2013. szeptember 12., csütörtök

Varázslat

    Esik. Az öreg konyhaajtón alig lehet kilátni, kis négyzetrácsos ablakait belepte a pára. Legkedvesebb elfoglaltságom, hogy e párás üvegre ujjacskáimmal virágokat rajzoljak. Rózsát, tulipánt. Kilenc ablakszem, kilenc virág. "Gyémánt" - nagymamám - gyönyörködik bennük. Tőle lestem el, hogyan lesz a pontból vonal, a magból szár, levél és virág. Csodák születnek itt, ebben a pici konyhában. Telis-tele élettel, örömmel. A "dikó" alatt egy szakajtóból kiscsirkék csipognak. Nemrég keltek ki, s mamám behozta őket a nyirkos időről.  Jobb ilyenkor idebenn.

     A "masinán" nagy lemezfazékban fől a krumpli a malacoknak. Illata fenséges, átjárja a kis helyiséget, besurran orromba, érzem ahogy mélyen belélegzem a krumpli forró gőzét, átjár a melegség. A rózsáim levelein át mozgást látok kinn, egy árny lépésről lépésre növekszik, s a kilincs megmozdul. Főhajtással lép be nagyapám, máshogy nem is igen tudna az alacsony ajtófélfától. Lehetett volna nagyobbra csinálni, de akkor tán elfelejtenénk, hogy a konyhába úgy lépjünk, mint a templomba. Nagyapám magán hozta be a hideg esőillatot, szinte libabőrös lettem tőle. Vizes kabátját a hokedlire rakja, a masina mellé. Leemeli a nagy fazekat a földre és a kutáccsal, mivel a tüzet szokta igazgatni, lassan törni kezdi a krumplit. Lassan, már-már ünnepélyesen teszi mindezt, lehetetlen nem rá figyelni. Csodálatos amit csinál, minden mozdulata csodásan megkomponált, mégis annyira természetes. Elmerül mozdulataiban, olyan figyelemmel dolgozik, mintha más nem is lenne körülötte. Szólnék én, kérném, hadd törjem kicsit, de úgy érzem én nem lennék képes rá, nem jön szó a számra, csak állok a fazék túlfelén, s nézem a mesterművet.  Egyszer csak megáll nagyapám keze, s ő felnéz. Mintha csak most venné észre, hogy előtte állok. Lassan feláll, s vállamra teszi hatalmas kezét. Megszorítja vállam, s lépésre késztet. Szótlanul lépek vele párat, az ajtó mellett letett bádogvödörig, majd vissza. Korpa van abban, egy régi fedővel letakarva, hogy ne ázzon meg, míg a házba kerül. Nagyapám szótlanul leül, s kirakja maga mellé a sámlit, "térjek oda". Mellé ülök, s szertartás folytatódik. A korpát lassan, kezével szórja a törött krumplira, s még nagyobb odafigyeléssel kezdi kavarni. Olyan amit csinál, mint egy pompás körtánc, iránya, ritmusa, lüktetése van annak. Mikor mindennel végzett, átönti a vödörbe a felét, s ráteszi a fazékra is, vödörre is fedelét, s csak ekkor szólal meg.

    "Etté'-e már dadikám?" - kérdi. Míg a malac étele megdagad, addig magunk is megvacsorálunk. Nagymamám egy zománcos tálban kacsazsírt tesz az asztalra, hagymát pucol, s odatesz egy gyönyörű, ropogós, kerek kenyeret nagyapám elé. Leülünk egy-egy hokedlire, nagyapám a vizespad elé áll. Most látszik igazán mekkora ember. Kihúzza magát s fejével  szinte a gerendához ér. Széles vállai, két erős keze, csodálattal bámulom. Ő maga elé néz. A kenyeret nézi. Szája nem mozog, de mintha mégis, mégis mondana valamit. Nem csak mond, hanem... mintha a lelke egy darabja lenne az a kenyér. Egyszer csak lassú, nyugodt mozdulattal benyúl a zsebébe, s előveszi bicskáját. A nagy kerek cipót bal karjára ülteti, s talpát az ég felé fordítva keresztet karcol az aljára. Borsózik a hátam, oly csodásan serceg a héj. Most egészen magához öleli azt a kenyeret, mellkasára fekteti a talpát, karjával úgy nyalábolja át. Jobb kezében az elkopott pengéjű kisbicskával fog hozzá a szelésnek. Hüvelykujját megtámasztja a ropogós héjon, s úgy szeli körbe a cipót. Ha az imént varázslat volt, mit a krumplival művelt, akkor ez maga a Szentmise. Úgy nyújtja felénk a szeletet, hogy érezzük, ebben a szeletben benne van ez egész világ szeretete. Eszünk, mosolyogva, boldogan. Jó itt, ennél az asztalnál, ebben a szeretetben. 
Az evés végeztével nagymamám leemeli a terítőt az asztalról, s a morzsákat a csibékhez szórja. Nagyapám föláll, fölveszi megszáradt kabátját, s elindul a vödörrel kezében kifelé... 

(A kép illusztráció.)


...s én fölébredek. Már nem vagyok 7 éves. Már a temetőben vannak nagyszülém. Már nem varázsol más helyettem... nekem kell megtennem.    

8 megjegyzés:

  1. Sikerült - azzal, hogy leírtad. Ahogy leírtad. :)

    VálaszTörlés
  2. Ó Istenem, potyognak a könnyeim. Én is ott voltam..nálunk is ilyen volt..és sajna a vége is ilyen:(
    De köszönöm, h leírtad!

    VálaszTörlés
  3. Köszönöm...nem jönnek a szavak, de olyan jó, hogy ezt leírtad!

    VálaszTörlés
  4. Azt hittem, hogy ezeket az érzéseket már mindenki elfeledte. Örülök, hogy nem...

    VálaszTörlés
  5. Köszönöm, szem nem marad szárazon, folyik a könnyem megállás nélkül!
    Minden Szeretet, Tisztelet, Emberség, HIT benne van!
    KÖSZÖNÖM!!!

    VálaszTörlés
  6. Örülök, ha megmoccanthattam valamit odabenn. Nekünk kell varázsolnunk, magunkért és gyermekeinkért.

    VálaszTörlés
  7. Az élet varázslat, Mágia...ebben élünk, folyamatosan teremtünk, nyomot hagyunk magunk után. Miénk a felelősség(fel-elevenítendő-ősiség), hogy milyen minőségben tesszük ezt! Mindennapi cselekedeteink nyomot hagynak a környezetünkben élőkben, elsősorban utódainkban és a mi tetteink nagyrészt annak megfelelőek, hogy felmenőink, milyen mintát "varázsoltak" elénk...végeláthatatlan folyamat, beláthatatlan következményekkel! Amikor egy szemernyi szomorúságot, elkeseredettséget érzek rajtad, akkor nézz magad köré, hogy mit is varázsolsz Te mi nékünk!!!! Feléget minden rosszat, félelmet, kétséget, gyarlóságot és gyengeséget! Erőt ad és irányt mutat, felébreszti mindnyájunkban a legbelső énjét, a helyes útra kormányoz! Sokan teszik ezt tudatosan és sokan észrevétlenül, de valami mégis elindította az embereket a helyes úton...A felcseperedő nemzedék, már azt látja, hogy szülei otthon sütik a kenyeret, maguk termesztik a növényeket és állatokal veszik magukat körül, mindnyájuk boldogságára. Megélik a természet adta tökéletességet, olyan szerelmetességben élnek, amit szavakkal nem lehet elmondani és könyvből nem lehet tanulni...Olyan erős lett ez a valóság, hogy a sötétség ideje, melyben mi kellett éljünk oly' sokáig már meg sem tudja ingatni őket! Nem akar diszkóba menni, mert szülei énekénél úgy sincs csodálatosabb, nem vágyik gyorsétterembe, mert amit édesanyja főz, az felülmúlhatatlan. Nem lesz alkoholista, mert a házi barackpálinka illatát nem fogja egy szeszben sem megtalálni és nem akar buliba menni sem, mert a barátokkal eltöltött élménydús órákat nem tudja pótolni semmi!
    Minden mozdulatunk, érzelmünk, szavunk tanítás és útmutatás utódaink számára. Magukba szívják az összes élményt, illatot, képet, hangot és érzést, ugyanúgy ahogy Te és mindnyájan tettük ezt.
    Én sokszor látom, ahogy a diófa alatt. már őszen és szakállasan mesélek a dédiknek...Varázsolok...;-)
    Szeretettel és Áldással!
    Mihályfia

    VálaszTörlés