Egy testben hány élet?

Napok óta vívódok magamban. Írni szeretnék, sokat. Ezernyi érzés, gondolat kavarog bennem. Írni szeretnék, de nincs időm, mert ugyanaz az énem rögtön tenni is szeretne azért, vagy az ellen, amiről írni szeretne... s úgy érzem tenni fontosabb. Ezért ritkultak meg itt a bejegyzések, ezért tűnök el napokra... pedig élek, nagyon is... egy testben, talán több életet is. 

Biztos voltatok már úgy, hogy letettétek valahová a kulcsotokat, majd nem találtátok, mindenki máson kerestétek, de nem találtátok. Szórakozottság, szokták mondani, vagy azt mondjuk "azt sem tudom hol a fejem". Túl sok gondolat cikázik elménkben, s elvonják figyelmünket cselekedeteinkről... pedig az elménk képes lenne figyelni, képes lenne egyetlen dologra összpontosítani... ha tudatosítanánk magunkban, hogy ez a dolga. Egy pár éves gyermeknek még tudatosítás nélkül is megy ez, mikor oly elmélyülten "benne van" a játékban, hogy azt sem hallja, amit mondunk neki. De egyszer felnövünk, s az információáradat megsokszorozódik, s a kérdések sokasága olyan döntések felé terel, melyek mindegyikének szükségét érezzük, melyek mind ott kavarognak bennünk... egy zavaros, állandóan terhes világot alakítva ki körülöttünk. Ebben a világban nem lehet tökéletes munkát végezni. Ahhoz tökéletes koncentrációra van szükség, "oda kell figyelni". 

Az emberi elme azonban tanítható. Képes arra, hogy rendszerbe szervezze azokat a mintákat, melyeket felkínálunk számára. Így képes egy orgonista kezeivel, lábaival dolgozni, egyszerre. Azaz az ember képes arra, hogy egyszerre több tevékenységet végezzen, mindegyikre figyelve. 

Ha életemben mindig tökéletesen arra az egy dologra figyelnék, melyet éppen végzek, akkor bizony sokkal szűkösebb lenne életem. Szelektálnom kellene dolgok között, lemondva megannyi célról, melyeket feladatomnak érzek. Le kellene mondanom e blogról is, mert racionálisan végiggondolva semmi időm nincsen rá. Mégis azt hiszem, azt érzem, hogy szükség van erre a faluhelyre, mert nem élhetünk örökké a káoszban, s ha valakinek lehetősége van egy élhetőbb rendszerré formálni, alakítani e káoszt, akkor az tegye meg ezt. 

De hogyan, hogy küzdjek meg ezen időhiánnyal? Úgy, hogy mindig látom a célt magam előtt, mindig ott van a tudatomban. Bármit is teszek, bárhogyan is érzem magam, ott mormolom belül mindig. Olyan ez, mint valami mantra, mely folyamatosan zúg az emberben. Miközben tevékenykedem, s belül mormolom saját mantráimat, van időm egy-egy gondolatkör kibontására, melyekből bejegyzések, vagy újabb tevékenységek születhetnek majd. 

Testünk tehát nem az énünk határa. A pillanatnyi énünk három vagy több testet is tudna működtetni egyszerre... s milyen jó is lenne. :-) Azért így sem panaszkodom, elvégzek mindent, mit el kell végezzek még ha lassabban is. Remélem megvárjátok mindig, hogy elvégezhessem fizikálisan is azt, mit a szellem már régen megtett. Most, ebben az időszakban csak így lehet. Gyakorta írok a változó világról... ez csak akkor változik, ha teszünk érte. Nem elég beszélni róla. Attól nem változik semmi. Tenni kell és e a testnek most ez az első.