2013. március 15., péntek

Hit és bizonyosság


Hit és bizonyosság. Egyik háborún túl, másiknak még előtte.

Akkor még a falu nem így nézett ki, mint most. Akkor még nem egy család lakta a portákat, hanem egy egész had, akár öt-hat család is, két három hosszú házban.  Kerítések még csak az állatok óljai körül voltak, ha valaki az útról, a földútról benézett a portára, fehérre meszelt, színes cserepes házakat látott, istállókat, ólakat és pajtákat, egymásba toldva, egymással szemben, egymás mellett, mögött, rendetlenül, mégis oly csodásan rendezetten. A helyén volt minden. Egy-egy portán összetartoztak a házak, össze, akár az emberek. Biztonság és a szeretet ereje táplálta a házakban élő embereket. Nem volt járda, nem volt zöld udvar. A mezítelen föld volt, mely selyemterítőként hevert az Úr asztalán, s e szentelt földet ember szinte csak mezítelen lábbal érintette. A cipőt, csizmát kézben hordták, s érkezés előtt léptek csak bele. Jobb volt így a csizmának is, az embernek is… és minden másnak is.

Virágvasárnapra virradó éjjelen történt, így húsvét előtt. A fiatalasszony 19-20 éves lehetett. Már három éve élt házasságban férjével… mégis csupán pár hetet tölthettek együtt. Nehéz idők jártak akkor. A férj pár nappal az esküvő után Kanadába hajózott, hogy reményt adhasson családjának, hogy egy jobb életet hozhasson vissza a bánya mélyéről… vagy pedig örökre ott maradjon. Az asszonyka szép volt, bőre hamvas, derékig érő haja selymes, tiszta tekintetéből különös erő áradt. Hanem az ördög akkor épp úgy emberként munkálkodott, ahogyan ma is, s csakhamar hírbe hozták az egyedül hagyott asszonyt más férfiakkal. A sugárzó tekintetű asszonyka élete hamarosan keserűséggel telt meg. Hűségének igazságát sírva, sírdogálva őrizte, s várta-várta haza szeretett urát, az egyetlen igaz embert abban a pokoli világban. Az emberi gonoszság nem ismer határokat és nem ismer távolságot sem. A hír férjéhez is eljutott, s a levelek száma, a hőn áhított és minden percben várt levelek száma egyre csak fogyott, s végül elmaradt. Elmúlt hát. Még el sem kezdődhetett egy boldog élet s máris elhamvadt miden, minden, ami fontos volt. Bizonytalanná vált az egész élet. Vajon mit írtak férjének, vajon mit híresztelnek róla… de ez már nem számít, csak férje hite megmaradjon, csak hozza haza, csak egyszer hazaérjen. Megtépázott lelke magára maradt, nem találta többé helyét az emberek között. Új családjával is megromlott viszonya, s nem bírta tovább viselni a szégyen ráaggatott, igaztalan terhét, visszaköltözött szüleihez. Velük dolgozott, mint lánykorában. Ha a falusi hentesnél több munka volt, eljárt besegíteni. Már nem érdekelte a falu morajlása, mely lassan elcsendesült, csupán a kajánul vigyorgó gonosz tekintetek villantak föl néha-néha… a sötétség diadalt aratott.

Azon a szombat éjszakán a hentesnél kellett maradnia. Az ünnepre rengeteg állatot vágtak és nagyon sok munka volt a húsokkal, pedig ezúttal ketten is besegítettek az üzletben. Kevéssel éjfél után végeztek, s a másik segéddel, egy fiatalemberrel indultak haza. Nappal sosem mutatkozott volna  egy férfival az utcán, de a falura mostanra mély álom nehezedett. Valahol örült is, hogy így alakult, sosem járt még éjjel egyedül a faluban, s igen félt is a sötétségtől. A hentesüzlet a falu túlsó felén volt, s innen igen sokat kellett még gyalogolniuk. Végig a patakparton haladtak. Szótlanul, sietően lépdeltek a hideg tavaszi földön. Valamivel túl útjuk felén, egyszer csak egy búcsúsmenetre lettek figyelmesek, mely egyenesen feléjük tartott. Ösztönösen beugrottak a patakpart árnyékos oldalára. A fiatalembernek jegyese volt, s ha egy hírbe hozott asszonnyal látnák, elveszíthetne mindent. A sásból nézték, ahogyan a menet nem sokkal előttük visszafordul. Temérdek ember volt ott, egyenesen a templomból jöttek, s mikor az eleje befordult, a vége még akkor hagyta el a templomudvart. Az emberek szótlanok voltak, csendesen lépdeltek, volt bennük valami félelmetes csöndesség, valami, ami mégis nyugalmat adott. Elől keresztet és fehér lobogókat vittek. A fiatalok hosszasan figyelték az arcokat, de azok olyan furcsán látszottak, látszottak is, meg nem is az éjjeli fényben. Egyik-másik ember vonásait felismerni vélték, ismerősek voltak, de mégsem.

A fénykép a Néprajzi Múzeum archívumából származik, csupán illusztráció


Mikor az utolsó ember is visszafordult a templom irányába, lassan ők is kimásztak és lemaradva ugyan, de követni kezdték a sort. Valamiért elmúlt a félelmük, inkább furcsa zavarodottság lett úrrá rajtuk. A templom felé, félútnál egyszer csak eltűnt mindenki. Ahogyan megjelentek, úgy tűntek el az emberek. A fiatalok hiába keresték a sáros utcán a menet nyomát, csupán kettejük lábnyoma maradt a sárban. Földön túli félelem lett úrrá rajtuk. A legény kedvese éppen itt, a következő házban lakott, az asszonykának még jónéhány házzal följebb kellett menni. A legény tanácstalanul állt, nem jött ki hang a száján. Végül az asszony törte meg a csöndet, mondván menjen csak be nyugodtan a kedveséhez, haza megy ő már innen egyedül is. Így is lett, azonban miden egyes lépés után egyre kevesebb ereje lett. Végezetül szinte beesett az őt váró édesanya karjába, s mély álomba zuhant.

Másnap elmesélte édesanyjának a történteket, mire az összecsapta a két kezét és ezt mondta:

-          "Édes lyányom, ezt bizony nem jól tetted, hogy elmondtad nekem, mer’ többet így őket már meg nem láthatod. De tanulj meg valamit. A pokol is és a mennyország is itt van köröttünk, és akik azokat lakják, ők is mind itt vannak. De ha bízol a Jóistenbe’, úgy kevesebbszer találkozol a pokolbeliekkel és többször a mennyországbéliekkel."

Pár héttel később megérkezett az asszonyka férje. Hogyan alakult kettejük élete?

Ezt a történetet egy idős asszony mesélte el nekem, mikor még kicsi voltam. Arca mélyen barázdáltan is csodaszép volt, derékig érő haját kontyba csavarta, tiszta tekintetéből különös erő áradt. Megsimogatta a fejem és azt mondta:

-             "A Jóisten mindig megsegít. Mindig higgy benne és meglátod, olyan szép életed lesz, mint nekem volt. Csak benne bízzál… drága kis unokám."


Igen, ő volt az én dédnagymamám. 





11 megjegyzés:

  1. Hálás vagyok, hogy megosztottad Vélünk ezt a gyönyörű történetet!
    Áldás!
    Mihályfia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szívesen! Te vagy az első, aki adott is valamit ennek hatására. Ma valahogy ezt elfelejtik az emberek. Köszönöm neked.

      Törlés
  2. Csodálatos történet! Köszönöm, hogy megosztottad velünk! :) Szeretem olvasni az írásaidat, rokonlelket érzek a sorok mögött :)

    Szép napokat!

    Andi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök soraidnak, köszönöm,hogy írtál.

      Törlés
  3. Én pár perce találtam ide.
    Elolvastam. Belémsajdult. Újra elolvastam.
    Csillagosi! A címet te is vallod, ugye?

    Mindegyik témakörbe egy pillanatra belestem.
    Már tudom, hogy kincsre bukkantam.
    Köszönöm.
    Jövök hozzád vendégségbe.
    Ezt a csimbókos hajú parasztember, de régóta ismerem. Hányszor a múltba merültem, mélyre, őt nézve.
    Isten áldása legyen életeden és munkádon!
    Bóbita



    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, mindig örömmel fogadlak! Isten áldjon!

      Törlés
  4. Jaj, Csillagosi, ez legalább olyan volt, mint amilyet a BoldogSzer pályázatra írtál...
    Köszönöm néked!
    Réka

    VálaszTörlés