A Faluhely mai lakói

A völgy szélén ülök, egy ötágú, öreg fűz tövében. Olyan Ő nekem, mint gyermekkoromban Fűzanyó, a Pocahontas mesében. Hozzá szoktam kijönni, ha szeretném a lelkemben bujkáló érzéseket megosztani valakivel.  

Gyönyörű innen a völgy. A dombot és a keresztet beragyogja a kora esti aranyfény. A sötétkék égen néhány fehér gombolyagot úsztat át a szellő, köröttük hollók kavarognak a magasban. Jó itt lenni, nagyon jó. Valószínűleg ezt érezhették az első emberek is, akik valaha itt telepedtek le, építettek házat. Ezt érzik állataink is, akik a völgy lankáit legelik, de azok is, melyek a völgyet ölelő erdőkben laknak. 

Régen, többször álmodtam erről a helyről. A régi faluban jártam, a boronafalú faházak között, melyek hézagait sárral tapasztották ki, s az egészet fehérre meszelték. Varázsereje van ezeknek az anyagoknak. Magukba szívják a napfényt és valahogy arannyá változtatják. Mikor az ember csak úgy nekiveti a hátát, érzi, ahogyan ez arany lassan beépül lelkébe és megtelik a szíve szeretettel. Az ólak, fészerek legtöbbje paticsból volt. Vesszőfonatból, melyet szalmás sárral tapasztottak be. 

Az ilyen hegyvidéki falvakban a rend valami egészen sajátos kuszaságban nyilvánult meg. Ahogy a lankák íve adta, úgy épültek a házak, ólak és minden egymáshoz szorosan, hol merőlegesen, hol párhuzamosan, akár egy mesebeli királylány kastélyénak tornyai, annak kistornyai, azoknak erkélyei. Összevisszaság, ami tökéletességet mutatott. Én egy kovácsműhelyben jártam álmomban, hatalmas bőrfalú fújtatóra emlékszem, amivel a tüzet szították. 

A tüzet, ami erősebb a fémnél, formálja, változásra készteti. A tüzet, amit szentként őriztek a házban, s melyet el nem oltottak, csak ha a nagy ünnepeink alkalmával újjá kellett éleszteni. Nem azért, amiért gyerekkoromban képzeltem, mikor azt hittem, hogy nem tudnák újra meggyújtani, azért őrzik annyira. Dehogyis. Azt a tüzet éltették. Élőnek tekintették, életnek, amit táplálni kell, ahogyan a rajta készült ételek is táplálnak minket. A fényt éltették, mert a fény az élet, ami esténként belopózik a szívekbe. 

Mikor álmomban itt jártam, nem találkoztam senkivel, de tudtam, hogy itt van mindenki, teszi a dolgát. Éreztem őket és olyan biztonságban éreztem magam, mint az életben ritkán. Így van ez azóta is. Mintha még mindig itt lenne valami abból a szeretetből, abból a biztonságból, amit az az érzés szült, hogy az ember ura magának, gazdája családjának, szolgálója a teremtő akaratának. Ennyi kell a biztonsághoz. Akinek ez megvan, az szeretetben, békében élhet. Erre vágyunk ma oly sokan, de sokszor úgy tűnik, kiengedtük kezünkből az irányítást. Talán igen, de kis-kis időre meg lehet találni ezt biztonságot.

A Faluhely völgye ezért fogad vendégeket minden évben, néhány hónapon át. Nem szállodába érkezik, aki hozzánk betér, hanem az életbe. Abba az életbe, amit alázatosan és szeretettel igyekszünk táplálni mi, a Faluhely ma is élő lakói.