2018. március 9., péntek

Szeretitek a meséket?



"Húsz éve már, több is talán, hogy nap-nap után
Minden nap délután eljött a dédapám
Mesélt ilyet, mesélt olyat, mesélt sok csodát
Igen, mesélt sok csodát, lódított is talán."


Olyan rég volt, emlékszem, ahogy ott henteregtünk kisöcsémmel a dikón - ami afféle kanapészerűség volt, egyszerű deszkákból ácsolva, szalmazsákkal kitömve - és nagymamánk gombosdobozában turkáltunk, mert abban mindig volt valami nem odavaló kincs, hol egy régi pénzérme, hol egy kis rézcsat, és mi, akár a szarkák, minden ilyet meg akartunk szerezni. Amikor már mindent felleltünk, akkor a fa csipeszekből építettünk repülőgépet és azzal játszottunk, míg Gyémánt - mama - mellettünk a krumplit főzte a masinán. Micsoda illat volt abban a kis nyárikonyhában! Fehérre meszelt falú palota volt az, ahol mi gyerekek úgy éltünk, mint a királyok.

- Mama szomjas vagyok! Mama, lesz palacsinta is? Mama, túrós is lesz? És a kérések sorra mind teljesültek. Mennyi nevetés, mennyi kacaj hangzott ott el. Mégis a legjobban azt vártuk, hogy hazaérjen papa, és meséljen nekünk. 

Nagypapánk - az öreg király -, miután hazaért és a szegre akasztotta palástját - a kopott bányászkabátot -, megmosakodott a lavórban, a masinán melegített vízzel. Ma is érzem azt a jó szappanillatot. Mennyit kergettük a lavórban, s a huncut mindig kicsúszott kezeink közül. Micsoda pancsolás volt ott. Csupa víz volt utánunk a cementlap, mama mégsem szólt ránk, csak mosolygott és hozta a felmosórongyot. Aztán jött a vacsora papával, jöttek a katonák, egy ide, egy oda. A puha fehér kenyéren hol szalonnacsíkok, hol egy-egy karika kolbász volt, na meg egy darabka paprika, vékonyka hagyma. Ma is hallom: 
- Egyel még dadikám! Na, vedd csak el, ettéd! 

Ezek után jött a mese. Öcsémmel a dikóra húzódtunk, de már nem volt viháncolás. Lélegzetvisszafogva vártuk, hogy induljunk álomvilágba. Pedig nagyapánk meséi nagyon is valósak voltak, betyárokról, juhászokról, boszorkányokról vagy éppen rókák, borzok, szarkák, kígyók, mikor mihez volt papának kedve. Istenem, de mennék, indulnék azonnal vele az erdőbe most is! Úgy mesélt a erdőről, a régi pásztortanyákról, a falu körüli helyekről, hogy láttunk magunk előtt mindent, és megéltünk mindent. 

Hm. Azok a mesék. Igazabbak voltak azok sok mai igazságnál. Édesapánk lassan épp úgy mesél, mint nagyapánk egykor. Nem csak a gyerekek hallgatják szájtátva, de sokszor a felnőttek is. Bennünk sem múltak el nyomtalanul a gyerekkori történetek. Öcsém az erdőbe jár haza. Ha vadászni megy, felölti a nagyapánk korabeli csizmanadrágját, csillogó bőrcsizmáját, rókaprémes irhakabátját, s akár egy gróf, elindul a birodalmába... mintha csak éppen nagyapám egyik történetéből lépett volna ki. Magam is sokat mesélek. Én a csillagos ég szerelmese lettem, na meg népmeséinkké.



Mindannyian estéket töltünk a vendégház előterében a vendégeinkkel, akik a dikón hevernek. Igen, pontosan azon a dikón, ahol egykor én is. Estéket, amik sosem akarnak véget érni. Mert mesélni jó. Mesét hallgatni is. Ahol mese van, ott szeretet van. Ott kacaj van. Ahol nevetés van, ott biztonság van. Gyertek el, éljük át együtt is!


"Kisfiam, így szólt hozzám a dédapám
Jöjj velem, hagyjuk itt a város zaját
Jöjj velem, mesélek megint sok csodát
Elmegyünk, s úgy leszünk, mint két jó barát"






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése