Varázslat

    Esik. Az öreg konyhaajtón alig lehet kilátni, kis négyzetrácsos ablakait belepte a pára. Legkedvesebb elfoglaltságom, hogy e párás üvegre ujjacskáimmal virágokat rajzoljak. Rózsát, tulipánt. Kilenc ablakszem, kilenc virág. "Gyémánt" - nagymamám - gyönyörködik bennük. Tőle lestem el, hogyan lesz a pontból vonal, a magból szár, levél és virág. Csodák születnek itt, ebben a pici konyhában. Telis-tele élettel, örömmel. A "dikó" alatt egy szakajtóból kiscsirkék csipognak. Nemrég keltek ki, s mamám behozta őket a nyirkos időről.  Jobb ilyenkor idebenn.

     A "masinán" nagy lemezfazékban fől a krumpli a malacoknak. Illata fenséges, átjárja a kis helyiséget, besurran orromba, érzem ahogy mélyen belélegzem a krumpli forró gőzét, átjár a melegség. A rózsáim levelein át mozgást látok kinn, egy árny lépésről lépésre növekszik, s a kilincs megmozdul. Főhajtással lép be nagyapám, máshogy nem is igen tudna az alacsony ajtófélfától. Lehetett volna nagyobbra csinálni, de akkor tán elfelejtenénk, hogy a konyhába úgy lépjünk, mint a templomba. Nagyapám magán hozta be a hideg esőillatot, szinte libabőrös lettem tőle. Vizes kabátját a hokedlire rakja, a masina mellé. Leemeli a nagy fazekat a földre és a kutáccsal, mivel a tüzet szokta igazgatni, lassan törni kezdi a krumplit. Lassan, már-már ünnepélyesen teszi mindezt, lehetetlen nem rá figyelni. Csodálatos amit csinál, minden mozdulata csodásan megkomponált, mégis annyira természetes. Elmerül mozdulataiban, olyan figyelemmel dolgozik, mintha más nem is lenne körülötte. Szólnék én, kérném, hadd törjem kicsit, de úgy érzem én nem lennék képes rá, nem jön szó a számra, csak állok a fazék túlfelén, s nézem a mesterművet.  Egyszer csak megáll nagyapám keze, s ő felnéz. Mintha csak most venné észre, hogy előtte állok. Lassan feláll, s vállamra teszi hatalmas kezét. Megszorítja vállam, s lépésre késztet. Szótlanul lépek vele párat, az ajtó mellett letett bádogvödörig, majd vissza. Korpa van abban, egy régi fedővel letakarva, hogy ne ázzon meg, míg a házba kerül. Nagyapám szótlanul leül, s kirakja maga mellé a sámlit, "térjek oda". Mellé ülök, s szertartás folytatódik. A korpát lassan, kezével szórja a törött krumplira, s még nagyobb odafigyeléssel kezdi kavarni. Olyan amit csinál, mint egy pompás körtánc, iránya, ritmusa, lüktetése van annak. Mikor mindennel végzett, átönti a vödörbe a felét, s ráteszi a fazékra is, vödörre is fedelét, s csak ekkor szólal meg.

    "Etté'-e már dadikám?" - kérdi. Míg a malac étele megdagad, addig magunk is megvacsorálunk. Nagymamám egy zománcos tálban kacsazsírt tesz az asztalra, hagymát pucol, s odatesz egy gyönyörű, ropogós, kerek kenyeret nagyapám elé. Leülünk egy-egy hokedlire, nagyapám a vizespad elé áll. Most látszik igazán mekkora ember. Kihúzza magát s fejével  szinte a gerendához ér. Széles vállai, két erős keze, csodálattal bámulom. Ő maga elé néz. A kenyeret nézi. Szája nem mozog, de mintha mégis, mégis mondana valamit. Nem csak mond, hanem... mintha a lelke egy darabja lenne az a kenyér. Egyszer csak lassú, nyugodt mozdulattal benyúl a zsebébe, s előveszi bicskáját. A nagy kerek cipót bal karjára ülteti, s talpát az ég felé fordítva keresztet karcol az aljára. Borsózik a hátam, oly csodásan serceg a héj. Most egészen magához öleli azt a kenyeret, mellkasára fekteti a talpát, karjával úgy nyalábolja át. Jobb kezében az elkopott pengéjű kisbicskával fog hozzá a szelésnek. Hüvelykujját megtámasztja a ropogós héjon, s úgy szeli körbe a cipót. Ha az imént varázslat volt, mit a krumplival művelt, akkor ez maga a Szentmise. Úgy nyújtja felénk a szeletet, hogy érezzük, ebben a szeletben benne van ez egész világ szeretete. Eszünk, mosolyogva, boldogan. Jó itt, ennél az asztalnál, ebben a szeretetben. 

Az evés végeztével nagymamám leemeli a terítőt az asztalról, s a morzsákat a csibékhez szórja. Nagyapám föláll, fölveszi megszáradt kabátját, s elindul a vödörrel kezében kifelé... 

(A kép illusztráció.)

...s én fölébredek. Már nem vagyok 7 éves. Már a temetőben vannak nagyszülém. Már nem varázsol más helyettem... nekem kell megtennem.