2019. február 24., vasárnap

Farsang vagy mi


Szerintetek mi a farsang?

Kaptunk örökségbe néhány hagyományt, amelyek közül egyik legvidámabb a farsang. Mi valamiért „letoltuk” ezt a gyerekek szintjére és ott versenyt faragtunk belőle. A felnőttek körében maradtak a bálok, bár már álarcok nélkül. Vagyis… ki tudja?

Tudjátok mire szolgált régen a farsang? Képzeljetek el egy vagy több települést, ahol mindenki ismer mindenkit. Sőt. Mindenki ismeri mindenki nagyapját, dédapját és így tovább. Mindenki pontosan tudja, hogy kinek mennyi földje, ingósága van. Vannak szegényebbek és gazdagabbak, kevesebb és több befolyással rendelkezők, egyszerűbb életet élők és pompára, cicomára vágyók. Emberek, amilyenek ma is vagyunk. Az életviláguk az adott környékre szűkül, ahonnan évente párszor mennek messzebb, egy-egy vásárra, búcsúra. Megtanultak együtt élni évszázadokon át, mégis tele vannak apró, ki nem mondott feszültségekkel. Nem, nem alkothatnak szabadon véleményt, sajátos etikai rendben élnek. Fiatal az öregnek, szegényebb a gazdagabbnak, hajadon a házasnak nem mondhat ellent következmények nélkül.  Van egy rend. Egy belső norma. Ám ez a norma sokszor igazságtalanságokhoz vezet. Na ezeknek az összegyűlt feszültségeknek a feloldása a farsang. Amikor egy pár hétre félreteszik a normát és „kiadják a gőzt.”

Farsangkor mindent lehet, amit máskor nem. Felcserélődnek a szerepek, a fiatalok tréfát űzhetnek az öregebbekkel, mindenki kifigurázhatja azt, akivel baja van, viccet csinálhatnak a konfliktusokból, igazán komoly sértődések nélkül. A falu közösen gúnyolhatja ki a „vénlányokat”, akiknek férjhezmenetele szükséges a faluközösség fennmaradásához. Azok meg  „bosszút állhatnak” érte, mígnem csak megtörik a jég.

Miért kellett ehhez a maskara? Miért az álarc? Mert hitték, élték, hogy Isten a saját képmására teremtette az embert. És míg ők a hétköznapokat élik, ezzel a méltósággal és felelősséggel kell éljenek. Na de Isten, nem akarna borsot törni a rossz szomszéd orra alá. Nem, Isten képviseletében így nem járhat el Kis János. Istennek nincs baja a szomszéddal, neki magának van. Ezért kell az arcot eltakarni, ezért a maszk, hogy egy kicsit az önző én, az egó, aki mindig rejtve van, az is kitombolhassa magát, úgy, hogy tudja, az isteni képmás nem fog sérülni, védve van.
Hát, ez volt régen a farsang. Ha még lenne minderre szükség, akkor lenne ma is, valahogy így. De nincs. Miért? Nézzük csak meg a mai társadalmunkat. Egész évben farsang van. A közösségeink nem helyhez kötöttek, inkább kulturális csoportok, amelyeknek mindnek más-más elvárásai vannak. Mivel óhatatlanul bekerülünk ezekbe a csoportokba, mindegyikhez alkalmazkodnunk kell. Ahány csoport, sokszor annyi álarcra van szükség. Más kell a munkahelyre és más a baráti társaságba, más a párkereséshez és megint más a szülői közösségbe. Mennyi szerep, mennyi álca, egész évben. Mit kezdünk a feszültséggel? Nem, nem dolgozzuk ki. Folyamatosan lépünk egyik csoportból a másikba, hátrahagyva az előző problémáit. Aztán van sokszor az összeomlás. Talán utána a szakember.  

Egyre többen foglalkoznak önfejlesztéssel. „Minden rajtad múlik… te döntesz” – hangzik ezer felől a megoldás. Egyet is értek vele. De néha nagyon nagy árat kell fizetni a döntésért. Ma egyénileg tudunk csak rendet tenni a lelkünkben. Pedig lehetne csoportosan is. Ha például lenne farsangunk. Nem, nem színjáték és nem a verseny. Hanem amikor megengedjük a többieknek, hogy nevessen rajtunk és a bajainkon, sértődés nélkül fogadva azt, sőt, velük nevetve. Cserébe mi is kifigurázhatunk bárkit, akit szeretnénk. Persze, ehhez is kell önismeret és önmérséklet. Az tud nevetni magán, akinek van kapaszkodója az élethez. Akinek van hite az életben.

Ilyesmiről szoktunk mi beszélgetni a Faluhely majorban. És nevetni. Magunkon, egymáson, a világunkon.



2019. február 18., hétfő

A Faluhely mai lakói

A völgy szélén ülök, egy ötágú, öreg fűz tövében. Olyan Ő nekem, mint gyermekkoromban Fűzanyó, a Pocahontas mesében. Hozzá szoktam kijönni, ha szeretném a lelkemben bujkáló érzéseket megosztani valakivel.  

Gyönyörű innen a völgy. A dombot és a keresztet beragyogja a kora esti aranyfény. A sötétkék égen néhány fehér gombolyagot úsztat át a szellő, köröttük hollók kavarognak a magasban. Jó itt lenni, nagyon jó. Valószínűleg ezt érezhették az első emberek is, akik valaha itt telepedtek le, építettek házat. Ezt érzik állataink is, akik a völgy lankáit legelik, de azok is, melyek a völgyet ölelő erdőkben laknak. 

Régen, többször álmodtam erről a helyről. A régi faluban jártam, a boronafalú faházak között, melyek hézagait sárral tapasztották ki, s az egészet fehérre meszelték. Varázsereje van ezeknek az anyagoknak. Magukba szívják a napfényt és valahogy arannyá változtatják. Mikor az ember csak úgy nekiveti a hátát, érzi, ahogyan ez arany lassan beépül lelkébe és megtelik a szíve szeretettel. Az ólak, fészerek legtöbbje paticsból volt. Vesszőfonatból, melyet szalmás sárral tapasztottak be. 

Az ilyen hegyvidéki falvakban a rend valami egészen sajátos kuszaságban nyilvánult meg. Ahogy a lankák íve adta, úgy épültek a házak, ólak és minden egymáshoz szorosan, hol merőlegesen, hol párhuzamosan, akár egy mesebeli királylány kastélyénak tornyai, annak kistornyai, azoknak erkélyei. Összevisszaság, ami tökéletességet mutatott. Én egy kovácsműhelyben jártam álmomban, hatalmas bőrfalú fújtatóra emlékszem, amivel a tüzet szították. 

A tüzet, ami erősebb a fémnél, formálja, változásra készteti. A tüzet, amit szentként őriztek a házban, s melyet el nem oltottak, csak ha a nagy ünnepeink alkalmával újjá kellett éleszteni. Nem azért, amiért gyerekkoromban képzeltem, mikor azt hittem, hogy nem tudnák újra meggyújtani, azért őrzik annyira. Dehogyis. Azt a tüzet éltették. Élőnek tekintették, életnek, amit táplálni kell, ahogyan a rajta készült ételek is táplálnak minket. A fényt éltették, mert a fény az élet, ami esténként belopózik a szívekbe. 

Mikor álmomban itt jártam, nem találkoztam senkivel, de tudtam, hogy itt van mindenki, teszi a dolgát. Éreztem őket és olyan biztonságban éreztem magam, mint az életben ritkán. Így van ez azóta is. Mintha még mindig itt lenne valami abból a szeretetből, abból a biztonságból, amit az az érzés szült, hogy az ember ura magának, gazdája családjának, szolgálója a teremtő akaratának. Ennyi kell a biztonsághoz. Akinek ez megvan, az szeretetben, békében élhet. Erre vágyunk ma oly sokan, de sokszor úgy tűnik, kiengedtük kezünkből az irányítást. Talán igen, de kis-kis időre meg lehet találni ezt biztonságot.

A Faluhely völgye ezért fogad vendégeket minden évben, néhány hónapon át. Nem szállodába érkezik, aki hozzánk betér, hanem az életbe. Abba az életbe, amit alázatosan és szeretettel igyekszünk táplálni mi, a Faluhely ma is élő lakói.