2012. július 22., vasárnap

Egy reggel a teremtett világban...

Fél öt van. Odahaza fél négy, de itt, Erdélyben fél öt. A nap még az igazak álmát alussza, mikor a gazda felrakja a hámot Baba hátára. Baba nem nagy ló, kifejezetten kicsi, de annál szívósabb. Könnyedén indul meg a szekérrel, melyen hárman ülünk, mellettünk egy hamvas "csalamádé", mely többnyire takarmánykukorica zsenge szára és egyéb mezőn kaszált fűfélék keveréke, egy vödör korpa, egy kanna víz, na meg a bádog tejeskannák. Ahogyan a szekér kifut az udvarról, egyszerre megértem, mit jelent "felrázódni" és az időzónák mássága által okozott reggeli kábaság azonnal tovaszökken. Különleges érzések kavarognak bennem. Faluból jöttem egy másik faluba, mégis egészen különös élmény ezen a kocsin ülni. Baba szapora léptei szelik a hűvös reggeli levegőt, mely meg-megtörik arcunk mosollyal teli barázdáin. Nem akarunk mosolyogni, minek is tennénk... belülről jön. A látvány s azok az érzések, melyeket e számunkra szokatlan élet keltett, eképpen formálja az embert. A szürkületben úszó sebes kerekű szekér egy egészen csodás faluképet hasít ketté. Az út kétoldalán számunkra szokatlanul nagy falusi házak állnak, szépen faragott, hatalmas fedeles kapuikkal. A házak előtt padok, és megannyi egyszerű kis virág, mely mind az utcát díszíti, s melyek mintha pusztán azért élnének, hogy a házbéliek adhassanak valamit a kívül esőknek, hogy díszíthessék lelkét a házak előtt járóknak, szebbíthesség a világot.  A kapuk épp úgy virágoznak, mint az árokpart, ám ezek a virágok örökkön nyílnak, s fába vésett üzenetiek akkor is jobbítják e világot, mikor az már nem érti szavaikat. 

Az utcán lefelé csak Baba patkóinak hangos kopogása hallik, ám amint kifordulunk a fő utcára, egyszeriben felszaporodnak a koppanások. Ahogyan a kapuk megnyílnak, s a szekerek kifutnak az utcára, egyszeriben megnyílik e belső mosoly forrása is... egy faluban vagyunk. Egy közösségben, ahol nem csak mi élhetjük meg a természet egyszerű nagyságát, hanem osztozhatunk ebben másokkal. Még szürke lepel borítja a falut, de már tucatnyian kívántak "jó reggelt", s nem csak úgy mondták, hanem valójában kívánták. Honnan tudjuk? Onnan, hogy aképpen  mondták, hogy egyszer-egyszer majdnem megköszöntük... s közben éreztük, hogy ez valóban egy jó reggel, s minél többen lettünk, annál jobb lett. 

A bivaly-, vagy ahogyan itt, Kalotaszegen mondják, bihalylegelő a falutól talán két kilométerre lehet, s odáig kanyargós földút vezet a dimbes-dombos tájon. Baba kitartóan húzza a kocsit, s hogy kijutunk egy-egy emelkedőn néha már valószínűtlennek látszik. Leszállnánk, de Feri bácsi, a gazda nyugalomra int: "Nagyobb rakás trágyát is kivitt már ezen az oldalon". Így hát, maradunk, s próbáljuk magunkba szívni e tiszta reggel minden pillanatát. Fotózni nem lehet, hiába a (viszonylag) modern eszközkészlet, mindenre még az ember sem képes. Vannak pillanatok, melyeket nem lehet technikai eszközzel rögzíteni... csak emberivel. A dombon kifelé elmegyünk a kosár mellett, melyben a turma hever. Ez az egyik turma, azaz nyáj a háromból, melyekben a falusiak juhai vannak. Még hevernek, s majd csak fejés után mehetnek a legelőre. Aztán délután, egy óra felé ismét fejés, majd úrja legelő, s végül hétkor jönnek ismét a kosárba, s ekkor van az esti fejés. Ez idő tájt már csak kétszer fejnek, este-reggel, mert az ellés már igen régen volt, az utóbbi két hónap szárazsága végett pedig igen kopár a legelő, aligha érné meg háromszor törni őket, na meg időbe kerül jóllakatni szegény párákat. A pakulár, vagy pásztor kinn lakik a kosár mellett egy apró kerekekre helyezett kalyibában, mely körül kisebb-nagyobb kutyák serege pihen. Csendesen nézik a hegyen felfelé kúszó szekérkaravánt.

A bihalylegelő szélére érve már látszanak a fejőállások, melyek patkó alakba húzott száraz tövisből építettek. Több fölé már egy ereszt is építettek, hiszen fejni nem csak napsütésben kell. Mindenki elfoglalja a maga állását, még mielőtt a bihalyok ideérnének. Van még addig tennivaló bőven. A patkó belső ívénál egy deszkából összeütött jászolféle van, ide kerül a "csalamádé", melyből mindig csak az éppen fejés alatt lévő tehén eszik. Az állás mellé, a földre, valamennyi száraz takarmány kerül, hogy a várakozó állat azzal foglalkozzon, s ne menjen rá a fejősre. A lovakat vagy leszerszámozzák s pányvára kerülnek, vagy mint Baba, szépen megállnak a kocsival s úgy legelnek a fejőállás mellett. Mire minden elrendeződik, s mindenki elcsendesül, megjelennek az első reggeli fények. Nincs más dolgunk, mint csendben várni, míg meg nem jelennek az első állatok. A nap sugarai már a hegy túlfelét melegítik, s az élettel megtelő föld a látóhatárra, a bércre tükrözi az aranyló fénynyalábokat. Ebben az aranyárban egyszer csak megjelenik valami...




Az első bihalyok és tehenek. A gulyában egyformán lehetnek marhák és bivalyok. Ki ezt szereti jobban, ki amazt. Az öregebbek a bihalyt, a fiatalabbak a tehenet. Az állatok lassan-lassan, legelésuve közelítenek, s a gazdák szeme a gulyát pásztázza. Amint valaki meglátja sajátját, kedvesen nevén szólítva csalogatja azt magához. Nem hallik itt kiabálás, minél halkabb szóra jön be a szeretett állat, annál nagyobb dicsőség az a gazdának. 



Feri bácsi a tehenekkel kezdi a fejést. A bihalyokat szereti, de ő feji meg vejének a teheneit is. Ilyenkor a béklyót tesznek a hátsó lábakra, s farkát is lekötik a tehénnek, ne hajkurássza a legyeket. Van aki pokróccal takarja be a tehén hátát, hogy ne bántsák a legyek fejés alatt. Még hátra van a tőgyek lemosása, aztán lassan elkezdődik... az alumínium vödrök alján csak úgy zúg a friss tej. Szinte érezni illatát s ízét...





Míg a fejőssel nem végeznek, a többi ott legel az állás körül. A borjak és a növendékek, vagy a betegeskedő jószágok kaphatnak egy  kis külön abrakot is. Feri bácsi a tavaszon vette ezt a kis bikaborjút, amelyik most a zománcos tálból falatozik, míg a többi tehén a szárazat eszi. 



A bivalyok nem szeretik az idegent, nehezen adják le a tejet ha valami megzavarja nyugtukat. Igen törékeny lelkületűek, így a szemtelen tehenek is gyakran megugrasztják őket. Igyekeztünk hát nem zavarni, s feljebb húzódtunk a dombon, ahonnét immár külső szemlélőként igyekeztünk megélni a pillanatot. Körülöttünk mindenütt állatok legeltek. A látvány egészen csodás innen. Egy kisebb lapos fölött ülünk a domboldalon, s belátjuk a környező erdőket, földeket... még a szomszédos falvakat is látjuk. 



Azon pillanatok közé tartozik ez az élmény, mikor az ember újra ráébred, hogy honnan is jön valójában, mi is az ő valós otthona, életmódja. Mikor ismét a hatalmas természet parányi részének érezzük magunkat, egy mozgatórugónak, akinek feladata van, akinek dolga van a természettel. Emberek vagyunk, társas lények, közösségben élünk, harmóniában a világgal, a természettel és egymással. Ez ad erőt ezeknek az idősödő embereknek is, hogy ne hagyják el ezt az életet, az utolsó erejükig tartsanak ki ezen életforma mellett. Szeretnek élni, szeretik az életet mert az jó. Nem tudják okát megmondani, de érzik... jó. 




A fejés végeztével az állatok legelnek tovább, mi pedig vissza indulunk. Immár tudunk fényképezni, kamerázni. Van mit, lehet mit. Egy falu határa terül előttünk. Egy határ melyet szinte kizárólag idősödő emberek művelnek. A fiatalok pénzt vagy állást keresnek. Az öregek nem "állnak". Nem keresik a pénzt, nem keresik a "megélhetést", hanem megélik. Megvan mindenük ami a boldogsághoz kell. Mi kell hozzá? Az, hogy az embernek olyan vágyai legyenek, melyeket ki tud elégíteni. A szegény ember az, aki arra vágyik, amit soha nem kaphat meg. A gazdag embernek addig merészkedik vágyaival, míg képesnek érzi magát, s képesnek a világot, hogy elérheti azt. Míg hisz önmagában és hisz valami nálánál nagyobban, s tudja, hogy elérheti... Ez az ember otthon, hetven év fölött, zsebében egy üres erszénnyel is gazdagabb, mint akit vágyai űznek messzi földre. Hogy néz ki ennek az embernek az otthona? Valahogy így...

Saját fotók...



7 megjegyzés:

  1. "a hatalmas természet parányi részének érezzük magunkat" olvasás közben ismét rádöbbentem a feladatomra, a hatalmas természet parányi részének tekinteni magam életem miden pillanatában.Gyermekeimnek is átadni ezt a feladatot.köszönöm. Mariska

    VálaszTörlés
  2. JóTestvér!
    Köszönöm...soraiddal,képeiddel átélhettem amire oly' régóta vágyom...Remélem lesz lehetőségünk együtt átélni ilyen reggeleket, amikor gyermekeinknek, unokáinknak adjuk át a tudást! Szerencsés helyzetben vagy. hisz' Édesapád őrzi ezeket a dolgokat! Mifelénk budapest környékén az izmusok hihetetlen károkat okoztak, elsősorban az emberek szívében és lelkében...mind a mai napig fura szerzetként néznek ránk, akik visszatérünk eleink útjára, kik keresik a természettel való kapcsolatot...de keressük egymást és a rátalálás mindig nagy öröm. Rájönni, hogy nem vagyunk egyedül, hogy nem csak mi érezzük szívünkben a boldogságot Földanya ölelésekor...
    Áldás Mindnyájatoknak!
    Mihályfia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Így van és így lesz! Áldás Rátok!

      Törlés
  3. Én is most jöttem meg Erdély északi részéről...szinte ugyanezt éreztem és láttam..Mennyi sok a ROKONLÉLEK!..és ennek nagyon örülök...Székelykocsárdon is jártam..hajnalban arra ébredtem hogy lovak ballagnak el a ház elött..és kolompot hallottam,réteket láttam,nyájakat,juhászokat:)gyönyörü az ÉLET!..

    VálaszTörlés
  4. Szia!
    Gyermekkoromat idézte fel bennem eme posztod. Minden hétvégét, minden nyarat egy zalai kis falucskában töltöttem a nagyszüleimnél egészen 18 éves koromig, amikor is nem bírtam tovább és magam is odaköltöztem. Addigra sajnos a lakosság nagy része meghalt, vagy elindult szerencsét próbálni. Édesapám gyermekkorában, a '60-as években úgy 5-600 lakója volt, ma 84...!
    Emlékszem, amikor önfeledten bringáztunk esténként a falu utcáját ellepő tehenek között, akik a legelőről tértek haza. Több százan voltak, ma összesen egy(!) van. Kb húsz év alatt, nem is, hisz annál gyorsabb volt, de megszűnt az állattartás! Emlékszem, amikor egy 10-est, vagy 20-ast kaptunk, ha valamelyik öregnek segítettünk elvinni a tejet a csarnokba, ahol le kellett adni. Valódi társadalmi esemény volt ez esténként... De emlékszem a közös kukoricaszedésekre is, amikor a szomszédság, és rokonság segedelmével hajnaltól álló nap szedtük a kukoricát, s este lámpafénynél mertük a szekérről, traktorpótkocsiról, s hordtuk fel nagyszüleim házának padlására szétteregetni...
    Ma órákat tölthetek el az udvaron, de akár az utcán is anélkül, hogy teremtett lélekkel találkoznék... S emlékszem, amikor tavasszal jó étvággyal fogyasztottuk a frissen szedett újhagymát zsíros kenyér mellé, s hozzá jó hideg kútvizet ittunk, s emlékszem a szüretekre, amikor végig a hegyháton szomszéd, sógor, barát, bátyám, mami... mindenki jó szívvel segített a másiknak, s micsoda összejövetelek szoktak ilyenkor előfordulni...
    Köszönöm! Mai stresszes világomban ezek az emlékek ritkábban merülnek fel bennem, de te most segítettél. Ma egy kicsit fájdalommal telve, de mégis jobban alszom.

    VálaszTörlés