Gyönyörű magyar háziállataink 1. rész

Nem tudom ti hogy vagytok vele, de nekem a vidéki portához hozzátartoznak az állatok. Már ha egy kutyus vagy egy macska járja az udvart, akkor is sokkal vidámabb, élettel telibb. De ha netán kapirgálna egy-két tyúk egy kis ketrecben, vagy pár nyuszi szaladgálna benne... rengeteget jelenthet egy kisgyerek számára, de nekünk is. Saját példámból tudom, hogy az a pár perc, amíg kiszórja az ember a magot, önt egy kis vizet, képes teljesen kiszakítani a napi gondok, nehéz gondolatok közül. Ha pedig hasznosítani szeretné az ember... na ezt tényleg nem lehet az áruházi termékekhez hasonlítani, legyen azon a csomagoláson bármilyen matrica.

Az alább induló sorozattal remélem sikerül fölkeltenem az érdeklődéseteket ezen "házikedvencek" iránt is, s ha így van, bátran kérdezzetek!

Az erdélyi csórényakú tyúk

Több évtizede fajtatisztán tenyésztett búzaszínű és feketecirmos állomány népies tenyészetben

          Történelmi, magyar baromfifajtánk az erdélyi csórényakú tyúk, amit tévesen még a hivatalos magyar megnevezés is kopasznyakú névvel illet, a nackthals kifejezés szószerinti átvétele miatt.  Sajnos nemcsak a nevét vettük át, hanem jelenlegi kiállítási és sporttenyésztői típusát is. Mint számos régi, őshonos háziállat fajtánk, a csórényakú is kacskaringós utat járt be. Azok a német és osztrák tenyésztők, akik az 1875-ös bécsi bemutatásakor még rácsodálkoztak, sőt valami betegség okának nyilvánították a toll nélküli nyakát, egy-két évtized múlva tenyésztő egyesületeket hoztak létre a fajta részére. Míg nálunk, a kitenyésztési helyén, kis híján a feledés homályába veszett.

         A kevés és változó sikerrel fenntartott állami génmegőrző állományok gyatra árnyékai az eredeti típusnak. Pedig a mezőgazdasági múzeumban mindenki számára megtalálható példaként az 1896-ban, a millenniumra készült ideál képe csodálatos festmény formájában (amely búzaszínű tenyészcsaládot ábrázol) mégis, a fajtaleíró könyvekben a német ábrázolást „reklámozzuk”. Furcsa módon a népies tenyészetek (azaz központilag nem irányított tenyészetek) tartották fenn eredeti formájában a fajtát. 

         A fajtát a XX. században Németországból Erdélybe re-importálták, majd onnan ismét hazánkba került. Most hivatalosan elismert őshonos fajt, melynek három elismert színváltozatát tarják fenn, a feketét, fehéret és a kendermagost, vagyis a német sávozott megfelelőjét.

          Ha felhasználhatóságukat nézzük, akkor sajnos azt kell mondanunk, hogy a fekete és a kendermagos színű állatok jelenleg szinte teljesen piacképtelenek, ugyanis a sötét tollkezdemények (tokok) miatt szinte megtisztíthatatlanok, emellett a fehérekkel együtt a rózsaszínű bőrük illetve lábuk miatt kevéssé mutatósak, ami manapság fontos szempont. Az elsődleges ok viszont a génmegőrzőkben tenyésztett egyedek apró termete, mely már-már galambnagyságúra csökken. Ezzel együtt lassan már dió nagyságú, fehér tojásaik sem éppen versenyképesek, még ha „magyar-, illetve bioterméknek” is nevezzük őket. 

              A magyar konyha a sárga lábú, bőrű, kukoricán nevelt, jól izmolt, kerekded mellű,  húsos egyedeket keresi, mint amilyen a fajta eredetileg volt. Míg az úgynevezett népies tenyészetekben található búzaszínű és feketecirmos állatok igaz, hogy hivatalosan nem fajtatiszták, mégis úgy látszik a józan paraszti ész fölülmúlta a tudományt és ma is piacképes egyedeket tenyészt. Lehet, hogy érdemes lenne a génbanknak is visszanyúlnia a népies állományokhoz, mint tette azt a világégések, és a hibás agrárpolitikai döntések után már megannyiszor.

        Furcsamód a franciák megtalálták magunknak, mint rusztikus fajtát, felismerték mint a szabadtartásos baromfi egyik alapfajtáját. Ma többszöröse kerül a francia asztalokra, mint nálunk ahol a fajta bölcsője ringott. Külföldre kell utaznunk, hogy gasztronómiailag is élvezhessük e különleges baromfifajtánkból készült ételeket? Igaz ott már nem a magyar föld terményeivel takarmányozzák. Vagy ki tudja? Mi azt is eladjuk...

Csirkék és az őket felnevelő kappan

Ugyan nem csórényaknyakú és még csak nem is kakas, de azért gyönyörű!

A fotók a mátranováki Faluhely Majorban készültek.