2014. április 18., péntek

"Nagypénteken mit fogsz tenni?"

"Nagypénteken mit fogsz tenni
szent fiam mit fogsz szenvedni?
Akkor anyám egy keresztre
fel leszek én majd feszítve
Te a kereszt alatt leszel
szent kezedvel el nem érhetsz
szent kezedvel el nem érhetsz
szűz öledbe le nem tehetsz." 
                                        
                                                             Aranymiatyánk

Nagycsütörtökön, az utolsó vacsora után Jézus tanítványaival a Gecsemáné kerthez megy. A kapuban három három tanítványt választ maga mellé s úgy mennek tovább:

"anyám getszemáni kertben
felmegyek az olajok hegyikbe"

Az ember fia, aki pontosan tudja mire számíthat, elkezdi megélni a maga szenvedéstörténetét. Mivel kezdődik ez? Azzal, hogy három kiváló képességekkel bíró tanítványával egy közös útra indulnak: fel az olajfák hegyibe. Hová? Hát persze, hogy ide:

A kissikátori körtemplom kazettás mennyezetének részlete / Két Hollós Könyvesbolt fotója
Révületről, vagyis egyfajta módosult tudatállapotról van itt szó, hiszen az Atyával nem is lehet másként "beszélni". Az ima hogyan is működhetne az effajta meditatív "emelkedettség" nélkül? Halkan kérdem: tudunk még imádkozni? 

Négyen indulnak hát közös útra, mintegy közös "meditációra" (bár csak ne lenne ma oly elcsépelt és túlhasznált e szó!), s Jézus egy ponton arra kéri az apostolokat, hogy ott őrködjenek, álljanak meg, s legyenek éberek, míg ő tovább megy az Atyához. Tudjuk mi történik aztán... a tanítványok jelenléte idő előtt az álom szintjére süllyed, s ugyan maradnak módosult tudatállapotban, de nem ott, azon a szinten, ahol támaszai lehetnének Jézusnak. Ezzel indul a szenvedéstörténet. Azzal, hogy be kell látnia, hiába minden tanítás, azok, akiket testvérévé fogadott, nos még ők sem tudják önállóan működtetni az igét. Hiába láttak és hallottak mindent, hiába tudnak mindent, az új rend, a rendnek a szere még nem működik. Nincs más út a beindításához... csakis az áldozathozatal. 

Nagypéntek a Vénusz oltalma alá esik, a szeretet fénye hatja át. Hogy történhet ennyi borzalom e napon? A mindenek felett álló szeretet oltalma nélkül sehogy... ugyanis talán már a korbácsok alatt meg kellett volna halni Jézusnak. De neki végig kellett járnia útját. Csak járjuk végig mi is az ő útját, hogy csak egy töredékét lássuk és érezzük annak, amit ő megélt.

Nem csak tanítványai nem értették szavát, hanem szembe kell néznie az emberi ostobasággal, a névtelen tömeg irányíthatóságával, a "hivatalos" egyház gonoszságával, emberek tömegével, akik közül nincs egy sem, aki az Atya igazát tudná, s feltétel nélkül hinné... csupán ő egymaga áll sziklaszilárd hittel e borzasztó tömegben. Aztán ott vannak a fizikai fájdalmak, melyek a testet apró darabjaira marcangolják... ezt a testet már tényleg csak a szeretet képes összetartani. S ott, a keresztfán mit mond az ember fia, akiben már semmi élő nem maradt, csupán a szeretet? 

"Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”

Mi más lehetne itt Jézussal, ha nem a vénuszi szeretet... a legnagyobb szeretet, a szerelem. Ez a túlcsorduló szeretet töltötte meg a "kelyhet" a Szent Grált, melybe Arimathiai József "felfogta vérét". Aki ezt a kelyhet megtalálja, az valóban az öröklét serlegét találja meg, s annak olyan hatalom kerül a "kezébe", amilyenről csak álmodhatunk. Szó szerint... hiszen hol találhatjuk meg ezt a serleget? Csakis belül, a hetedik irányban, a "bent"-ben, ahová magunk is "módosult tudatállapot"-ban juthatunk el. Ebből a kehelyből nem a test iszik, hanem a lélek. Ez a kehely fénnyel van tele, s aki iszik belőle, az maga is a fénybe ragadtatik.... és felülről látja eztán a világot. Lovaggá válik, templomos lovaggá. Előző bejegyzésemben írtam a templomról, mely nem kőből épül. Hát ez a fénytemplom, mintegy vértezet, itt van mindvégig fölöttünk az égen. Aki e kehelyből iszik, annak lelke Nimród csillagtestébe száll  bele... ez pedig nem más, mint maga a feltámadás. 

Ebben a vértezetben benne van minden, amit Jézus a földön megtestesít, sőt! Az alsó és felő világ határán, melyet Nimród öve jelöl, ott ragyog három magyar csillag: Szent István, Szent Imre herceg és Szent László. A nemesedés három ránk szabott útja: a szellem nemesedése, a lélek nemesedése és a test nemesedése. Ezen az övön pedig függ három csillag, amiket ha megnézünk közelebbről valami elképesztő dolgot látunk. Olyan csillagködöket, amik élő, organikus mintázatokat adnak, tarsolylemezeink mintázatát! Itt, ezen a valós fizikai síkon csillagok születnek!

Aki ezt a templomot a maga lelkével tölti be, s végigjárja minden csillagának stációit, az valóban szakrális királlyá nemesedhet, akit a nap koronáz majd magyar királlyá... ha képes lesz legyőzni önmaga testiséghez való ragaszkodását. Nimród Babilon királya... a báb állapot, az élet születésének királya. Ennek a szakrális uralkodónak mi van a tarsolyában? Maga az élet. Ennek a királynak az élet van a kezében! A tarsolylemezeink "mintái" nem kevesebbek, mint életadó jelképek, melyeken át a tarsolyba ténylegesen az élet fénymagja gyűlik. Ezt veheti kezébe az, aki képes lélekben eljutni a mi "mennyei atyánkhoz", akihez Nimródon által vezet az út. S aki egyszer eljut ide, az visszatérhet bármilyen testben, hiszen minden élő test egy és ugyan az. De ez már pünkösdhöz vezet el bennünket.   



Minden évben esélyt kapunk arra, hogy ezt az égi utat bejárjuk! Az idei húsvét is egy esély. Éljünk vele! Éljünk végre! Érjünk az égre! Adja Isten, hogy így legyen! 





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése