Vissza a színházba

Nemrég a politikáról írtam, azonban írásomban adós maradtam valamivel... a megoldással. Pedig van megoldás. Nem egy, hanem temérdek, pont annyi, amennyien ezen a bolygón emberként létezünk. De nem csak egyénekként, hanem családokként és népekként is vannak utak, melyeket sorsszerűen be kell járnunk.

Pár nappal a múltkori bejegyzés után álmot láttam. Mai írásomban álmomat mondom el. Nem írok le semmit, amit magamon kívül mástól várnék el... mindenkinek a saját sugallatait és álmait kell követnie. 

Lépjünk be vissza abba a hasonlatba, ahol egyesek fölálltak, s elhagyták a politika színházát. A természetbe mentek, s ott próbáltak  új életet kezdeni. Itt tartunk most. Ez az idő akár nagyon sokáig is eltarthat, ezt nem  tudhatjuk. Nagyon sokszor tartottunk már itt a történelem folyamán, azonban minden esetben ugyanaz a folyamat játszódott le... kidőltek a színház falai, s népek egymást taposták, szétzúzták a színházon kívül lassan épülő világokat... majd új színházat építettek. A korábban a természetben élt emberek szinte nyomtalanul eltűntek, csupán néhányuk emléke maradt fenn. 

Van azonban valami, ami örök és eltörölhetetlen, mely ősi ösztönként minden emberben ott munkálkodik. Ez  a szabadságvágy. Szabadok akarunk lenni, szabadok saját, egyénileg elképzelt és valósággá alkotott világunktól és csupán egyetlen köteléket szeretnénk megőrizni, de azt minél erősebben... hogy részesülhessünk a teremtő kegyelméből. Ez az ösztön szólított meg, hogy hagyjuk el a színházat, és ennek kell vezetnie akkor is, mikor visszatérünk. Igen, visszatérünk. Ez az egyetlen módja annak, hogy világunk életben maradjon. 

Ki kell mennünk a teremtett világba, meg kell erősítenünk testünket, lelkünket, ki kell engesztelnünk a természetet tékozló emberként elkövetett bűneinkért, az emberiség bűneiért. Nekünk ez a feladatunk. Nem beszélnünk kell róla, hanem tennünk kell. A teremtett világ megbocsájt. A teremtett világ az életet szolgálja és azt, aki ezt éltetni akarja. Ezekkel az energiákkal kell (nekünk vagy utódainknak) visszatérnünk a színházba, s föl kell állnunk a színpadra, ha eljön az idő, még mielőtt a szokásos módon visszafordíthatatlanul fel nem tüzelik a közönséget. Nem színészként kell visszatérnünk. Nem. Emberként. Mit kell ott tennünk? Nos, ez az, ami népenként és egyénenként változó. Egy biztos, a teremtő üzenetét kell közvetítenünk.

A magyar kultúra szellemi öröksége egy olyan értékrendet őrzött meg, amely utat mutat számunkra. Ez az értékrend a Krisztusi út képmása. Ennek koráráról, eredetéről nem kell most szólnunk, nem ez számít. Lesznek népek, akiknek képviselői a nézőtéren ülőkhöz szólnak majd. Lesznek, akik elmondják, miként élhet az ember a teremtett világban, lesznek tanítók, de a mi dolgunk más lesz. Nem több és nem kevesebb, más. A színpadon kell mindenki előtt a szemébe néznünk annak a testetlen ördögnek, mely a színházat működteti, s mely rejtekéből soha elő nem bújik, csupán bábjait és katonáit küldi elénk. Nekünk velük kell megvívnunk. Ebben a harcban azonban csak egyféleképpen győzhetünk... ha készek vagyunk áldozattá válni, s az ellent magunk fölé emelni. Krisztusi áldozatra van szükség, olyan áldozatra, amelyet meghallanak a süketek és amely vissza adja szeme világát a vakoknak, amely éles pengeként hasít gyilkosaink mérgezett szívébe... és a döbbent csöndben egy új világ csírája indulhat el. Kik megöltek minket, sebzett áldozatokká válnak, s uruk- a megszemélyesült érdekhálózat -  kiüresedik, elmállik, széjjelfoszlik, s nem marad utána csak sár és hamu... és az űr, melyet egy új világban újra be kell  majd töltsön valaki, ám az még nagyon-nagyon sokára jön csak el. 

Halálunk telét a tavasz követi, s feltámadásunkból új élet születik. Gyermekként éljük majd meg azt, ártatlan és tiszta gyermekekként, akik mosolyogva másznak le a színpadról, fel a sorok közé, és kézenfogva szüleiket , nagyszüleiket, együtt sétálnak ki a színházból.

Az emberiséget egyetlen ember nem válthatja meg. Meg fognak születni, vagy talán már meg is születtek, azok, akiknek közössége készen áll erre a Szent áldozata. Addig míg az alkalmas pillanat nem jön el, csak egy dolgot tehetünk: kérjük minden teremtő erő áldását a föld leggonoszabb és legsötétebb embereire... nekik van a legnagyobb szükségük a fény erejére. Harccal, vérrel a sötétség meg nem gyengíthető... de a szeretettel végleg eltörölhető.

Drexler Szilárd fotója

Nem kell tovább beszéljünk erről, tegyük csendben a dolgunkat, őrizzük a magot, s adjuk tovább mindaddig, míg egy ártatlan gyermekkéz a földbe nem dugja majd azt. A tiszta földben új csíra fogan, s lesznek majd mellette sokan.