Puy Saint Vincent, ahogyan kevesen látják

Nem is gondoltam mennyi hazánkfia utazik külföldre ezekben a hetekben síelés céljából. Pár éve Franciaországba vetődtünk, Puy Saint-Vincentbe. A parkolóban az autók legalább harmada magyar rendszámú volt. A sípálya mellett hatalmas, modern pályaszállások találhatók. A helyiek mentségére legyen mondva, nem a nálunk megjelenő modern "természetközeliséggel" jellemezhető ordenáré pszeudo poszt-szocialista kockaépületekre hasonlítanak, nem akarnak görcsösen, a múltat elvetve, "szervesen" illeszkedni a természetbe (hiszen ez nem is lehetséges), hanem többségükben a régi helyi pajtákra, kőházakra emlékeztetnek. Melyekre? Megmutatom rögvest. Már odafelé úton majd kiugrott a szívem, mikor megláttam milyen falvakon robog keresztül a buszunk. Igen erős aggodalom támadt bennem ez utóbbi tény miatt - mármint, hogy nagy társasággal, busszal utaztunk, s ez nagy megkötöttség a több száz éves francia falvakba vágyó lelkemnek.  Utóbb ezt a problémát legyűrtük, minden lehetséges eszközt bevetve, méteres hóban ereszkedtünk le a faluba. Felejthetetlen élmény volt... 

A falu szinte teljesen elhagyatott, a házaknak csak egy része van felújítva, s valószínűleg azokat is csak hétvégi háznak használják. A faluban van időszakosan nyitva tartó könyvtár és épp egy postás autó ment el előttünk, tehát kell legyen pár állandó lakos is. A templom kívülről csodálatos.

A szűk utcák hangulata lenyűgöző, mintha évszázadokat mennénk vissza az időben. A hatalmas kőházak között több méteres magasságban hatalmas hótömeg gyűlik össze. A tetőről lógó jégcsapok nem emberi léptékűek. A látvány és hangulat egyszerűen a "földbe döngöli" az embert, aki ott áll a múlt hatalmassága előtt.   Elképesztő érzés.

Van egy különös érzés bennem mindig, ha akad egy több száz éves múltú épület, melybe lehetőségem adódik bemenni. Az izgatottságtól viszket mindenem, egészen lázba jövök, szinte gyermeki kíváncsisággal bújok át a legszűkebb, legsötétebb nyílásokon is. A felfedezés élménye hajt, s ilyenkor igen nehéz lehet velem szót váltani. Eufórikus állapotban lebegek ilyenkor... elhagyott, ismeretlen kastélyok, várak, templomromok, parasztházak között. Így álltam itt is, egy hatalmas elhagyatott parasztház előtt, melynek résnyire nyitott ajtaja mágnesként vonzott magához.   

Odabenn vaksötétben bolyongtam, s a fényképezőgép vakuja jelentett csak némi fényt a tájékozódáshoz. Alul fantasztikus kőboltozatos istálló volt valaha, ahol baromfit is tarthattak. Még megvoltak a tyúkketrecek, sőt a falba vájt nyúlólak is. Néhány vasráfos szekérkerék volt még itt, s némi deszkatörmelék.

Egy keskeny lépcső vitt föl az emeletre - egészen elképesztő boltozatok között -  a lakókonyhához. Sajnos itt csupán egyetlen használható fotót sikerült készítenem. A konyha teljesen üres volt, csupán a régi kandalló maradványai álltak, s a kormos, füstös mennyezet. De jó lett volna meglátni a régi berendezést! Az élmény azonban így is fantasztikus volt.  

Az ereszen egy régi kumet hám lógott.

Saját fotók

Sokan több száz kilométert is megtesznek egy-egy ígéretes síterepért. Tirol, Svájc, Dél-Franciaország, Ausztria, Erdély,  Tátra... szebbnél-szebb vidékek, ahol megannyi pompás kultúra virágzott! Ha már legyőztük a távolságot, miért zárjuk el magunkat a lehetőségtől, hogy megismerjünk egy-egy ilyen gazdag világot? Nem lesz kevesebb az élmény... sokkal több lesz.