"Rabok legyünk, vagy szabadok?" - A nagyböjtről...

Nagyböjt ideje van. Személyes tapasztalatom, hogy emberek sokasága él abban a hitben, miszerint a böjt a húsevés tilalmáról szól. Sokak, érthető módon vallási hagyományokat rendelnek hozzá. Vannak, akik ismerik ezen időszaknak a kultúránkból fakadó szokásrendszerét, melyből a népi vallásosság és a természettel való együttélés sajátos keveredése olvasható ki. Igen, megismerhetjük ezeket, de lenne itt valami, ami sokkal izgalmasabb, sokkal aktuálisabb, szinte húsbavágó szükséglet lenne minden ember számára, életeket menthetne és mégsem, mégsem beszélünk róla!  Áldozathozatal.

Gyermekként hittem, ahogy a boszorkányok a patakban járnak, hogy lábuknak nyoma ne maradjon a porban. Hittem, hogy jó az, amivel örömet szerzek másoknak, s rossz az, amivel bánatot. Hittem, hogy az igazság az, amit belül érzek.

Majd tanultam. Megtanultam, hogy nincsenek boszorkányok. Megtanultam, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy mások elfogadjanak, befogadjanak, szeressenek. Megtanultam, hogy az igazságért ki kell állni.

És most itt állok előttetek és azt mondom, hogy egész eddigi életemben egy téves valóságban kellett élnem és kell sokatoknak úgyszintén. Mindenről, mindenről, amit készen kaptam, mára bebizonyosodott, hogy épp az ellenkezője az igaz. Sötétségben éltem és így élünk szinte mindannyian, ártatlan bűnösökként, akik bűnüket még csak nem is sejtik… mégis a Megváltást várják.  Szavak, megint csak ezek a fránya szavak, mellyel benneteket gyötörlek. Áldozathozatal, igen erre van szükség.

Mi az áldozat? Felajánlani valamit, odaadni valamit, lemondani valamiről, elengedni valamit… aminek hiánya fáj, nagyon fáj. Mit ajánlanátok fel azért, hogy újjászülethessetek, hogy képesek legyetek ártatlan gyermekként újjászületni és emberré, ezúttal minden képességgel bíró Emberré nemesedni? Nézzetek önmagatokba - ezt teszem én is -, jó ez így? Merjétek megkérdezni: jó ez így? Nézzetek körül… jó ez így? A Megváltó… te vagy és én vagyok, és mindazok, akik meghozzák önnön áldozatukat.

Mi hát az én áldozatom, mi az, amivel megválthatok mindent, mindent ezen a Földön? Mit kell föláldoznom, mit kell fölajánlanom? Rossz hírem van, ezen áldozat nagyon fog fájni… a megszokást kell elengednünk. Tudom, most talán mosolyogtok, vagy legyintetek csupán… mi az nekünk, a megszokás. Hagyok még időt, legyenek könnyedek e percek, várok még, elgondolom következő soraimat és beleborzongok.

A megszokás nem több és nem kevesebb, mint MINDEN, ami szerint élünk. Minden benne foglaltatik, mit gyermekként hittünk és mit tanultunk, amit tapasztaltunk, amit átéltünk… a megszokás az, ahogyan a világot látjuk és ahogyan benne létezünk. A ma emberét két dolog irányítja: A VÁGYAK ÉS A FÉLELMEK. Kényelmetlen beismerni, de bizony így van… és mi ezt is megszoktuk. Vagy talán nem féltjük jelen életünket? Nem féltjük mindazt, amit idáig megszereztünk, s nem vágyunk többre, csak egy kicsivel többre? Vagy talán el mernétek engedni mindent?

Bizony az ember nehezen mond le mindarról, amit szeret. Még arról sem képes lemondani, amit nem szeretet, de körülményes volna másként tennie. Pedig csupán ennyi kellene. Mik azok a dolgok, amikről le kell mondanunk?

Inkább azzal kezdem, miről nem kell. Nem kell lemondanunk másokért semmiről. Semmiről, amit belsőnk súg, de félünk megtenni, félünk attól, hogy mit gondol majd rólunk környezetünk, mit gondolnak szeretteink és mit a társadalom. Nem kell lemondanunk önmagunkról másokért. Sem gyermekeinkért, sem szüleinkért, sem másért. Talán azt hisszük ez a legnagyobb áldozat, ám ez bizony aligha az. Pont róluk kell leginkább lemondanunk.

Vágyak és félelmek irányítanak bennünket, melyek annál erősebbek, minél jobban szeretünk valakit. Annál jobban féltjük és annál jobban vágyunk az ő boldogságára… és miközben az Ő életével foglalkozunk, nem tesszük meg azt a dolgot, amiért e Földre születtünk, nem éljük a mi életünket. A mi szemünkkel – azzal a szemmel, amivel csak mi láthatjuk a világot – akarjuk valaki más világát látni és főleg irányítani. Csupán szeretetből.  Csakhogy ez a világ nem önmagában létező. Ez a világ csak neked mutatta magát olyannak, amilyen, pont azért, hogy rátalálj feladatodra és elláthasd azt. Száz szónak is egy a vége, le kell mondanunk szeretteink és mások életén való aggódásról. Ez pedig igen nagy feladat. Hiába hisszük szívünkből, hogy csupán a szeretet vezet bennünket, szeretetből ölni is lehet.

 Jelen pillanatban itt a Földön a legnagyobb áldozatot a ma gyermekei hozták. Ők azok, akik feláldozzák magukat szüleik mondvacsinált elvárásainak, akik félnek attól, hogy mit fog mondani róluk egy beteg világ. Bizony, egy beteg világ. Talán ti is ilyen gyermekek vagytok, akik maguk is beteggé válnának, csak hogy megfeleljenek… nem, ekkora áldozatra nincs szükség. A megfelelés és a megszokás mintáját kell elengedni csupán és végre Önmagunk útját járni.

„Gyermekként hittem, hogy jó az, amivel örömet szerzek másoknak, s rossz az, amivel bánatot.” Mára bizonyosságot nyertem, hogy jó és rossz csak belül létezik. Jó az, ami segít Emberré válnunk, ami épít, ami táplál, s rossz az, ami pusztít, ami betegít. Jó és rossz csak általunk létezik, irányítani is csak mi lehetünk képesek.

S az igazság… hm.. az a fránya igazság. Áldozathozatal. El mernétek engedni az igazságotokat, csak hogy megváltást nyerjetek? Minden nap, minden pillanatban a saját igazságainkba kapaszkoduk, okokat, indokokat keresünk, amivel megmagyarázhatjuk vágyaink, félelmeink jogosultságát… űzzük, hajtjuk az igazságunkat. Emberek milliárdjai haltak már meg az igazságukért… Pedig az igazság épp olyan, mint a jó és a rossz. Bennünk és általunk él. Egy olyan világ igazsága, amit mi teremtettünk magunknak. Persze vannak eszmék, vannak ideák, vannak örök törvények, de ezek akkor is lesznek, ha mi meghaltunk értük… mi viszont nem leszünk általuk azok, akikké a természet rendje szerint válnunk kellene.

Ha egyszer megtaláljátok a lemondás útját, szinte azonnal elkezd megváltozni a világ. A ti világotok. Az az űr, amit létezésetek formál. Milyen lesz? Boldog. A szabadság érzése árasztja el lelketeket, lehullanak a láncok, elszakadnak a kötelékek. Elkezdhettek élni. Nem a formális terhektől váltok meg, nem, az adók, a munkahelyek problémái maradnak… de ti már nem féltek és nem vágyakoztok ez irányba… mosolyogtok, mindig, mindenen. Nem aggódtok. Nem kapaszkodtok.

A nagyböjt erről szól. Az áldozathozatal ideje ez.  Szabaddá válni. Vajon miért épp ekkor akart szabaddá lenni a nemzet '48-ban? Elgondolkodtatok már ezen? El merjük engedni megszokott rabláncainkat, vagy utolsó erőnkig húzzuk azokat…

„Ez a kérdés, válasszatok.”