A teremtés nyara

Az alkotó ember, teremtő ember. Képes arra, hogy megvalósítsa álmait, ha elfogadja a környezetéből kapott jeleket.  Régóta álmodtam az idei nyárról, még régebben arról a gondolatképről, mit mostanra sikerült a kézzelfogható, mindenki által észlelhető valóság részévé változtatnom.

Idén nyáron hazaköltöztem családommal szülőfalumba, pontosabban abba a völgybe, melynek annyi mindent köszönthetek (s ha szeretitek a blogot, akkor ti is), melynek neve Faluhely. Egy picike házikó egyetlen szobájában töltöttük a nyarat, állatok között, a természet lágy ölén. Hajnalban keltünk és sokszor késő éjjelig dolgoztunk, hogy létrehozhassuk álmunk egyik első szeletét, egy olyan helyet, amely sajnos egyre kevesebb van e világban. Igen, egyre kevesebb, pedig éppen csak azt és annyit tudunk adni itt, amire és amennyire bárki képes a világon… szeretetet.

Nem véletlenül írtam előző bejegyzésemben a falusi vendéglátásról, s annak mai formájáról.  Egy olyan helyet hoztunk családommal létre, melyben benne van minden türelmünk, szeretetünk és hitünk. Csupán egy apró étkező, egy falusi vendégasztal, ahogyan szakszerűen elnevezték. Kivételesen ezen állami névadás tökéletesen sikerült. Egy falusi asztal a falusi ember oltára, melynél nap-nap után bemutatja áldozatát Istenének. Ahol leülteti vendégét, jöjjön az bárhonnan, s legyen bárki fia, szeretettel fogadja és közös áldozásra, áldomásra hívja. Nem keresi az ember, a vándor bűnét, vágyát, akaratát, mely asztalához hozta, hiszen ő nem az esendő embert ülteti oltárához, hanem a benne lakozó Jóistent. Mit mondtak eleink a régiségben, mikor poharaikat az ég felé emelték s összeérintették? Isten – Isten! Ebben a pillanatban nem a bűneivel együtt élő emberek álltak az teremtő előtt, hanem a meztelen emberi szeretet. Mit mondunk ma? Egészségünkre! Ha valaki azt gondolja, hogy az egészség ez esetben valamiféle orvosi kategória, s hogy a testi jólétünket kívánjuk, akkor annak bizonyára furcsán hangzik, hogy szó nincs erről. Pontosan arról a találkozásról van szó, melyet imént leírtam, mikor két ember egy közös oltár fölött, tisztán és őszintén egymás javát kívánja, s megteremti. Ehhez mindig két ember kell. A teremtés legmagasabb foka két ember egésszé válása által jön létre… egészségünkre!

Előző bejegyzésemhez írtátok megjegyzés gyanánt, hogy a ma vendégei már nem azok, mint a régi falu vendégei. Írhatnám, hogy a mai falu lakosai sem azok, mint a régi világ lakosai. De azok az értékek, melyek egy boldog és teljes világhoz vezetnek, örök értékek, s ma éppen úgy megvannak minden emberben… csak nem tudjuk használni, nem tudunk élni velük. Ezért is alakítottuk ki ezt a helyet ebben a völgyben, a Faluhelyen. Azért, hogy felidézzük ezeket az értékeket, melyek egy erre alkalmas tárgyi környezetben szinte csak úgy zúdulnak az emberre.  

Az étkező egy pár éve megüresedett juhhodályban került kialakításra. Akkor üresedett meg az épület, mikor az akkori magyar merinói állományunkat rackára cseréltük, s csakhamar megtapasztaltuk, ezek az állatok sokkal régebbi világok hordozói, mint birka elődeik voltak. Isten asztalánál esznek egész évben, s a csillagos ég alatt járnak mindörökké. „Igénytelenek” – tartják róluk. Ha úgy kell ezt értenünk, hogy nem igénylik a folyamatos orvosi „kezeléseket”,  a folyamatos „étrendkiegészítőket”, állandó körmölést, ellenállóak szinte minden parazitával szemben, akkor rendben, aki magyarként nem szégyell egy efféle, világon egyedülálló csodát így jellemezni, ám tegye. Ugyanezek igazak a szürkemarhákra, a mangalicákra s a legtöbb általunk tartott és tenyésztett állatra: magyar óriás nyulak, buga galambok, nyuszkanyakú tyúkok és még sorolhatnám. Ezekből az állatokból áldozunk fel Isten asztalánál vendégeink számára.

A hely minden apró darabkáját magam építettem és rendeztem be, a legnagyobb örömmel, amiért épp ezzel foglalatoskodhattam. Minden tárgy, minden sejt, mi ezen egészet alkotja, kötődik a múlthoz, kötődik a régi világhoz, hogy képes legyen átadni annak üzeneteit. Mit e képeken át észlelhettek belőle, sokkal szegényebb, mint a valóság, melyet elmém és családunk hite, vállalása alkotott. Arra, hogy azt átadhassuk, ahhoz egy virtuális tér kevés, ahhoz legalább két ember kell… Isten –Isten.

A fotókat kedves barátunk, Lengyel Balázs készítette:  http://www.lbmediart.hu/ 

A tavasszal azt ígértem, hogy idén közelebb engedlek benneteket magamhoz, családomhoz, s ez így is történik. Ezennel szeretném bejelenti, hogy e hónap végén, egy találkozóra hívlak benneteket Palócföldre, a Mátra északi lábához, abba a völgybe, mely e blognak névadója, nekünk otthonunk…  a mátranováki Faluhelyre. Bővebben erről hétfőn írok, addig is remélem, hogy jó páran leszünk, akiktől azt várja a világ, hogy pont most, pont itt valamiért találkozzunk …