Ősök útja

Álmomban egy fekete kalap után nyúlt kezem. Nagyapám  fekete kalapja, rajta molyoknak fognyoma, napszítta karima, elkopott árvalányhaj bokréta.   Épp kezdtem  volna igazán nyújtózni, mikor valami mély fekete gödörbe szakadtam, s azon kaptam magam, hogy ott vagyok  magam is… benn a kalapban. Tetejére estem, pont abba a mélyedésbe, ahová a lepergő vízszemek összeszaladnak és magam is cseppé váltam, parányi vízcseppé, mely ugyanabból a nagy vízből fakad. Hiszen mióta a Föld életre kelt, rajta a víz mindig éppen ugyanannyi, csak anyaga változik, hol tó, hol felhő, hófelhő, reggeli harmat, esti pára, a végek jégbe zárt kristálya. Egy ilyen csepp lettem, s végre megértettem, ott, abban mederben, hogy magam is ugyanabból a vízből lettem… talán én magam vagyok nagyapám, vagy az ő dédapja, hacsak nem annak ükapja. Míg ezen tűnődtem, a fényt lecsavarták fölöttem, s elvesztettem távolba merengő szemem. Csak úgy ültem a sötétben,  és mint ürgelyukba ömlő víz, úgy ömlött be ezernyi hang fülembe. Ropogás, dobogás, mintha ménes rohanna, de a léptek szaporák, mondhatni aprók, ha ménes volna távol lenne,  de már itt van nyakamon az egész… átfut rajtam, szinte érzem az apró körmöket, egyre élesebben lüktet fülemben, mígnem egy csengőszó megadja a feloldozást. A nyáj megállt és én ott maradtam középen, ott egyedül, abban a gödörben. Látni nem láttam, s már hallani sem hallok, nem maradt már, csupán az éjfekete illatok. A gyapjú, az elszakasztott fű, a kilehelt pára, botom zsírral megkent szára, repedt kezem barázdája hagymaillat ágya. Úgy érzem megtelt tüdőm, s orromon át fejem búbjáig megteltem magam is, egyszerre elszáll szaglásom, már csak tenyerem bizsereg, s talán még marad is. Fűért nyúl, de földbe markol, szorítja, de az kibújik az ujjak között, mintha valami krém volna, az élet krémje. Újra fog, de most gyapjút talál, aranygyapjút, érzi mert meleg, érzi mert olyan, s akarva akaratlan hozzáragad. Még csak-csak állok,  de most a bárány elszalad, s nekem semmit se hagy. Itt maradtam én, a gödör fenekén, s nem maradt velem semmi, csak fölöttem az ég. Az égben érzem, ott van nagyapám, fején a kalapja, de ott van az ő nagyapja, s annak báránya, melynek arany a gyapja, s abban ükapjának keze, beleragadva. Ki volt ő, Álmos vagy Attila? Hunor, Magor két dalia, apjuk Nimród, égnek, s földnek ura. Kalapok és bárányok során át, az égbe ért a családfa, hiszen ott van mindannyink teremtő Nagy-apja.

Fölébredtem. Visszakaptam látásom, mindent hallok, enyém már szaglásom, kezemben kezem, mégsem érzek semmit a világon… ez már nem az az álom. Hol vagytok ősi fények, ragyogó képek, hangok és illatok, krémek és prémek, miért nem érzem, miért nem, hogy élek?! Hiszen vízcsepp vagyok magam is, talán épp csak pára, s megszűnök teljesen, ha talál déli nap sugára, de eljövök majd újra, el, mint Attila… elhozom a tengert nektek, elhozom míg élek!

S Te barátom, eljössz velem a nagy útra? Tudod-e már ki volt apád, s miért olvasod el ezt újra?    

Fotó: Ladányi Tamás