2014. június 14., szombat

"Lehet, hogy eltört, Lehet, hogy valahol elszakadt. De van néhány olyan sérülés, Amit nem kell megragassz ..." Magna Cum-Laude

Nehezen veszem rá magam e bejegyzés megírására. Félek tőle. Félek, azt hiszitek majd, hogy az irigység beszél belőlem, vagy, hogy jó magyar módra "osztom az észt", de higgyétek el, nem... az életemet teszem rá, hogy változtassak azon, amiről az alábbi sorok szólni fognak.

Hogy szemléltessem a problémakört egy konkrét helyről írok, ez a sokak kedvenc T. tanyája. Írhatnék a tihanyi S-ről és még számtalan más helyről is, a tartalom számít és minden kijelentésemért vállalom a felelősséget.

Ez a hely népi hagyományunk, kultúránk védőbástyája, mármint amennyire egy vendéglátóhely ezt a feladatot magára vállalhatja. Olyan hely, ahol jól tudja érezni magát az ember, ha rendelkezik némi nosztalgikus, romantikus múltbavágyódással. Ha nem rendelkezik ilyennel, és a múltról a szegénységben megnyomorodott emberéletek jutnak eszébe, akkor ócska giccsnek fogja titulálni e helyet. Pedig nem az. Valami más. Egy tükörkép arról, amit ma szeretnénk gondolni a régi világról. Az egyszerűsítő gondolkodás gyönyörű példája, teleaggatva egy vágyott életmód cimkéivel: természetes, házi, kézműves, szabadon tartott, kemencében sült, hagyományos = igazi, egészséges, egyszerű, biztonságos. A hagyomány értékes, a hagyományt őrizni kell. Tudjátok mit őriznek ezeken a helyeken abból a hagyományból, ami valóban sajátunk? Ló... semmit. Ezek a helyek azt tették meg hagyománynak, amit egyszerű, szépen csomagolható és könnyen eladható: népies épületek, régiségekkel teleaggatott falak, ostorpattogtatás, cifraszűr, mindenhonnan előbújó pálinkásüveg, pár simogatni való állat, kemencés ételek, népies bolondozás és csárdás. 

Tudjátok mi köze van ennek a mi hagyományainkhoz? Semmi. De így ahogy mondom. Rajongunk érte mégis? Igen, mert azokat az érzéseket kapjuk, amikre vágyunk, amit szeretnénk érezni, ha a múltra gondolunk: egyszerűség, természetesség, vidámság. Igen, mert itt látunk formákat, tárgyakat, amik elvisznek a múltba, és ezek már önmagukban képesek arra, hogy hitelesítsék mindazt a marhaságot, amit ott hagyomány címén kapunk.


Hogyan jöhet létre egy efféle "vadhajtás"? Van pl. egy a kultúránkért rajongó egyén, aki egy vállalkozást kíván felépíteni a hagyományőrzésre. Tiszta szívvel, jó szándékkal. Keres szakembereket, vagy legalábbis szakirodalmat. Fölkeresi azokat a helyeket, ahol szakszerűen mutatják be kultúránkat: pl. skanzenek, néprajzi gyűjtemények, múzeumok. Mit talál itt? Felboncolt hullákat. Igen, az élő hagyományt, darabjaira vágva, minden darabot felcímkézve és mellé rajzolva, hogy honnan lett kivágva. Az élő hagyomány nem fér be múzeumokba, nem fér vitrinekbe, túl bonyolult, túl összetett, túl sok jelentésrétege van, melynek megannyi olvasata... egyszerűen muszáj megölni, hogy rendszerezhető, világos és tiszta legyen. Ezek után pedig minden kisimul, egy-értelművé válik. Mindezek ellenére, így hatalmas formakincs és gyűjtemény áll a lelkes kutató ember számára, aki hazaviszi a mintáit és beépíti saját ízlése szerint vállalkozásába. Felépít valamit, ám hamar rájön, hogy ez még így önmagában nem élő, valami még hiányzik. Ekkor érkezik pár állat mutatóba, de ez még mindig kevés. Keresni kell legalább egy néptáncos párt, muzsikusokat, esetleg egy ügyes csikós-lovászt. Így már alakul. Talán nem is maradt más hátra, minthogy el kell kezdeni hirdetni a lehető leghangosabban, hogy mekkora érték a hagyomány, hogy "csak így érdemes élni" és hogy nagyon fontos ennek ápolása. Olyan ez, mint a biogazda, aki szerényen, szépen elmondja, hogy mennyire egyszerű de nagyszerű a paraszti gondolkodásmód, miközben több száz parasztgazdaság méretével felérő üzemet működtet, százmilliós nagyságrendű éves költségvetéssel. Feloldhatatlan ellentét van aközött amiről beszélnek, és amit létrehoztak, s működtetnek. 

Lehet népszerű mindez, de nem igaz és nem hiteles. Hogy miért nem zavarja ez az embereket? Talán mert nincs jobb. Ma már van (kell legyen!) egy nem is szűk réteg, aki elsajátította újra a szerves műveltség alapjait. Ám ennek a rétegnek nagy része életmódja révén passzív tudással bír, ugyanis ez a kultúra a napi megélésből táplálkozik, ehhez pedig egy életet szolgáló, termelő életmódra van szükség. Városi közegben - és e réteg döntően ebben él - ez a tudás csak jeles alkalmakkor és közösségi programok által kerül be a hétköznapok szintjére, nem napi varázs. Száz szónak is egy a vége, nincs, aki valós tudással bírna, s tudását a hétköznapi valóságba volna képes emelni... és tenné mindezt úgy, hogy betekintést enged ebbéli életébe azok számára, akik a valós hagyományainkat kívánják megismerni és megélni. 

Mi a megoldás? Nem tudom. Leírom azt, amit én követek, s amiben én hiszek. Az első és legfőbb feladat önmagunk nevelése. Folyamatosan tanulmányozni a teremtett világot a szokásaink és hagyományaink tükrében, felismerni, megérteni az összefüggéseket, a jelképeket, a jelentésrétegeket... és mindezt alkalmazni a hétköznapokban és főként ünnepeinken. Működtetni kell a mindenséget önmagunk részeként. Ismernünk kell a teremtett világ nyelvét és kapcsolatunknak folyamatosnak kell lennie. Meg kell találnunk általa a kaput a belső önvalónk felé. Ha ez megvan, akkor innen kell indítani a teremtést, ebből kiáradóan kell létrehozni azt a valóságot, amely befogadhatja azt, akinek épp erre van szüksége. Nem műtárgyraktárra van szüksége a múlt értékei felé húzó embernek, hanem egy olyan helyre, ahol először belül fedezi fel a csendet, s csak aztán kezd el figyelni a külső ingerekre... s elkezdi felépíteni magát. Ezt a fajta tudást mindenki maga veszi föl, akkor, amikor megérett rá. Nem a hagyományt kell őrizni, hanem a jelent ezzel megélni. Ha így tesztek és nem dőltök be a fentihez hasonló üres szemfényvesztésnek, akkor valós csodák várnak rátok! 





2014. június 10., kedd

Ősök útja

Álmomban egy fekete kalap után nyúlt kezem. Nagyapám  fekete kalapja, rajta molyoknak fognyoma, napszítta karima, elkopott árvalányhaj bokréta.   Épp kezdtem  volna igazán nyújtózni, mikor valami mély fekete gödörbe szakadtam, s azon kaptam magam, hogy ott vagyok  magam is… benn a kalapban. Tetejére estem, pont abba a mélyedésbe, ahová a lepergő vízszemek összeszaladnak és magam is cseppé váltam, parányi vízcseppé, mely ugyanabból a nagy vízből fakad. Hiszen mióta a Föld életre kelt, rajta a víz mindig éppen ugyanannyi, csak anyaga változik, hol tó, hol felhő, hófelhő, reggeli harmat, esti pára, a végek jégbe zárt kristálya. Egy ilyen csepp lettem, s végre megértettem, ott, abban mederben, hogy magam is ugyanabból a vízből lettem… talán én magam vagyok nagyapám, vagy az ő dédapja, hacsak nem annak ükapja. Míg ezen tűnődtem, a fényt lecsavarták fölöttem, s elvesztettem távolba merengő szemem. Csak úgy ültem a sötétben,  és mint ürgelyukba ömlő víz, úgy ömlött be ezernyi hang fülembe. Ropogás, dobogás, mintha ménes rohanna, de a léptek szaporák, mondhatni aprók, ha ménes volna távol lenne,  de már itt van nyakamon az egész… átfut rajtam, szinte érzem az apró körmöket, egyre élesebben lüktet fülemben, mígnem egy csengőszó megadja a feloldozást. A nyáj megállt és én ott maradtam középen, ott egyedül, abban a gödörben. Látni nem láttam, s már hallani sem hallok, nem maradt már, csupán az éjfekete illatok. A gyapjú, az elszakasztott fű, a kilehelt pára, botom zsírral megkent szára, repedt kezem barázdája hagymaillat ágya. Úgy érzem megtelt tüdőm, s orromon át fejem búbjáig megteltem magam is, egyszerre elszáll szaglásom, már csak tenyerem bizsereg, s talán még marad is. Fűért nyúl, de földbe markol, szorítja, de az kibújik az ujjak között, mintha valami krém volna, az élet krémje. Újra fog, de most gyapjút talál, aranygyapjút, érzi mert meleg, érzi mert olyan, s akarva akaratlan hozzáragad. Még csak-csak állok,  de most a bárány elszalad, s nekem semmit se hagy. Itt maradtam én, a gödör fenekén, s nem maradt velem semmi, csak fölöttem az ég. Az égben érzem, ott van nagyapám, fején a kalapja, de ott van az ő nagyapja, s annak báránya, melynek arany a gyapja, s abban ükapjának keze, beleragadva. Ki volt ő, Álmos vagy Attila? Hunor, Magor két dalia, apjuk Nimród, égnek, s földnek ura. Kalapok és bárányok során át, az égbe ért a családfa, hiszen ott van mindannyink teremtő Nagy-apja.
Fölébredtem. Visszakaptam látásom, mindent hallok, enyém már szaglásom, kezemben kezem, mégsem érzek semmit a világon… ez már nem az az álom. Hol vagytok ősi fények, ragyogó képek, hangok és illatok, krémek és prémek, miért nem érzem, miért nem, hogy élek?! Hiszen vízcsepp vagyok magam is, talán épp csak pára, s megszűnök teljesen, ha talál déli nap sugára, de eljövök majd újra, el, mint Attila… elhozom a tengert nektek, elhozom míg élek!
S Te barátom, eljössz velem a nagy útra? Tudod-e már ki volt apád, s miért olvasod el ezt újra?    

Fotó: Ladányi Tamás