Még ezt a kis időt

 Csodavárás 9. rész

Még ezt a kis időt

Odabent az ólban, a bivalyok mögött,

vetett az öreg ágyat, a széna fölött,

régi szekéroldal a gerendára kötve,

lesz nyughelye tán már mindörökre.

 

Dehogy szorult ki, magától jött,

döntött, övéi és szerettei között.

Nem vágyott már semmi többre,

tenni a dolgát, ezért jött a földre.

 

Azt a szereket húzta, ami elé fogták,

sosem gondolta, hogy ez a fogság,

arra ment, amerre fentről vezették,

mikor kellett, az ételt elébe vetették.

 

Jó gazdája volt neki, ki igen szerette,

ha sokat is hajtotta, mindig segítette,

s ő maga is éppen annyi tejet adott,

kiknek kellett, mindnek maradott.

 

Jutott neki, ahogy az égben mérték,

s maga is így mért, ez volt a lépték,

jószágainak jósága volt legtöbb jussa,

azokért lett az úrnak vén koldussa.

 

Tekintete fényes és épp oly tiszta,

mint forrásvíz, mikor a tehén issza,

s benne a szeretet édes tejjé válik,

amilyenre minden borjú vágyik.

 

Hozzájuk kívánkozott, igen, ki az ólba,

ők sem vágynak másra csak a jóra,

együtt lenni azzal, kitől az étel ered,

erre készül maga is, mikor az égre mered.

  

Hideg, téli estén meleg van az ólban,

gyenge a test, de a szíve még jól van.

Menne tovább, még a kisjézust megvárja,

így talán sikerül… és ő majd megváltja.

Földi Ádám

2020.12.04.

(Saját fotók)