2012. szeptember 16., vasárnap

Eljegyzés...

Nemrég bejelentettem, hogy elkészült vendégasztalunk, s most egy újabb nagyszerű hírrel szolgálhatok. A sors elhozott hozzánk két csodálatos embert, s éppen úgy rendezte a dolgokat, hogy ez a hely, két ember szeretettemploma adjon helyen az emberi lét talán legőszintébb kérdésének. Hiszen nem az esküvőn dől el, hogy két ember egésszé válik vagy sem... az sokkal hamarább elválik, egy vallomással s egy kérdéssel. "Hozzám jössz feleségül?" -azaz eljössz a bennem lakó jóistenhez annak másik feléül? Ebben a pillanatban, mikor a két szív megnyílik, az emberi test a világ legpompásabb templomává válik. Az a végtelen megtiszteltetés ért bennünket, hogy ebben a templomban a mi asztalunk szolgálhatott oltárként... s miről korábban írtam, immár valósággá lett, s ez mérhetetlen örömmel tölt el bennünket. 



Kívánjuk nektek, hogy ezt a templomot minden nap, minden reggel építsétek újjá, s töltsétek meg szent lelkekkel, akik már várják odafenn, hogy eljöhessenek hozzátok! Isten éltessen benneteket sokáig!

2012. szeptember 10., hétfő

Találkozzunk a Faluhelyen


A Faluhelyen Itthon és Másutt blog kevéssel több, mint egy éve alatt számtalanszor leírtam, hogy nem a bejegyzéseket író név/személy a fontos, hanem az ember. Minél többet tud az ember egy másik emberről, annál inkább szeretné elhelyezni, kategorizálni abban a szubjektív rendszerben, melyet maga alkotott pontosan erre a célra. Tudni szeretné, hogy kinek "hol a helye", hogy  "ki kivel van", stb. Név nélkül kezdtem e blogot írni, alig valamit mutattam meg eddig személyemről és családomról. Mostanra azonban eljött az ideje, hogy közelebb engedjelek magunkhoz benneteket, éppen azért, mert már ismertek annyira, hogy nem értitek, értelmezitek félre azt, mit mutatni szeretnék. 



Találkozóra hívlak benneteket nyári otthonunkba, a Mátra északi lábához, Mátranovákra, a Faluhely völgybe. Megmutatom nektek azt a helyet, ahonnan az a kevéske ismeretem származik, melyet a teremtett világról tudok. Megismerhetjük egymás anyagi valóságát, s gazdagíthatjuk közös világunkat. 

A találkozó időpontja: 2012. szeptember 23., vasárnap. Érkezés 9.30-tól.



A napot a major területén illetve annak határában töltjük el, állatok, régiségek, megőrzött szellemi és tárgyi emlékek között, a természet lágy ölén, illetve eső esetén az egykori hodályban. Megismerhetitek azokat a régi állatfajtákat, melyek közös jövőnket jelenthetik, azokat az eszközöket, melyek egykor a mindennapi élet részei voltak és azt a jövőképet, melynek mindannyian részei lehetünk.



Az ebédet a nyáron elkészített vendégasztalunknál költjük el, melyet előző bejegyzésemből már ismerhettek. Délután pedig körbejárjuk a völgyet, megismerve annak látható és láthatatlan világát, melyet a régiek hagytak ránk.


A részvétel díja 3000 Ft/fő (12 év alatt díjmentes), mely az imént sorolt program ára, illetve mellyel egyben támogatjátok, segítitek a Faluhely örökségének továbbadását.

Az embernek néha meg kell állnia, s eltávolodnia a mindennapok valóságától egy távolabbi világ felé, mely erőt és hited adhat életünkhöz. Gyertek el hozzánk, legyünk együtt jelen a teremtett világban, legyünk együtt a Faluhelyen. 

Kérlek benneteket, hogy amennyiben nekivágtok e mátrai kalandnak, előtte legkésőbb e hét vasárnapig jelezzétek nekem, az alábbi címre, hogy hány fővel érkeztek:
 faluhelymajor@gmail.com

2012. szeptember 8., szombat

A teremtés nyara


Az alkotó ember, teremtő ember. Képes arra, hogy megvalósítsa álmait, ha elfogadja a környezetéből kapott jeleket.  Régóta álmodtam az idei nyárról, még régebben arról a gondolatképről, mit mostanra sikerült a kézzelfogható, mindenki által észlelhető valóság részévé változtatnom.


Idén nyáron hazaköltöztem családommal szülőfalumba, pontosabban abba a völgybe, melynek annyi mindent köszönthetek (s ha szeretitek a blogot, akkor ti is), melynek neve Faluhely. Egy picike házikó egyetlen szobájában töltöttük a nyarat, állatok között, a természet lágy ölén. Hajnalban keltünk és sokszor késő éjjelig dolgoztunk, hogy létrehozhassuk álmunk egyik első szeletét, egy olyan helyet, amely sajnos egyre kevesebb van e világban. Igen, egyre kevesebb, pedig éppen csak azt és annyit tudunk adni itt, amire és amennyire bárki képes a világon… szeretetet.



Nem véletlenül írtam előző bejegyzésemben a falusi vendéglátásról, s annak mai formájáról.  Egy olyan helyet hoztunk családommal létre, melyben benne van minden türelmünk, szeretetünk és hitünk. Csupán egy apró étkező, egy falusi vendégasztal, ahogyan szakszerűen elnevezték. Kivételesen ezen állami névadás tökéletesen sikerült. Egy falusi asztal a falusi ember oltára, melynél nap-nap után bemutatja áldozatát Istenének. Ahol leülteti vendégét, jöjjön az bárhonnan, s legyen bárki fia, szeretettel fogadja és közös áldozásra, áldomásra hívja. Nem keresi az ember, a vándor bűnét, vágyát, akaratát, mely asztalához hozta, hiszen ő nem az esendő embert ülteti oltárához, hanem a benne lakozó Jóistent. Mit mondtak eleink a régiségben, mikor poharaikat az ég felé emelték s összeérintették? Isten – Isten! Ebben a pillanatban nem a bűneivel együtt élő emberek álltak az teremtő előtt, hanem a meztelen emberi szeretet. Mit mondunk ma? Egészségünkre! Ha valaki azt gondolja, hogy az egészség ez esetben valamiféle orvosi kategória, s hogy a testi jólétünket kívánjuk, akkor annak bizonyára furcsán hangzik, hogy szó nincs erről. Pontosan arról a találkozásról van szó, melyet imént leírtam, mikor két ember egy közös oltár fölött, tisztán és őszintén egymás javát kívánja, s megteremti. Ehhez mindig két ember kell. A teremtés legmagasabb foka két ember egésszé válása által jön létre… egészségünkre!

Előző bejegyzésemhez írtátok megjegyzés gyanánt, hogy a ma vendégei már nem azok, mint a régi falu vendégei. Írhatnám, hogy a mai falu lakosai sem azok, mint a régi világ lakosai. De azok az értékek, melyek egy boldog és teljes világhoz vezetnek, örök értékek, s ma éppen úgy megvannak minden emberben… csak nem tudjuk használni, nem tudunk élni velük. Ezért is alakítottuk ki ezt a helyet ebben a völgyben, a Faluhelyen. Azért, hogy felidézzük ezeket az értékeket, melyek egy erre alkalmas tárgyi környezetben szinte csak úgy zúdulnak az emberre.  



Az étkező egy pár éve megüresedett juhhodályban került kialakításra. Akkor üresedett meg az épület, mikor az akkori magyar merinói állományunkat rackára cseréltük, s csakhamar megtapasztaltuk, ezek az állatok sokkal régebbi világok hordozói, mint birka elődeik voltak. Isten asztalánál esznek egész évben, s a csillagos ég alatt járnak mindörökké. „Igénytelenek” – tartják róluk. Ha úgy kell ezt értenünk, hogy nem igénylik a folyamatos orvosi „kezeléseket”,  a folyamatos „étrendkiegészítőket”, állandó körmölést, ellenállóak szinte minden parazitával szemben, akkor rendben, aki magyarként nem szégyell egy efféle, világon egyedülálló csodát így jellemezni, ám tegye. Ugyanezek igazak a szürkemarhákra, a mangalicákra s a legtöbb általunk tartott és tenyésztett állatra: magyar óriás nyulak, buga galambok, nyuszkanyakú tyúkok és még sorolhatnám. Ezekből az állatokból áldozunk fel Isten asztalánál vendégeink számára.



A hely minden apró darabkáját magam építettem és rendeztem be, a legnagyobb örömmel, amiért épp ezzel foglalatoskodhattam. Minden tárgy, minden sejt, mi ezen egészet alkotja, kötődik a múlthoz, kötődik a régi világhoz, hogy képes legyen átadni annak üzeneteit. Mit e képeken át észlelhettek belőle, sokkal szegényebb, mint a valóság, melyet elmém és családunk hite, vállalása alkotott. Arra, hogy azt átadhassuk, ahhoz egy virtuális tér kevés, ahhoz legalább két ember kell… Isten –Isten.

A fotókat kedves barátunk, Lengyel Balázs készítette:  http://www.lbmediart.hu/ 

A tavasszal azt ígértem, hogy idén közelebb engedlek benneteket magamhoz, családomhoz, s ez így is történik. Ezennel szeretném bejelenti, hogy e hónap végén, egy találkozóra hívlak benneteket Palócföldre, a Mátra északi lábához, abba a völgybe, mely e blognak névadója, nekünk otthonunk…  a mátranováki Faluhelyre. Bővebben erről hétfőn írok, addig is remélem, hogy jó páran leszünk, akiktől azt várja a világ, hogy pont most, pont itt valamiért találkozzunk …

2012. szeptember 2., vasárnap

Falusi vendéglátás régen és manapság

Már tavasszal is írtam, hogy ebben az esztendőben sok változás fog bekövetkezni a családom életében. Közelebb kerültünk a teremtett világhoz, önmagunk határaihoz és nyugodt szívvel írom, hogy ma már máskéént látjuk a világot, mint egy éve. Nem az álmok, tervek, célok változtak meg, csupán az ember, ki mindezt irányítja, annak szeme nyílt meg. 

Egy évvel ezelőtt a falusi vendéglátás témában aligha tudtam volna higgadtan írni, úgy hogy azzal ne bántsam meg emberek sokaságát. Nem is írtam éppen ezért, noha pontosan tudtam, hogy mire készülök ez évben, tudtam, hogy magam is szeretnék efféle fogalom alá tartozó dologgal foglalkozni.  Ma könnyedén írom e sorokat, mivel tudom, minden e tárgykörben, minden mi rajtam kívül való, pont azon a szinten áll, amilyen szinten ez idő tájt állnia kell. De hogy is áll e téren szép hazánk?

Falusi vendéglátás, egy olyan kifejezés, melyet a törvényi szabályozhatóság végett "felülről" alkottak meg. Ezzel a kifejezéssel rögtön fel is piszkálták a falusi emberek fantáziáját, kiknek ezidáig nem voltak fogalmaik e tevékenységre, hiszen a vendéglátás az élet része volt. Az Élet része. A teremtett világban az ember ad a másik embernek. Nem cserél, nem elad, hanem ad, önzetlenül. Nem vár érte semmi, nyugodt és boldog, hiszen ő is megkap mindent, mire szüksége lehet. Megkapja a természettől és embertársaitól. Így volt ez mindaddig, míg fel nem építettük magunknak azt a lehetőséget, hogy pénzt fogadjunk el azért, hogyha adunk valamit. Immár az épített világban járunk, melyben bizony magunknak is pénzt kell keresnünk, hogy megvásároljuk azt, mire szükségünk van. Megvásároljuk a természettől és embertársainktól. No de vissza e kifejezéshez. Szóval a falusi ember e kifejezés és az ezzel járó pénzszerzési lehetőséget hallva, elkezdett gondolkozni, hogyan lehetne "vonzóbbá tenni" e "szolgáltatást". Tulajdonképpen nem történt más, mint amit az épített világ professzionális szolgáltatói gyakoroltak mint mintaadók, a falusi ember marketingstratégiát választott magának és elkezdett hazudni. Hazudni a faluról, a jelenről de még a múltról is. Álhagyományokból csinált valósnak látszó hagyományt és próbálja elhitetni a világgal, hogy "ez az igazi élet, itt falun." Megpróbálja, sőt sokszor el is hiteti magával, hogy ő az egy élő igaz hagyomány őrzője. Csakhogy a hagyománynak mind őrzői vagyunk.



Minden ember jelenében ott van felmenőinek múltja. A régi falusi világ tudása nem titkos lokális társaságok féltve őrzött kincse, mely már semmivé vált, hanem a természettel együtt lélegző ember ismeretei, éppen ezért bármikor, bárki által életre kelthető folyamatok. Ezt kell és lehet éreztetni minden emberrel, akit valamilyen okból egy faluba sodort az élet. Ehelyett most van más, egy megkonstruált hagyomány.

Szerencsére az utóbbi 1-2 évben a világ fordulásával egyre jobbá vált a helyzet, s egyre több igényesen felújított, hagyományközeli hellyel is találkozom. Ezek legtöbbje még mindig nem arról beszél, miről beszélnie kellene, s lehetne. Pontokba szedem, noha nem szeretem e formát, hogy lássátok milyen lehetőségek állnak előttünk:

1. A falusi házaknak nem (csak) a formáját kell megőriznünk, hanem anyagát is és azt a tudást, mely létrehozza és évről évre megtisztítja, újra feltölti élettel. Egy efféle ház időt és törődést igényel, nem pénzt és "mesterembereket". Minden ember "mester", hiszen a teremtés, az alkotás képességével bír(hat).



2. A házbelsőkben megmutathatjuk, hogy természetes anyagokból sokkal hangulatosabb, igazabb és funkcionálisan is remek enteriőrök alakíthatók ki. Nincs műanyag, nincs semmi életidegen anyag és nincs felesleg. Megmutathatunk egy olyan világot, melyben a szemét fogalmát nem ismerik, melyben kevés tárgy van, de minden tárgyat a legvégsőkig  új funkcióval látnak el. (Kevés tárgy, azaz nincs telepakolva a hely kerámia-, porcelán-, üveggyűjteményekkel...)

Jajj...
3. A nyírott gyep, pázsit ma minden kertes ház udvarán látható (ahol nincs leburkolva térkővel az egész udvar). Vaj az életet szolgálja ez? Egy rendben tartott kaszáló, vagy gyümölcsös éppen azt tudja adni, mint egy füves udvar, csak éppen haszna is van. A falusi udvart állattok és kiskert nélkül nem lehet hitelesen bemutatni, vagy ha mégis, akkor is, minek? Hiszen pont az a falusi élet lényege, hogy az ember szerves része a természetnek és képes gondoskodni önmagáról és az őt körülvevő élőlényekről.


4. A falusi vendégasztaloknak is csak ekkor van értelmük. Akkor, ha az ember azokat a régi magyar állat- és növényfajtákat tartja, melyekből olyan ízű ételeket tud főzni, amilyet ma már sehol máshol nem lehet enni. Nem kell ehhez a zsírban tocsogó étkekre gondolni és a gulyáslevest slambuccal enni. A régi magyar konyha tele van izgalmas receptekkel, melyeket bármilyen irányba megújíthatunk, gazdagíthatunk mai fogásokkal. A lényeg az alapanyag és a mértékletesség.

Csak töredékek ezek, írás közben felismertem, hogy képtelen lennék minden gondolatkört kifejteni, ti pedig végigolvasni. Nem sorolom tovább, hogy mit várna a világ tőlünk, kik efféle vendéglátással kívánnak foglalkozni, de bizonyára érzitek, hogy nem műanyag nyílászárókat, LCD Tv-t és Tesco-s ételt. Még kevésbé a jelenről való kesergést és panaszáradatot. Az embereknek valódi értékekre van szükségük, amit át kell adnunk. "Ki, hogyha nem Ti, mikor ha nem most!"