azután félénken hozzátettem - és merre ment?

- Jobbra ballagott lassan, szaglászgatva.

- Tehát a temető felé - jegyzém meg fázékonyan.

Jó napom volt. Könnyebben éreztem magam. A biztonság is, hogy nincs itt már a nyúl, üdítőn, csillapítón hatott. Estefelé még látogatókat is fogadtam.

A cselédleány bejelentette, hogy itt van egy innen a negyedik házban lakó képviselőtársam fiacskája, hogy valamit hozott.

- Ah, a kis Gyuri van itt. Hadd jöjjön be!

Bejött a fiú.

- No, mi újság Gyurka?

- Hoztam valamit, bácsika.

A hóna alá nyúlt. Azt hittem, egy palack tokaji bort küldött a képviselőtársam.

- Hát mit hoztál, fiacskám?

Ezzel kihúzta s a mellette lévő székre tette. Összerázkódva s aléltan dőltem hanyatt a vánkoson.

A nyúl volt, az átkozott nyúl.

- A gyerekek megfogták, bácsika, az úton, de én megösmertem, hogy a Bercié, elvettem tőlük és visszahoztam.

A feleségem, sógorném elhalványodva, kővé meredve nézték a jelenetet.

- Meg kell halnom - hörögtem vacogó fogakkal -, végem van. A nyúl megint visszajött.

A dolog csakugyan nem tréfa. Most már az egész háznép valóban megrémült. Hátha csakugyan a halál követje ez a nyúl. Most már se szó, se beszéd tovább, rögtön öltözködni s menni; majdnem az egész família vitte végső útjára a rossz hírbe keveredett házinyulat. Elvitték messze, messze, el a kilencedik utcába, ahonnan soha vissza ne találhasson.

Ott aztán egy ponton, mielőtt eleresztették volna, a Bercike mégegyszer megcsókolta: »Menj isten hírével nyulacskám!« (Ő még most is szerette.)

A kis nyúl megindult a sínek mentében, ment, ment lassan gondolkozva, guruló szekerek alatt, lovak lábai között.

Hol, hol megállt, mint egy céltalan vándor és visszapillantott. A Berci integetett neki:

- Csak menj, menj!

- Vidd el az apa betegségét! - kiáltá utána a Laci.

Egy óra múlva visszatértek diadalmasan:

- A nyúlnak vége van.

Mintha nagy gonosztól szabadultunk volna. Vígan jártak, keltek népeim az ajtókon, mosolyogva mondogatva: »Az ugyan vissza nem jön többet.«

Én magam is tehát örömmel tudatom veletek, tisztelt tudakozódó barátaim, hogy már azóta három nap elmúlt és a nyúl nem tért vissza. Pompás jel, úgy gondolom. A nyúltól bizonyosan megszabadultam, - most már csak a betegség és a doktorok vannak hátra.


2 megjegyzés:

  1. Olvastam a novellát, tetszett. Nem tudom te ismered e Mikszáth házasságának a történetét. A szülői tiltás ellenére nősült meg és a feleségével Pestre költöztek. A következő évben meghaltak a szülei. 4 év múlva az írói sikertelenség, a nyomor és a feleségének a megkímélése miatt elvált, de mivel a felesége nem akart válni ezért azt mondta neki, hogy már nem szereti. Újabb 4 év után megjött a siker és akkor megint elkezdetett neki udvarolni és még az év decemberében újra összeházasodtak és az élete végéig boldog házasságban éltek. Ezt a felesége emlékirataiból ismerhetjük. Szeretek portrékat festeni, sajnos Mikszáthról még nem festettem, de remélem majd ez is megadatik.
    Szép estét!
    S.J.P.

    VálaszTörlés
  2. Különleges ember volt, különleges életpályával. Megérdemli azt a portrét! :-) Szép estét, viszont!

    VálaszTörlés