Vihar előtt...

Pár napja igen erős fellegek gyülekeztek a völgy fölött. A keleti szürkeséget nyugatról a lemenő nap fényei borították aranyba. A csodás látványt azonban nem vár hangok szakították meg...

Az egyik galagonyafa mögött, a dombtetőn néhány bárány pihent. Ilyen meleg időben gyakran előfordul, hogy a fiatal bárányok elfáradnak a legelőn, lepihennek és mire fölébrednek, a nyáj már bizony messzire elhaladt tőlük. Itt, a hegyek-völgyek között hamar elvesznének, ha nem figyelnénk rájuk... különösen mikor efféle viharfelhők gyülekeznek.

Ilyenkor mielőbb a nyáj után indulunk, hiszen azok hatalmas területet járhatnak be, igen rövid idő alatt...

A csöppségeken látszik a tanácstalanság. Talán csak mert még igen friss élmény számomra is az apaság, átjár és meghat az anyját hiába kereső bárány kétségbeesett bégetése. Látszik rajtuk az esendőség, a szeretetvágy, mely húzná őket anyjukhoz... de hiába.

Közben egyre sötétebb az ég, úgy tűnik, csak percek vannak a vihar érkeztéig...

A nyáj még messze van. A hátsó domb mögötti erdőn túl legelnek...

Segítségkérőn fordulnak az ember felé a csöppek. Még színek szerint sorba is állnak, csak hogy segítség terelgető munkámat. :-)

Ez már az utolsó domb lesz...

Sajnos ez az utolsó képem, mert időközben lemerült a fényképezőm. Ha kinagyítjátok a képet, akkor láthatjátok az erdő sarkában a visszaforduló nyájat, a domboldalban pedig a feléjük tartó bárányokat. Mikor a dombtetőn meglátták, meghallották anyjaikat, pillanatok alatt egyedül hagytak s loholtak az övéikhez. 

Hogy mindünk öröme teljes legyen, a szürkeség eloszlott, s így nekem sem kellett vizesen hazatérnem. Bár jobban belegondolva, talán megérte volna, mert felénk hónapok óta nem esik az eső, aminek a kárát látja növény, állat, ember. De ez a délután így volt szép, bizton sokáig őrzöm még emlékét...