2019. február 24., vasárnap

Farsang vagy mi


Szerintetek mi a farsang?

Kaptunk örökségbe néhány hagyományt, amelyek közül egyik legvidámabb a farsang. Mi valamiért „letoltuk” ezt a gyerekek szintjére és ott versenyt faragtunk belőle. A felnőttek körében maradtak a bálok, bár már álarcok nélkül. Vagyis… ki tudja?

Tudjátok mire szolgált régen a farsang? Képzeljetek el egy vagy több települést, ahol mindenki ismer mindenkit. Sőt. Mindenki ismeri mindenki nagyapját, dédapját és így tovább. Mindenki pontosan tudja, hogy kinek mennyi földje, ingósága van. Vannak szegényebbek és gazdagabbak, kevesebb és több befolyással rendelkezők, egyszerűbb életet élők és pompára, cicomára vágyók. Emberek, amilyenek ma is vagyunk. Az életviláguk az adott környékre szűkül, ahonnan évente párszor mennek messzebb, egy-egy vásárra, búcsúra. Megtanultak együtt élni évszázadokon át, mégis tele vannak apró, ki nem mondott feszültségekkel. Nem, nem alkothatnak szabadon véleményt, sajátos etikai rendben élnek. Fiatal az öregnek, szegényebb a gazdagabbnak, hajadon a házasnak nem mondhat ellent következmények nélkül.  Van egy rend. Egy belső norma. Ám ez a norma sokszor igazságtalanságokhoz vezet. Na ezeknek az összegyűlt feszültségeknek a feloldása a farsang. Amikor egy pár hétre félreteszik a normát és „kiadják a gőzt.”

Farsangkor mindent lehet, amit máskor nem. Felcserélődnek a szerepek, a fiatalok tréfát űzhetnek az öregebbekkel, mindenki kifigurázhatja azt, akivel baja van, viccet csinálhatnak a konfliktusokból, igazán komoly sértődések nélkül. A falu közösen gúnyolhatja ki a „vénlányokat”, akiknek férjhezmenetele szükséges a faluközösség fennmaradásához. Azok meg  „bosszút állhatnak” érte, mígnem csak megtörik a jég.

Miért kellett ehhez a maskara? Miért az álarc? Mert hitték, élték, hogy Isten a saját képmására teremtette az embert. És míg ők a hétköznapokat élik, ezzel a méltósággal és felelősséggel kell éljenek. Na de Isten, nem akarna borsot törni a rossz szomszéd orra alá. Nem, Isten képviseletében így nem járhat el Kis János. Istennek nincs baja a szomszéddal, neki magának van. Ezért kell az arcot eltakarni, ezért a maszk, hogy egy kicsit az önző én, az egó, aki mindig rejtve van, az is kitombolhassa magát, úgy, hogy tudja, az isteni képmás nem fog sérülni, védve van.
Hát, ez volt régen a farsang. Ha még lenne minderre szükség, akkor lenne ma is, valahogy így. De nincs. Miért? Nézzük csak meg a mai társadalmunkat. Egész évben farsang van. A közösségeink nem helyhez kötöttek, inkább kulturális csoportok, amelyeknek mindnek más-más elvárásai vannak. Mivel óhatatlanul bekerülünk ezekbe a csoportokba, mindegyikhez alkalmazkodnunk kell. Ahány csoport, sokszor annyi álarcra van szükség. Más kell a munkahelyre és más a baráti társaságba, más a párkereséshez és megint más a szülői közösségbe. Mennyi szerep, mennyi álca, egész évben. Mit kezdünk a feszültséggel? Nem, nem dolgozzuk ki. Folyamatosan lépünk egyik csoportból a másikba, hátrahagyva az előző problémáit. Aztán van sokszor az összeomlás. Talán utána a szakember.  

Egyre többen foglalkoznak önfejlesztéssel. „Minden rajtad múlik… te döntesz” – hangzik ezer felől a megoldás. Egyet is értek vele. De néha nagyon nagy árat kell fizetni a döntésért. Ma egyénileg tudunk csak rendet tenni a lelkünkben. Pedig lehetne csoportosan is. Ha például lenne farsangunk. Nem, nem színjáték és nem a verseny. Hanem amikor megengedjük a többieknek, hogy nevessen rajtunk és a bajainkon, sértődés nélkül fogadva azt, sőt, velük nevetve. Cserébe mi is kifigurázhatunk bárkit, akit szeretnénk. Persze, ehhez is kell önismeret és önmérséklet. Az tud nevetni magán, akinek van kapaszkodója az élethez. Akinek van hite az életben.

Ilyesmiről szoktunk mi beszélgetni a Faluhely majorban. És nevetni. Magunkon, egymáson, a világunkon.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése