Szeretitek az állatokat?

Ti, Kedves Olvasóim, szeretitek az állatokat? És hogy szeretitek őket?

Egyszer, még gyerekkoromban elmentünk édesapámmal egy öreg juhászhoz. Volt neki egy kis fekete puli kutyája. Ha az öreg csak ránézett a kutyára, az felugrott és tette, amire a gazdája kérte… szavak nélkül. A legelőn egymás mellett feküdtek, ugyanakkor s ugyanazt ették. Azért a kutyáért a gazdája ölre ment volna! Na szóval, mikor meglátogattuk édesapámmal, megkérdeztem, hogy meg szabad-e simogatni. Erre az öreg csak annyit felelt halkan: „Nem tudom… még sohasem próbáltam.”

Tudjátok furcsa világot élünk ma. Amelyik állatot szeretjük, azért rajongunk, szinte emberként kényeztetjük, majdhogynem óvjuk az „állati léttől”, mert ő „jobbat” érdemel! A mai hobbiállat tartók nagy többsége nem állatként tekint kedvencére és furcsállja, kegyetlennek találja, ha valaki akképpen viszonyul jószágaihoz.  A hozzánk érkezők nagy többsége (gyerekek és szülök egyaránt) szeretne mindent megsimogatni, gyömöszölni, húzni, vonni… mindent egyszerre, mindent azonnal… mert ŐK szeretik az állatokat, azt pedig különös kegyetlenségnek tartják, ha elmondjuk, hogy valamely állat hamarosan levágásra kell, hogy kerüljön. Mert el kell, hogy áruljak valamit… ahhoz, hogy önellátóak lehessünk, bizony le kell vágnunk a jószágokból. Biztosra veszem, hogy e mondatnál többetek arca most szintén megváltozott. Igen, ezekből a gyönyörű állatokból, akik a képeken szerepelnek! Tudom, hogy rossz ezt olvasni… de kérlek benneteket, olvassátok tovább soraimat!

Ahogyan az öreg juhásznak, úgy nekünk s a többi gazdálkodó embernek is az életének a részét képezik az állatok. Nem a húsáért tartják, hanem mert szeretik őket, mert nem tudnának élni nélkülük! Nem fogják ölbe, nem simogatják, nem adnak rá ruhát, nem hordják táskában… mert szeretik és tudják, hogy ez nem jó az állatoknak. De hajnalban kelnek, hogy napkeltére jóllakhassanak a jószágok, s etetés közben némán, szinte észrevétlenül figyelik, ahogyan kedvenceik esznek… és képesek hosszú-hosszú perceket, órákat tölteni mellettük. Ha egy állat megszokta gazdája törődését, képes jelezni, hogy boldog vagy ha elégedetlen… és a gazda érti ezt. Olyan harmóniában, olyan szoros kapcsolatban élnek, amely mindkettejük életét beragyogja és ami csak az övék, az ő titkos bizalmi kapcsolatuk. A gazda büszke állataira, azok szépségére, ami pedig épp úgy búvik elő vagy tűnik el, mint az embereknél… a boldog ember szépsége ragyog, míg a szomorú elhalványodik.

A gazda a legszebbre törekszik, félti, óvja állatait, s tenyészti őket. Mindig a legszebbet, a legokosabbat, a legkedvesebbet őrzi meg, hogy azoknak utódai minél tovább fönnmaradhassanak. Ha vágnia kell, kiválasztja a tőle legtávolabb álló jószágot, vagy éppen azt, amelyiknek levágása egészségügyi okokból szükségszerű. Még ekkor is jószívvel gondol a szeretett jószágra, visszaemlékszik minden „közös kalandjukra”, arra, hogyan próbálta annak körülményeit javítani, hogy ő az lehessen, amelyik megmaradhat. Végül belátja, jó döntést hozott és még sokáig őrzi emlékét szeretett állatának.

Ma ezt az embert tartják durvának  és kegyetlennek azok, akik több ezres létszámmal bíró telepeken nevelt, szerves hulladékból készített tápokkal etetett, vágóhídon lemészárolt, áruházakban, vákuumfóliába csomagolt húst esznek! Mert higgyétek el, sokan tényleg azt hiszik, hogy az csak hús… azt nem előzte meg élet. Pedig bizony megelőzte... de azt az életet nem kívánom senkinek és semminek! Arra kérlek benneteket, hogy gondoljátok át ezeket a sorokat. Ha szeretitek az állatokat, akkor törekedjetek arra, hogy megismerjétek azok viselkedését, tulajdonságait, igényeit, érzéseit(!)… nem úgy kell szeretnünk az állatokat, hogy embert csinálunk belőlük… vagyunk mi elegen, hagy maradjanak legalább ők ártatlanok és azok aminek születtek, gyönyörű és boldog háziállatok!