2011. szeptember 5., hétfő

Emlékek a családból

Néha az emberre csak úgy, váratlanul rátörnek a gyerekkori emlékek. Az alábbi képek a családi emlékezetről mesélnek.


Mesélnek ükapámról, akit a fotón láthattok. Több generációs juhász dinasztia sarjaként született valamikor az 1800-as évek második felében. A "valamikort" szó szerint értsétek, kiegészítve ezt a "valahollal." Egy tucat testvére volt, s legtöbbjük az éppen akkor pásztorolt nyáj mellett született, mindenféle okirat nélkül. Más világ volt még az. Szinte az állatok között született, s velük is élt... sohasem foglalkozott efféle hivatalos ügyekkel. Amit tudnia kellett, azt ő mind tudta, sőt, sokkal többet annál. Az a hiedelemvilág amelyet én már csak hallomásból ismerek, számára még élő volt... ez irányította a mindennapokat, tele hittel, babonával, mágikus cselekedetekkel... misztikus, csodálatos világ volt az.


Az olvasó és a csatos imakönyv a másik oldali dédanyáméi voltak. Dédivel nagyon sokat játszottam gyerekkoromban, pedig akkor ő már 80 fölött volt. Ő tanított imádkozni, mondókádat énekelt, régi játékokat játszott. Az imakönyvet lánykorában kapta, az olvasó viszont a szüleitől maradt meg. Nem telt úgy el este, hogy mama ne mondta volna el az esti imádságot, majd elvonult a szobájába, kezében az olvasóval. Azokon az estéken olyat tett, amihez ma talán csak bajban folyamodunk... sorra vette a család minden tagját, s mindenkiért mondott egy imát. Mikor gondolunk ma ilyen erőssen, ilyen hittel szeretteinkre, szívből akarva az Ő éltük jobbá tételét? 


A zsebóra dédmamám férjéé, dédapámé volt, akit sajnos már nem ismertem, csak mama meséiből. Gyermekként imádtam hallgatni kalandos életét, felnőttként döbbent csodálattal hallgatom azt. Rossz korban született és rossz körülmények közé. Miután feleségül vette az akkor még csak 19 éves dédanyámat, otthon kellett hagynia és kimennie Kanadába, bányásznak. Évek múlva tért vissza, s pénzéből megteremtette a családi gazdaságuk alapjait.  Sosem felejtem el a hajóútról szóló meséket, vagy mikor a magyar bányászok közösen énekelték a kanadai kantinban a "Darumadár fenn az égen, hazafelé szálldogál..." című nótát. Sokszor eszembe jut, mikor ma panaszkodó embereket hallok... 


A pisztoly a másik dédimamám portájáról került ki a földből. Őt is csak a róla szóló mesékből, legendákból ismerem. Hejj, mennyire más világban éltek ezek az emberek. Akkoriban a pásztorcsaládok nem tartoztak a falusi "parasztok" közé, sokkal közelebb álltak az erdőkben rejtező betyárokhoz, szegénylegényekhez. Mennyi betyártörténetet hallgattam én gyerekkoromban, s tudjátok mit mondok? Sokszor sokkal igazságosabb életet éltek azok az emberek akkor, mint amit ma élünk.


A levélen egy pénzadósság van fölírva, melyben az adós szavát adja annak becsületes és tisztességes megfizetésére. Gólyatollal írták, nem csak tintával, hanem becsülettel. S mikor végeztek, áldomást ittak egymás egészségére, s immár közös sorsuk szerencsés alakulására. Más világ volt... nagyon más. De ez a világ mindaddig élni fog, míg emlékszünk rá, míg emlékszünk ezekre az emberekre, az ő életükre, meséikre. Én ismerem családom meséit és kislányom is megkapja azokat hozományul, mert ezzel gyökeret kap, szilárd talajt, amelyre bármilyen is lesz a világ, mindig bátran rá lehet állni! Hiszen mindannyian a múltunk révén lettünk emberré.

6 megjegyzés:

  1. Csillagosi..nagyon meghatódtam!Köszönöm!...

    VálaszTörlés
  2. Szívembe hasítottál (megint)

    VálaszTörlés
  3. Nagyon megindító az írásod és a fotók...a blogomon kifejtem a véleményem, mert nem tudok elmenni úgy, hogy csupán egy-két mondatot írok ide...

    VálaszTörlés
  4. Örülök, hogy így érzitek és olvasni fogom, köszönöm.

    VálaszTörlés
  5. Hú, ez így késő este,meg amúgy is....Szívbemarkoló volt és én ugyanígy őrzöm az emlékeket hordozó tárgyakat....
    Most pásztorbotokat rajzolok -ez jelenleg a munkám.Bárcsak többet tudnék a készítőkről!

    VálaszTörlés
  6. Éppen tegnap nézegettem a Székelyföld egyik fotómellékletét, egy padlásról. Régebbi fotó, az hozta ezt a hangulatot, amiről írsz. Amikor az ember fiatal és az öregek mesélnek, még nem érti őket, mire megértené, már késő. Boldogságos, amikor az ember ilyen hozománnyal indul és indít útnak.

    VálaszTörlés