Élet a FALUBAN

Egy csodálatos helyen jártam. Van köztetek olyan, aki emlékszik még arra a falura, ahol este a munka végeztével kiülnek az emberek beszélgetni az utcára, a kerítés előtti kis padra? Arra a falura, ahol ha leraknak valaki háza előtt egy teherautónyi fát, akkor kérés nélkül odasereglett minden szomszéd a helyére hordani azt? Nos én egy ilyen kalotaszegi faluban jártam.

Egy gyönyörű kapun át léptünk a portára, melyen ott áll az "Isten hozott" felirat... és úgy is fogadtak minket. Pedig vacsora időben érkeztünk, és bár még csak egyszer találkoztunk a háziakkal korábban, hellyel és étellel kínáltak. A házigazda és felesége már 70 év körül járhatnak, de az a tudás amellyel bírnak, az több száz év féltve őrzött öröksége. Ezt tükrözi a porta is...

Feri bácsi nagyra becsült gazdaember, ahogyan a faluban nevezik "első gazda". Ezért is kerestük fel, hogy az állatokról, gazdálkodásról beszélgessünk, de amit kaptunk, az messze túlmutat ezen. Egy jobb világba csöppentünk, ahol a nap azzal kezdődik hajnali fél ötkor (egy nyelet pálinka után), hogy az öreg gazda kimegy és sorra veszi a jószágait. Enni, inni ad mindennek (kivéve a baromfit, mert az az asszony asztala), megpucolja a lovakat, kocsi elé fogja, s kimegy a bivalylegelőre, a falusi gulyához, megfejni az öt bivalyát. Mikor hat óra után hazaér, kifogja a lovakat, rendbe rakja őket és utána leül reggelizni. A legtöbben mi is ekkor eszünk, sietve, még munka előtt. Ő nyugodtan, mert tudja, hogy jól tartotta jószágait, pedig a napi munka nagy része még előtte van. Mégis micsoda különbség!

Erzsike néni, a feleség, már a piacon van, árulja az előző esti bivalytejet, és a juhsajtot. A ház körüli munkát ő látja el, övé a konyhakert, a kenyérsütés és persze a főzés is. A ház körül ő tart rendet, az istálló körül és az ólakban a férfi.

A nap nagy részét Feri bácsi a földjein tölti, ahol tavasztól őszig mindig van munka. Délután ötkor aztán ismét kimegy megfejni a bivalyokat, vagy ahogyan ott hívják "bihalyokat". Ittatok már hófehér bivalytejet? Olyan édes és krémes, mintha tejszínt inna az ember. Aki egyszer megkóstolta, annak aligha ízlik utána a tehéntej, különösen ha boltból veszi! Egykor a kolozsvári polgárság lenézte a bivalyokat és nem itta a felismerhetően hófehér bivalytejet, ezért az öregek reszeltek le murkot (répát) és annak a levével festették sárgásra a tejet, így olyan lett, mint a tehéntej. Ezt már vették a városban, s majd később már csak ezt vették, mert ilyen jóízű "tehéntejet" nem kaptak máshol. :)

Mikor este hat-hét körül hazaér az öreg, ismét nekilát rendbe rakni az otthoni jószágokat. Mert bizony van mit! Az öreg nagygazda! Nem azért, mert több száz jószága van, mint egy hazai nagygazdának, hanem mert szinte mindenféle jószágból tart annyit, hogy az egész család éves élelmezése megoldott, sőt marad eladásra is. De ami ettől is fontosabb, nagygazda azért, mert szívvel-lélekkel az állataiért él, s azok őérte. Ezt kellene megértenie a mai világnak.  Csak akkor kaphatunk, ha adunk is... és ő ad.

Az esti vacsora után már van idő beszélgetni, s elégedetten nézni hátra. Ezért mentünk mi is ilyen későn. Beszéltünk az udvaron állatokról, emberekről, a régi világról, rókáról és "ülűről" (héjáról), a moslékos vödörbe esett zsíros tollú kiscsirkéről... majd Erzsike néni fölvette, egy száraz rongyba csavarta s ölbefogta. Így beszélgetett, nevetett, népviseletben, kendővel a fején, kezében a száradó kiscsirkével... nem hiszitek el, de az a hetven éves asszony olyan szép és olyan boldog volt, csak úgy ragyogott a lemenő nap fényében az arca. Sok mai nő megirigyelhetné ezt a ragyogást. Már-már menni készültünk, mikor kérte, nézzük meg a házukat. A tornácra már délután fölmentem fotózni, de mikor a fönti szoba ajtaja kitárult, elakadt a szavam. 

A képek sötétek, de azt hiszem érzitek mit akarok mondani. Ebben a szobában MINDEN a család férfi és női tagjainak a munkája. Ebben a szobába több mint száz év élő emlékezete él. Mennyi öltés, mennyi ecsetvonás, mennyi munka és idő... és mennyi szeretet, amivel készítették ezeket a tárgyakat és amivel megőrizték. Ilyen érzés az ha az embernek van múltja. Ha tudja, hogy az ágytakarót még a dédanyja örökölte a szüleitől... tudja, hogy abban a szobában ott élnek mindannyian... együtt. És amikor nehéz az élet, mert higgyétek el, nem csak Magyarországon nehéz az élet, akkor van hova menni imádkozni, van kitől segítséget kérni... és a segítség mindig megérkezik. 

Nem tudom mit írhatnék még erről az estéről... talán csak annyit, hogy szívemből kívánom, akarjátok egyszer átélni azt az érzést, amit mi ott, akkor átéltünk. Búcsúzóul elköszönök ahogy Feri bácsiék tették:

"Adjon Isten békességet, nyugodalmas jó éjszakát!"