A régi úton - jövőnkről s a "Legszebb vidék" játékról

A régi úton szerettem járni. A régi út átszeli az országot, a nagy magyar Alföldet, átvág a Mátra és a Bükk között, sorra veszi az észak-mátraaljai falvakat. Hm... nem tudnom hol indul, de egyre inkább látom hol ér véget... ha nem teszünk érte semmit. Emellett az út mellett tanúk álltak és állnak még ma is. Emlékek. Mikor először jártam rajt', emlékszem hogyan csodáltam azokat a nádtetős pajtákat, akácokkal körbevett öreg tanyákat, kőből rakott istállókat, szépen faragott tornácokat, friss virággal díszített kereszteket és a falvak szentjeinek szobrait. 

Fotó: Szabó Mónika

Ma is ezen az úton jártam. A nádtetős pajták elbontattak, az öreg tanyákat visszavette a természet, a kőből rakott istállók beomoltak, a tornácok eltűntek, a keresztek és szobrok pedig... egyre kevesebb öreget szolgálnak. Tudjátok, ezek az emlékek nem érdekességek, látnivalók... zsoltárok voltak ezek, melyek úgy illettek a tájba, mint ahogyan az ember illik a teremtett világba. Szótlan példabeszédek, tanítások, melyek évszázadok alatt gyűltek össze, s minden kornak átadták az annak szánt üzenetet. Átadták, csakhogy mára eltűntek, alig-alig akad közülük néhány, aki üzenetüket átvenné, olyan ember pedig még kevesebb.

Fotó: Szabó Mónika

Pár éve ezek a falvak még őrizték a régi magyar kultúra emlékét, nyugalmat és békét árasztottak, noha a házak között elő-előtűnt pár betonszörnyeteg, hivatal, posta vagy kultúrotthon... egy pusztító kor emlékei. Ezek, még a kockaházakkal együtt sem nyomhatták el a falu erejét. Ma azon kaptam magam, hogy szinte csak ezeket a förmedvényeket látom, a faluképek öt év alatt átalakultak. Eltűnik a kapocs az ember és a természet között és ezt a kapcsot az ember pusztítja el. Vajon a természet mit fog pusztítani, hiszen e világban minden egyensúlyra tér?

A legtöbb faluban a dombra épült templom és az azt körülölelő házak maradtak fenn legtovább... egészen mostanáig. Hogy is van ez? A közösség egésze egyazon normák és hit szerint élte életét... imáik egymást erősítették. Biztonságban voltak...külön-külön, mégis egy (szent) térben. Kérdem én, miben hiszünk ma? Tudunk-e együtt hinni bármiben is, akár csak szomszédainkkal? Keressük-e házainkkal a hozzánk közeli értékek szerint élők társaságát? Velük vesszük körbe magunkat, közös teret, közös életet, közösséget építünk? 

A házak pusztulnak... a sár, fa, kő megadja magát. Na, nem azért mert nem állna addig, mint bármely modern anyag, hanem mert magára hagyódik... az élő anyag lelkét veszti. Nincs ki gondozza, táplálja, szeresse... mert ezeket az anyagokat évente, havonta, naponta gondozni kellett. Még álltak, így magukra hagyván is évtizedekig, ám mostanra eljött a vég. Vannak, akik beléjük költöznek, s mert más kultúra, nem értik, nem is akarják érteni a múlt üzenetét. Élve temetik el, lakják le a házakat, egyiket a másik után. Nem csak a házakat, hanem minden tárgyi emléket, mi a múltból maradt, hogy üzenjen. Kereskednek vele, pénzzel mérgezik, s végül teljesen eltűnnek emlékeink. De vannak olyanok is, kik nagy lelkesedéssel felújítani kívánják a múlt épített darabjait, ám nem kérdik meg azokat, hogyan segítsenek... mai anyagokkal, sok betonnal, új technikákkal zavarják meg az egyensúlyt. Noha a ház állva marad, eztán műlábbal jár... ha bír. Az újraépített régi házak, már nyomokban sem hasonlítanak elődeikre. Még akik szándékaik szerint hitelesen állítják is vissza házaikat, ők sem veszik észre, hogy nem lehet ugyanolyan hangulata egy bárddal faragott, erős girbegörbe tölgyoszlopnak, mint egy helyére fűrészelt fenyőből állított, barnára festett pótléknak. Nem, ez így nem megy. Nem lehet már úgy helyreállítani? De, lehet. Erről szólnak itt a blogon a külföldi példák, egymás után. Csak már megszoktuk, hogy így kell... és így vesztettünk el megannyi formát, felületet, anyagot, színt és árnyalatot.

A képek a "Legszebb vidék"-játékra érkezett fotók közül valók.

A régi útra visszatérve látom, nem jó ez így. Sokat beszélünk, keveset teszünk, s amit teszünk, azt sem úgy miként előtte beszéltünk. Jó irányba halad a világ, írtam sokszor. Ma is hiszem, de ezért tennünk is kell. Ennek okán hamarosan újraindítom a "Legszebb vidék" játékot, ám nagyban megreformálva azt, s pótolva mi korábban elmaradt. Az ősz végén elvesztem teendőimben, de nem várhatok tovább, meg kell menteni, amit még meg lehet, beszélni kell a múltról, jelenről s jövőről...