2011. szeptember 14., szerda

Magyar kultúra... és a bor

Nem terveztem e bejegyzést megírni. Épp egy családi borozgatáson vagyok túl, ez hozta fel ezeket az "emlékeket", melyek most szinte kiszakadnak belőlem. Ilyenkor még őszintébb az ember... nem mérlegel, csak írna, ha az olyan könnyű lenne. De ennyi bor kell ma ahhoz, hogy higgyünk abban a világban, amelyben őseink éltek. Talán már írtam, talán még nem, jómagam a palóc kultúra utolsó morzsáin nevelkedtem. Ismerem annak sok apró részletét, részben mert átéltem, részben mert ezt választottam élethivatásomul, s hosszú éveken át koptattam az egyetemi padokat. De van a kultúrának egy olyan szintje, amelyet nem kell mindig megmagyarázni. Ez a szint egykor az emberi élet kereteit jelentette... az emberi mozgástér határait. Ami ezen túl volt, azt már ember nem befolyásolhatta. Azoknak az embereknek az életéhez hozzátartozott egy rendkívül bonyolult hitvilág... mely része volt a mindennapoknak. Jól ismerte ezt mindenki, hiszen ebben nőtt föl... ez mutatta meg, hogy mit szabad és mit nem... hitték és félték átlépni azokat a szabályokat, amiket számukra a kultúra kijelölt. 

De miért írok minderről? Mert én még ismertem olyan embereket, akik őszintén hittek ebben a világban. Akik úgy beszéltek róla, hogy egy percig sem kételkedtem annak valódiságáról. Mielőtt átadnám az egyik efféle mesét, arra kérlek kedves Olvasó, igyál meg egy jó pohár bort, azt se bánom, ha kettőt, Te könnyebben hiszel, én pedig nyugodtabb leszek, hogy nem csak én vagyok túl rajta!

Képzeljetek el egy öreg, vályogból épült házat, s benne egy 85 éves nénit. Gyönyörű nyelvet beszél... palócul mesél nekünk. Édesapám, öcsém és jómagam hallgattuk. Arról mesél, hogy lánykorában a nagymamája minden nap valami különös dolgot művelt... enni vitt valaminek, ami a ház falában lakott. Egy aprócska lyukhoz ment nap-nap után, ahol egy kígyó lakott. Ő táplálta e kígyót... titokban. Csakhogy a kislány kifigyelte ezt, s eztán csak addig nyaggatta a mamáját, míg az felfedte titkát. Azért táplálja a kígyót, mert amíg az velük lakik, addig a házat nem érheti baj, addig boldogok lesznek, a kígyó vigyázza a családot.... 

Pár évvel eztán egy öreg ház bontásához hívtak minket, tudván, hogy érdekelnek a régi dolgok. A település talán legszebb háza volt már a földig rombolva, mikor odaértünk. Az egykori megyei főépítész bontatta el, s helyére egy új házat kívánt felhúzni! Ez a látvány fogadott az udvarra lépve...




Ami még megdöbbentőbb, az a történet, amibe kezdett - már magam sem tudom miért. Elmondta, hogy amint bontotta volna szét a kőből rakott lépcsőt, egy kígyó kúszott ki a kövek közül. Nem sikló, azt ismeri... ilyet korábban nem látott. A kígyó rátekeredett a lapát nyelére, mire ő igen megijedt, eldobta a lapátot. A kígyó vissza akart menni a lépcsőhöz, ekkor azonban már utolérte, s agyonütötte... s nyugodtan bonthatta tovább a házat. 

Nem kell mondanom, hogy mi hárman döbbenten hallgattuk. Mindannyian ott ültünk képzeletben az idős néninél, s láttuk magunk előtt a kígyót, az egykori palócok kígyóját, ahogyan küzd a múltért, küzd azért a kevés értékért, ami a múltból megmaradt. Azóta se kígyó nincs már, sem a ház nincs meg... de ki tudja miért, az új ház azóta sem készült el, úgy áll az elbontott ház helye, ahogyan akkor hagyták...



11 megjegyzés:

  1. A kenyerem javát már megettem,reményem rég megcsappant,de amikor az írásaidat olvasom a szívem felmelegszik.

    VálaszTörlés
  2. Istenem....az ember szíve sajog....kik engedték mindezt? Hogy tudnak nyugodtan aludni?
    Úgy szeretek ide járni, olvasni a soraidat, nézni a gyönyörű képeket, annyira feltölt mindig. Ez a bejegyzés viszont fáj...de talán nem hiába teszed közzé, hátha másokat is megérint (nem itt, azt hiszem, akik ide járunk, mind tudjuk értékelni a múltunkat), és megmentesz vele néhány régi házat, és lakóját is...

    VálaszTörlés
  3. Ez borzalom, hogy lehet valaki főépítész ilyen hozzáállással!
    Én imádom a régi korok emlékeit, ezért is örülök a blogodnak. A fotók sokszor a nagyanyámnál töltött boldog nyarakat idézi fel bennem, pedig milyen régen volt!
    Köszönöm neked!

    VálaszTörlés
  4. Köszönöm soraitokat... az én szívem ettől melegszik föl! Örülök, hogy Nektek írhatok.

    VálaszTörlés
  5. Borzongok.. nagyon szívhez szólóan írsz, köszönet érte!

    VálaszTörlés
  6. Nemrég találtalak meg, még nem írtam, de itt úgy érzem, meg kell szólalnom.
    Csakhogy nem találom a szavakat.
    Mély a borzongás, amit soraid ébresztettek bennem, és így bor nélkül is megtalált az érzés, amit át akartál adni.

    VálaszTörlés
  7. Ha nem is a posztban említett házi kígyóról (http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/2-1190.html ) van szó benne, de nekem ez a dal jutott eszembe, a sárga hasú kígyóról - lám, egy állathoz tartozó hiedelemvilágban milyen jól megfér egyszerre a pozitív és a negatív:
    http://www.youtube.com/watch?v=pcjnoelsYbY

    VálaszTörlés
  8. Csigaszabo köszönöm soraidat, nagyon jó volt olvasni!

    VálaszTörlés
  9. Zsanka, neked pedig a két linket, nagyon érdekes zene!

    VálaszTörlés
  10. Nemrég találtam ezt az oldalt, és nem győzök gyönyörködni benne. Jó olvasni a blogokat, hozzászólásokat.Szeretem a magyar néprajzot, érdekel minden, ami magyar, és a Kárpát hazában található.
    A fehér kígyóról is hallottam, nagymamám mesélte, hogy nekik is volt Firtosmartonosban, Erdélyben, és este, fejés után elő jött, hogy tejet kapjon a saját edényében. Minden háznál volt, mesélte nagymamám, és mindenki vigyázott rá, mert a kígyó őrizte a házat, ő volt a ház védő szentje, őrzője....Hittük is, meg nem is, de ahogy öregszem annál jobban kezdek hinni a fehér kígyóban is....

    VálaszTörlés
  11. Örülök, hogy rátaláltál a mi kis faluhelyünkre és máris gazdagítottad azt! De kellenének még a ma is ezek a nagymamák, de bizony már alig akad közöttük, aki abból a világból való. Na azért nem szomorkodunk, őrizzük emléküket és éltetjük világukat, őszinte hittel és megbecsüléssel.

    VálaszTörlés