Hölgyeim, így is lehet!

Végre találtam egy efféle képsort! Mifélét? Amely megmutatja, hogy Provence mitől olyan életszerű, mitől annyira természetes. A képeken egy juhnyájat látunk, közöttük egy sétáló hölggyel (aki mellesleg az @-mag Deco magazin főszerkesztője). Mitől különleges e képsor? Attól, hogy a juhok szabadon legelnek, s a hölgy, aki délutáni sétája közben észreveszi ezt, részévé akar lenni ezen egyszerű eseménynek, élménnyé kívánja emelni. Hogyan teszi ezt? Nem trappol be a juhok közé, csak hogy fotóztathassa magát, hiszen azok félnek az idegentől, csak megzavarná őket. Csendesen megáll a rét szélén, s megvárja, hogy az állatok megszokják jelenlétét, s körbefogják. Csak szép, nyugodt, lassú mozdulatokkal... s a nyáj gondtalanul legelhet tovább.  

Képek forrása

Mit kaphat ezért cserébe ez ember? Hallhatja a fűszálak szakadását, ropogását, láthatja a juhok előtt felröppenő pillangók sokaságát és a számtalan énekesmadarat, akik a juhok hátán, fején utazva várják valamely felröppenő falatjukat. Érezheti a frissen átmozgatott föld, a megbolygatott füvek illatát, érezheti a juhok illatát, leheletük meleg páráját. Persze ehhez érezni kell... érezni, hogy emberek vagyunk, akik épp olyan részei ennek a világnak, mint egy darab kő, egy letépett fűszál, vagy egy békésen legelő állat. Ugyanabból az anyagból lettünk s ugyanazzá leszünk. Ugyanazok a rezgések töltenek fel bennünket energiával (élettel), mely ezen élőlényeket. Nem, ez nem az épített világ, ez a teremtett világ... és hiszem, hogy életünk helye ez... Éljünk hát!