Átváltozás éjszakáján

"Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában." (Franz Kafka)

Gregor Samsa álmában Ember volt. Nem tudta hol jár, az első kép egy vakító fénysugár volt, mely elárasztotta szemét, s könnyet csalt arcára. Kínjában felsóhajtott, ám ez nagyobbra sikerült, mintha csak először tenné, nyelt volna, de csak valami szilárdnak tűnő fájdalom csúszott le torkán, s szorítani kezdte mellkasát. Aztán lassan kitisztult minden. Szeme előtt egy fának tetsző forma kezdett kirajzolódni a fénykoronán át. Vonalai egyre élesebbek lettek, szinte karcolta szemét a sok összefutó görbe vonal, mely mind egy törzsben gyűlt össze. A csontos fa derekán állt meg tekintete. A hatalmasnak tetsző testről óvatosan húzta le pillantását, egészen a földig. Szinte félve csúsztatta szemét a fénylő levélszőnyegen át saját lábáig. Mikor odaért, jelentéktelen, hitvány kis csökevénynek látta azt az iménti fatörzs után.  Gyorsan visszafuttatta volna szemét a földön egész a fa lábáig, ám mikor tekintete a törzsbe ütközött, váratlanul megnyílt a föld, és tekintete a sötét mélybe zuhant. Zúgva robogott lelke a fa gyökerei mentén, ám egy tompa puffanással hirtelen több ezer darabra vált, s így zuhant tovább, egyre vékonyabb csatornákon, míg el nem érte a gyökérszálak hegyét és onnan az illatos, sötét földbe nem markolhatott. Csak elsőre tűnt e világ sötétnek, mihelyt szeme megszokta, milliónyi apró kristályt látott maga körül, melyek úgy csillantak meg tekintete fényében, akár a csillagok. Jóleső érzés fogta el, mintha hazaért volna. Ha nem tudná, hogy most fenn áll valahol a talaj felett, azt gondolná, hogy ez az ő világa, s akár egész életét leélné itt, a csillagos eget bámulva. Könnyen leragad az ember a jóleső melegségben. Mielőtt azonban egészen belefeledkezett volna ez új valóságba, egy furcsa csúszós folyam mászott át új világának egén. Gyűrűs testét lassan, szelvényenként vonszolta maga után. Teste áttetsző volt, s nem látszott más benne, csak a salak, mely összekötötte a fekete, bomló talajjal. Ilyen teremtménye a Földnek nincs is tán, kinek teste olyan, mint egy nyálas cső, melyet a földbe ástak, s amelyen hosszában átfut az elmálló talaj, miközben bélsárrá változik. Aki felzabálja a földet, mely új életet adhatna a világnak, teljesen felemészti és nem hagy maga után mást, mint saját ürülékét. Milyen lelketlen és mennyire alantas ez az egész, s hirtelen érezte, ahogy a hideg végigfut a hátán. E borzadással érkezett vissza a föld alól, s bebújt nadrágja szárán, libabőrössé változtatva lábszárát, inát, s fenekének vonalán át felszaladt gerincének lépcsőjén egészen a tarkójáig, s onnan a feje búbjáig. Megrázkódott. Teste egészen kihűlt. A fényt  óhajtotta, a meleg fényt, újra a fára nézett hát, s a vén fatörzs úgy rántotta fölfelé tekintetét, hogy szemei követni sem bírták. Majd kiesett a két szem, hirtelen lezárult szemhéján át. Mit kiesett, mintha mágnes húzta volna, úgy feszítette a vékony, erezett bőrdarabot. Most hangtalan oszlott ezer meg ezer apró részre, jutott egyre feljebb a fény felé, s vált ágak hegyeinek lángcsóvájává. Feje búbján egyszercsak megjelent a melegség. Míg ő egyre csak osztódott és osztódott az ágak közt rohanva, e melegség szép lassan végigcsúszott homlokán, le a torkán át a szívéhez, itt megkavarodott, s maga is szétáradt az egész testben. Tekintete már messze túl volt az ég kékjén, egyre szürkébb, egyre színtelenebb lett minden, de csak robogott tovább, fölfelé. Hirtelen ritkulni kezdett a levegő, úgy érezte szédül, s ijedten kapdosott, hogy némi lélegzethez jusson. Úgy érezte elájul, forgott vele a világ s egy pillanatban megszűnt lélegezni. Talán meghalt. Aztán mégsem, levegő nélkül, a sötétségben folytatta útját. Önmaga csodálójává vált. Mintha köldökén át kapná a levegőt, de a beszáradt csonk, nem adott magyarázatot arra, mi történik. Aztán fehér fény gyúlt, majd vörös, aztán zöld, aztán már figyelni sem bírta úgy száguldott el csillagfényes úton. Egyre melegebb és melegebb lett szívében, nem volt levegő, nem volt semmi, ami az élethez elengedhetetlen, és mégis úgy érezte, még soha nem élt igazán, hiszen ez csak az igazi élet. Szinte el is felejtette a Földön hagyott testét, mint egy ledobott, ócska göncöt, húzta szíve, repítette egy beteljesülő hatalmas kielégülés felé. E rohanó vágyat egy hirtelen csattanás és egy tompa fájdalom megjelenése a halántékán szakította meg. Riadtan nyitotta ki szemét, s zavarodottan vette tudomásul, hogy teste a földön elterült, szinte görcsöt kötve önmagára. A nyírfa, mely halántékát oldalról találta, egy hatalmas agancsú szarvasbikában ér véget, ki koronáját fényesítette a fehér viaszos törzsön. Most már a bika is látta őt. Szemében hirtelen megjelent a félelem, de tekintete egyre fenyegetőbbé változott. Ezzel egy időben Gregor Samsa tekintete is egyre riadtabbá vált. Élet és halál kettőse vándorolt egyik szempárból a másikba. Mielőtt végleg egymásnak feszült volna a halálfélelem és a túlélési vágy, Gregor Samsa szívéből furcsa zsibbadás indult útra felfelé, egészen a homloka közepéig. Egyszercsak hátravetette fejét, mint akinek görcs rántotta izmait, a kimeredt nyaka felől a szarvas agancsai közé nézett. A bika égre emelte fejét és koronáját szivárványszínű lángcsóvák borították el. Minden ágat vastagan bevontak a színes lángnyelvek, s ahol sűrűbb volt, ott egyesült egy-egy csóva. Gregor Samsa szinte megsemmisült a látottaktól. A szarvasbika elfordította tekintetét, s lassan elindult. Testét már nem látta a moccanatlanul fekvő ember szeme, de a fölfelé emelkedő fénycsóvákat még igen, magasan az égbe emelkedtek.

Gregor Samsa sírni kezdett. Könnyei fojtogatták, szégyellte magát, mérhetetlenül szégyellte. Már tudta, hogy álmodik, s tudta, hogy fel fog ébredni. Görcsösen kapaszkodott álmába, de fejében már csak hűtőszekrényének nyíló ajtaja járt, a szőrmebundák, melyek a pénzt, az életet jelentik. És ő fel fog ébredni a mocskos kis városi szobában, egyedül.

"Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában."