2019. december 23., hétfő

Tovább az úton, a Napúton

Ez az írás a folytatása az itt és most játszódó élet- és nemzettörténetnek, melyet a „Hármaskereszt áll fölöttünk” című írásomban olvashattatok, és amelynek Ti is részei vagytok. Akkor elmeséltem a látomásomat a Hármaskeresztről és azt, ahogyan végül az megépült a völgyben. A csodákon túl, szó volt mindennek nemzetünk egészét érintő jelentőségéről. Aki azt olvasta, talán elhitte ezt. Aki ezt az írást olvassa, az tovább léphet egyet a hittől a bizonyosság felé. Hiszem, hogy csak azokat találja meg ez az írás, akinek sorsa összefonódik valamiképp a világ sorsával, és ha most még kételkedtek is saját jelentőségetekben, eljön az idő, amikor éppen rátok és csakis rátok lesz szükség!  



Könnyű azt képzelni, hogy aki megkapja a „feltétel nélküli szeretet” szimbólumát, a hármaskeresztet, annak nincs más dolga, mint szép szavakkal rózsaszín ködfelhőbe burkolni azt és könnyedén lebegni a felé áradó figyelem tengerében. A valóság azonban egészen más. A hit akkor válik bizonyossággá, amikor megpróbáltatik. Aki kap egy efféle látomást, annak nem beszélni kell a szeretetről, hanem bizonyítania. Méghozzá önmagának és nem a külvilágnak. Akkor sem lehet máshogy dönteni, máshogy cselekedni, ha tetteink látszólag a szeretettől állnak a legtávolabb, ha tetteinkért a legelítélőbb bélyeget is nyomják ránk. Nem, akkor sem lehet mást tenni, csak a választható legjobbat, amit a szívünkben érzünk. Az én próbám éppen ez volt. Amikor emberek sokasága kezdett hinni abban, amit a kereszt által képviselek, akkor kellett utat választanom önmagam és gyermekeim számára. Én a válást választottam. Több mint egy évig nem voltam képes meghozni a döntést, vagy amikor meghoztam, mégis megváltoztattam. Éreztem, hogy nincs más út, ha a szeretetet fenn akarom tartani az életünkben, de rettenetesen féltem. Végül addig halogattam, míg az élet nem hagyott más választást: vagy elválnak útjaink az akkori feleségemtől, vagy valószínűleg véget ér számunkra ez a földi lét. Mindezt pontosan abban a pillanatban, mikor döntésemet egyetlen érző ember sem lehetett képes megérteni, elfogadni. Ezzel pedig a szeretetlen hétköznapok színteréből a pokol fenekére taszíttattam. Arról a szintről, ahol szinte minden fájdalmat meg kellett élnem, lejutottam arra, ahol a legaljasabb emberi(?) szándékokkal kell farkasszemet nézni, ráadásul a fentebbi okok miatt, szinte teljesen egyedül. Ez volt a hármaskereszt beavatása, a feltétel nélküli szeretet próbája.

A feltétel nélküli szeretettel a legkönnyebb visszaélni. Sokan azt hiszik, egy efféle emberrel bármit megtehetnek. Pedig a dolog éppen fordítva áll. Aki feltétel nélkül szeret, az nem hunyászkodik meg többé egyetlen agresszorral szemben sem, mert már nincs benne félelem. De nem akar győzelmet aratni fölötte, csupán leleplezni annak ártó szándékát és szembesíteni azzal, hogy milyen messzire sodródott a vele született jótól. Aki feltétel nélkül szeret, az nem marad tétlen, amikor lehetősége van tenni is. Nem enged az elnyomónak, mutasson az bármekkora erőt, mert nem képviselhet mást, csak az igazságot, amit szívében érez. Nem magáért, hanem a másikért teszi, akit eddig senki nem szembesített önmagával. Nem nézheti végig emberek tönkretételét, csak mert fél változtatni. Nem hallgathatja el az érzéseit és nem hazudhat sem önmagának, sem másnak. Nem, aki feltétel nélkül szeret, az nem hagyja többé magát megaláztatni. Annak nincs mit szégyellni és nem akar többé senkinek megfelelni, csakis a feltétel nélküli szeretetnek, illetve általa Istennek. Tetteink és szándékaink előtte nem maradhatnak rejtettek, ezért tűnjék bármilyen elátkozottnak is tettünk, ha tiszta szívvel tettük, nem kell tartanunk semmitől. Nem számít semmilyen emberi ítélet, hiszen életünket senki nem ítélheti meg, csakis a mindenség egésze. Ez pedig éppen úgy ott van a szívünk mélyén, miként körülöttünk mindenben. Nem egy külső hang zengi az ítéletet az egekből, hanem egy sokkal erősebb… a belső.

Minden tett és minden szó immár nem az egyént, nem az embert képviseli többé, hanem magát a szeretetet, hármaskeresztet. Ez egy nagyon fontos kitétel, hogy ne keverjük össze a szeretet híveit az önkényes igazságosztókkal. Ebben a szeretetvallásban az ember nem válhat egy másik ember által áldozattá, csakis önnön felajánlása révén. Ám magára az áldozatra nem biztos, hogy szükség lesz, mert az őszinte felajánlás, az áldozatkészség egyenlő a tettel és ilyenkor lép életbe az isteni kegyelem, és új, korábban elképzelhetetlen utakat nyit meg előtte.

 A kereszt megépülését követő négy évem olyan volt, akár Fehérlófia útja az alvilágban. A legmélyebb bugyrokig kellett leereszkednem. Az alapokat kellett helyrehozni, a szó minden értelmében. Óriási mélységek és magaslatok váltakoztak benne, s lelkem darabkái töredezve hullottak alá. Csak a hitem maradt meg. A vezetettség érzete, hogy bár most mélyre vezettek, de ha elvégzem itt a dolgom, akkor az út kivisz majd innen. Így is lett. Innen folytatom a völgy legújabb csodáinak a leírását.  

Korábban írtam, hogy a Napút szó kiejtésekor a hármaskereszt fényalakja jelenik meg a látó szemek előtt.  Évek óta érzem, tudom, hogy a kereszt körül, a völgy peremén egy zarándokutat kell építenem, közvetlenül körülötte pedig meg kell, hogy jelenjen a Szent Korona. Azonban a „mikor” és a „miből” sehogyan sem állt össze az elmúlt években. Azt éreztem, hogy ez az út valóban a Napnak az útja kell legyen, a fénynek a koszorúja, sőt azon belül a koronája! Hogy is foghatnék egy efféle feladathoz, miközben épp az alapok alatt járok, a szennyvízcsöveket fektetem újra, valójában és szimbolikusan is. Nem, amíg a mélyben rend nincs, addig odafönn a fényben sincs más dolgom. Nem is volt egészen idén, 2019 őszéig.

A szűz havában (augusztus 23 - szeptember 23.) nagyon érdekes üzenetek és üzenethozók érkeztek a majorba, kivétel nélkül szűzi, női minőségben. Voltak, akik régóta biztattak, lelkesítettek, voltak, akik pálcával méregettek, tisztítottak, tették a dolgukat. Elmondták, hogy mit éreznek a hellyel kapcsolatosan, amelyek egészen döbbenetesen precíz érzékelések voltak. Úgy jellemezték a helyet és annak bizonyos pontjait, hogy arról előzetes képük nem lehetett, csak nekünk, itt élőknek. Meséltek a helyről és hoztak üzeneteket nekem is, melyek lényege röviden annyi volt, hogy eljött az idő. 

Aztán a zárás előtti hétvégén egy érdekes dolog történt. Jött ismét egyedül egy „Szűz”, Andi, akivel nagyon érdekes beszélgetéseim voltak. Hírhozó volt ő is. Hosszú lenne leírni a beszélgetéseket, de a fő téma az áldozat és a felajánlás, illetve az elfogadás volt. Ahogy elment, szinte azonnal kristálytisztán  láttam, hogy mit kell tennem: a zarándokutat és a kereszt lábánál a Szent Korona képeit kell megépítenem, a kertben pedig egy kis szerelem-templomot kell építenem, ahová a teremtés ösvénye vezet majd be. Ezek a szeptemberi hatások segítettek szelíden ám mégis határozottan elfogadni, vagyis merni elfogadni az idők változását. Az én "nyelvemen", azaz a jeleimen keresztül jöttek az üzenetek és napokon belül kész volt minden terv, hogy mit, milyen anyagból és hogyan fogok megépíteni, sőt még az ára is ki lett számítva. Elhatároztam, hogy most bármi áron megépítem.

Mivel nem volt rá pénzem, a számomra egyetlen és legszükségesebb forrást ajánlottam fel erre a célra. Az igazi áldozat fájdalommal jár.  Lázas tervezésben és izgatottságban telt az utolsó hét, teljes bizonyosságban, hogy mit kell tennem. Aztán megérkeztek az utolsó vendégeink, Gáborék, akik tavasszal akartak jönni, de valamiért nem sikerült akkor, ezért jöttek most. Békésen, kellemesen telt mindkét este, jó beszélgetésekkel. Ismerték a tanítóimat, Pap Gábort, Szántai Lajost és rend volt a lelkükben, látszott, hogy érzik a hely erejét, megélik azt, amire nem mindenki képes. Kérdezgettek a terveimről és elmeséltem nekik, hogy most már tudom, hogy mit és hogyan fogok tenni, azt is, hogy miből. És a csoda ekkor történt, ugyanis elég volt tiszta szívvel felajánlanom az áldozatomat, az mégsem vált azzá...  

A major zárásának napján, az utolsó vendégeink átadtak egy akkora hozzájárulást, amiből meg  tudom építeni zarándokutat, és amit elterveztem. Most is a könnyeimmel küszködök... az elfogadást még mindig tanulnom kell. Elhinni, hogy ekkora jó megtörténhet. Hogy van ilyen mértékű önzetlenség. 

Azóta elkészültek a zarándokút épített stációi és a Szent Korona képeit tartó kövek is a helyükön vannak. Még nem látható minden, de már érezhetően minden a helyén van. Jövőre valami egészen csodálatos dolog válik kézzelfoghatóvá, megélhetővé a völgyben! 

Köszönet és hála érte mindenkinek!




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése