2013. szeptember 24., kedd

Örökségünk méltó helyre kerüljön

Örömhírt mondok, osztozzatok velünk benne! Az elmúlt hétvégén rendezték meg az  Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállítást és Vásárt (OMÉK), melynek évszázados hagyományai vannak. A rendezvényen magyar óriás nyulakkal és juhainkkal vettünk részt. A nyulak az őshonos udvarban, a magyar fajták rangját emelték, míg a juhok, a rájuk vonatkozó bírálati rendszerben mérettetek meg. Itt esett meg az, amire az elmúlt 132 évben nem volt példa és amely mutathatja az eljövendő jobbat, történetesen, hogy három őshonos juhcsoportunkkal (fekete és fehér magyart racka és gyimesi racka) kategóriájuk összes díját megnyertük. Öcsém nyájából került ki a kiállítás legszebb anyajuha, mely állatot az összes résztvevő juh közül választják ki.  Édesapám ezen eredménnyel elnyerte az OMÉK juhtenyésztési nagydíjat.



Miért mondtam, hogy mutatja az eljövendő jobbat? Mert magyar földön eddig őshonos fajta soha nem nyert ilyen rangos díjat. Tudatosan vagy sem, de a külföldi fajták mindig uralták a kiállításokat, illetve ami ennél sokkal hangsúlyosabb, a tenyésztők körében is jóval népszerűbbek voltak. Évtizedek alatt megtanulta a magyar nép lenézni saját hagyományait, fajtáit, örökségét. Már két éve is jó eredményeket értek el juhaink, látszott, hogy vezet ki út, ebből a szomorú és mély helyzetből. Mostanra már egyértelműen látszik, hogy bizony kiértünk ebből a gödörből. És lehet hogy vannak, akik divatból tartanak őshonos állatot, de náluk ez úgysem tart tovább pár évnél, aztán jön az újabb divat. Lehet, hogy vannak, akik csak a magasabb támogatási összegért tartják ezen állatokat, de a legtöbben hosszú évek óta foglalkoznak vele, mert érzik örökségünk erejét.  Egy biztos: ezek az állatok, ha hozzájuk a megfelelő emberi tudás társul, képesek a csúcsra érni minden tekintetben. Erre volt bizonyosság az idei kiállítás és erre lehet bizonyosság az a szemlélet, melyet nálunk megélhettek.



A magyarság kincse, melynek részei ezek a fajták is, nem attól ragyogna, mert „beléjük beszéljük” a ragyogást. Nem féltve őrzött – megmentésre váró – titkos kincsek ők, akik fölött hányatott sorsunk és jelenkori keserves küzdelmeink ódái kell, hogy zengjenek. Nem, ők köszönik jól vannak, békében egymással és az emberekkel. S ha ez ember nem vetíti rájuk nemzettörténetének minden búját-baját, ha nem magyarságszimbólumként tekint rájuk, akkor csodákra képesek. De ehhez szerepet kell cserélni végre, nem az ember kell középen álljon, s állataival példázza küzdelmes életét… nem, az ember fordítsa minden figyelmét, szeretetét az állataira és akkor nem kellenek szavak, akkor majd az állatok megmutatják, hogy jó-e az a pásztor. Ezt teszik, s ezért mi nagyon hálásak vagyunk nekik…


A kiállítás legszebb anyajuha

Fekete magyar racka csoport

Fehér magyar racka csoport

Gyimesi racka csoport

2013. szeptember 18., szerda

Élet zengett és átjárta lelkem

Csodás élményben volt ma részem. Egy ukrán tánccsoport előadásába volt szerencsém belepillantani, kozák táncokat adtak elő. Szépek voltak, s jól táncoltak, eddig nem ért különösebb meglepetés. Egy tánc végeztével a legények különváltak, s hozzákészültek valaminek. Most jön valami "legényes" féle, gondoltam. Hát az jött. De nem a mozgásból - bár az is szép volt, ám kifejezett nőies,  lágy elhajlással, látványos, íves mozdulatokkal - hanem a torkukból. Vagyis a szívük mélyéről. Úgy énekelt 6 legény, minta 36 lett volna, úgy zengett, s olyan mélyről jött, szinte szemével látta az ember a szívükből szálló hangokat, szinte beleremegett, ahogy átjárta testét. Lelkükből szólt az a nóta, s a mi lelkünkbe szállt. Ők a hazájukért énekeltek, hiszen ott, abban a pár percben számunkra ők jelentették azt a nemzetet, s ezt ők érezték és éreztették. Bizsergető érzés volt, melynek még most is hatása alatt vagyok. Idehaza páratlan néptáncosaink vannak, magasan fölülmúlják bármely nemzet fiait, lányait, sokszor megdobogtatták már szívemet, de ilyen bizsergést még nem okoztak. Ennyi energia előttem színpadon még fel nem szabadult.

Érezni azt, ha az ember lélekből szól. Egy este feleségemnek mondtam valamit a malacokról, többször is szóltam róluk. Egyszer az akkor épp 2 éves kislányom nem tudta tovább megállni és rám szólt: "Apa ne mondd már olyan csúnyán, hogy malac - pedig én nem éreztem semmilyennek, ahogy mondtam -, hanem mondjad szépen: malac. Ahogy ő ejtette ki, abban benne volt minden. Lelke volt a szónak, életre kelt és átjárt bennünket. Egy szívből szóló sóhajtás volt az ő szava. Ma már figyelem magam s figyelem őt is. Minden élőlényről így szól, telve szeretettel és kötődéssel. Ó bárcsak én tudnám a világot így szeretni!

Bizonyára hallottatok már jó, ízes magyar beszédet. Sajnos hazánkon belül egyre kevesebbet hallani, de a Kárpát hazában még találkozni vele. Ahol úgy kívánnak jó napot az embernek, olyan mélyről olyan igazan, hogy zavarában azt feleli: "Köszönöm szépen!"  Mitől oly gyönyörű bármelyik tájszólás? Attól, hogy szívből jön, érzelemmel, lélekkel teli. Minden szó egy hangos sóhajtás, minden mondat egy élő ige, varázslat! Ezt vették el tőlünk szüleink jót akarva, ezt vette el "civilizációnk". Kiüresedtek szavaink. Telis-tele van nyelvünk varázsszavakkal, melyek a világot magyarázzák, mindent, de mindent megérthetünk világunk működéséről nyelvünk által, de ha nem járja át a lélek, akkor üres hiábavalóság a legszentebb beszéd is.

Figyeljetek oda az öregekre, szívjátok magatokba azt a beszédmódot, amit még lehet, mert több van abban, mint elsőre gondolánk. Nem kell mindig "gondolni", érezni azt. Lélekkel lélekhez lehet szólni, s át lehet adni mindent, mindent mi csak átadható.





2013. szeptember 13., péntek

Mezítelen lába porba lép, Földön jár, rajta áll. Nem szegény.

Nem érti, nem érti... nem érti áldott népünk, s mert nem érti, inkább elveszejtené, elfelejtetné a régi embert. 

"Igen,,,,voltak olyanok is akinek volt cipőjük, de azt is csak ünnepnapokon vették fel, hogy ne kopjon, mert nem tellett cserére. ()... Köszönöm, de a szegénységet és a faluhelyet én nem képről ismerem, hanem megéltem a mindennapjaimban anno!" - írta egyikőtök.

Miért gondolja mindenki azt, hogy szegénységből jártak az emberek mezítláb? Akkor miért nem jártak mindig bocskorba, mint a környező népek? Nyírfakéreg bocskorba, gyékény papucsba? Volt nekik, de azt sem hordták. Ilyen ostobák lettek volna eleink? Annyira, de annyira szegények voltak, hogy még fakérget szedni sem volt erejük? Azért ezt már kikérem magamnak. Attól, hogy valaki élt faluhelyen és élte vagy éli a szegénységet, még ugyanannyira távol van a teremtett világtól és a benne élő embertől, mint egy fényűző világvárosban. 

Ne abból induljunk már ki, hogy hitevesztett világunkban 2 perc mezítláb járás után tüdőgyulladást kapnánk. És ne is abból, hogy ami nekünk van, az hiányzott a régi embernek! Tudjátok mi hiányzik nekünk? Az, ami nekik megvolt. A biztos világ, melyben szilárdan megálltak. És ebben minden ember megállt, a legszegényebbtől a leggazdagabbig. Mi meddig állunk így, ahogy? Ki vezet át végre bennünket az ÉLETBE? A földi életbe!? Mert hogy egy biztos világban élünk, de a bizonytalanság fátylát lebegtetjük magunk előtt... és ahol a félelem vezet, ott nincs élet. A szeretet az élet. Az ebben való hit a legfőbb mozgatója a régi embernek. Tudta honnan jött és hová megy... mezítláb, ha azt mondja szíve.

A föld női minőség, hiszen csak a magra vár, s képes életet adni újra és újra. Anyai minőség. A magot férfi ember teszi belé, de szántott földet csak mezítláb érintett a régi ember. És itt nem vidékekről beszélünk és nem nagyszüleink idejéről. Hogy meddig őrizték ezt a szentséget, az változott vidékenként, de a mezítelen anyaföld tisztelete az nem. Az asszonyok pedig a legtöbbször mezítláb jártak, mert megerősítést kaptak minden pillanatban, osztoztak az anyaságban a mindenséggel. Minden földenergia, minden áram szabadon járt testükben. Vehettek volna papucsot, de nem akartak, mert egyek voltak a teremtővel! A pénz értékének felerősödésével lett divattá a viselet, a divat pedig elnyom minden hagyományt, mígnem divattá lesz hagyományt őrizni. 

Itt tartunk hát, őrizzük ezt a szép hagyományt, amiről azt sem tudjuk, hogy eszik-e vagy isszák, de látványosak táncaink, szépek viseleteink és ennyi elég is, mert mi tudjuk, milyen szörnyű nehéz világ volt az régen. Nem tudunk mi semmit és nem is akarunk tanulni, pedig ez volna a dolgunk, magyarként, ebben a hazában. Ez lenne és semmi más.  





2013. szeptember 12., csütörtök

Varázslat

    Esik. Az öreg konyhaajtón alig lehet kilátni, kis négyzetrácsos ablakait belepte a pára. Legkedvesebb elfoglaltságom, hogy e párás üvegre ujjacskáimmal virágokat rajzoljak. Rózsát, tulipánt. Kilenc ablakszem, kilenc virág. "Gyémánt" - nagymamám - gyönyörködik bennük. Tőle lestem el, hogyan lesz a pontból vonal, a magból szár, levél és virág. Csodák születnek itt, ebben a pici konyhában. Telis-tele élettel, örömmel. A "dikó" alatt egy szakajtóból kiscsirkék csipognak. Nemrég keltek ki, s mamám behozta őket a nyirkos időről.  Jobb ilyenkor idebenn.

     A "masinán" nagy lemezfazékban fől a krumpli a malacoknak. Illata fenséges, átjárja a kis helyiséget, besurran orromba, érzem ahogy mélyen belélegzem a krumpli forró gőzét, átjár a melegség. A rózsáim levelein át mozgást látok kinn, egy árny lépésről lépésre növekszik, s a kilincs megmozdul. Főhajtással lép be nagyapám, máshogy nem is igen tudna az alacsony ajtófélfától. Lehetett volna nagyobbra csinálni, de akkor tán elfelejtenénk, hogy a konyhába úgy lépjünk, mint a templomba. Nagyapám magán hozta be a hideg esőillatot, szinte libabőrös lettem tőle. Vizes kabátját a hokedlire rakja, a masina mellé. Leemeli a nagy fazekat a földre és a kutáccsal, mivel a tüzet szokta igazgatni, lassan törni kezdi a krumplit. Lassan, már-már ünnepélyesen teszi mindezt, lehetetlen nem rá figyelni. Csodálatos amit csinál, minden mozdulata csodásan megkomponált, mégis annyira természetes. Elmerül mozdulataiban, olyan figyelemmel dolgozik, mintha más nem is lenne körülötte. Szólnék én, kérném, hadd törjem kicsit, de úgy érzem én nem lennék képes rá, nem jön szó a számra, csak állok a fazék túlfelén, s nézem a mesterművet.  Egyszer csak megáll nagyapám keze, s ő felnéz. Mintha csak most venné észre, hogy előtte állok. Lassan feláll, s vállamra teszi hatalmas kezét. Megszorítja vállam, s lépésre késztet. Szótlanul lépek vele párat, az ajtó mellett letett bádogvödörig, majd vissza. Korpa van abban, egy régi fedővel letakarva, hogy ne ázzon meg, míg a házba kerül. Nagyapám szótlanul leül, s kirakja maga mellé a sámlit, "térjek oda". Mellé ülök, s szertartás folytatódik. A korpát lassan, kezével szórja a törött krumplira, s még nagyobb odafigyeléssel kezdi kavarni. Olyan amit csinál, mint egy pompás körtánc, iránya, ritmusa, lüktetése van annak. Mikor mindennel végzett, átönti a vödörbe a felét, s ráteszi a fazékra is, vödörre is fedelét, s csak ekkor szólal meg.

    "Etté'-e már dadikám?" - kérdi. Míg a malac étele megdagad, addig magunk is megvacsorálunk. Nagymamám egy zománcos tálban kacsazsírt tesz az asztalra, hagymát pucol, s odatesz egy gyönyörű, ropogós, kerek kenyeret nagyapám elé. Leülünk egy-egy hokedlire, nagyapám a vizespad elé áll. Most látszik igazán mekkora ember. Kihúzza magát s fejével  szinte a gerendához ér. Széles vállai, két erős keze, csodálattal bámulom. Ő maga elé néz. A kenyeret nézi. Szája nem mozog, de mintha mégis, mégis mondana valamit. Nem csak mond, hanem... mintha a lelke egy darabja lenne az a kenyér. Egyszer csak lassú, nyugodt mozdulattal benyúl a zsebébe, s előveszi bicskáját. A nagy kerek cipót bal karjára ülteti, s talpát az ég felé fordítva keresztet karcol az aljára. Borsózik a hátam, oly csodásan serceg a héj. Most egészen magához öleli azt a kenyeret, mellkasára fekteti a talpát, karjával úgy nyalábolja át. Jobb kezében az elkopott pengéjű kisbicskával fog hozzá a szelésnek. Hüvelykujját megtámasztja a ropogós héjon, s úgy szeli körbe a cipót. Ha az imént varázslat volt, mit a krumplival művelt, akkor ez maga a Szentmise. Úgy nyújtja felénk a szeletet, hogy érezzük, ebben a szeletben benne van ez egész világ szeretete. Eszünk, mosolyogva, boldogan. Jó itt, ennél az asztalnál, ebben a szeretetben. 
Az evés végeztével nagymamám leemeli a terítőt az asztalról, s a morzsákat a csibékhez szórja. Nagyapám föláll, fölveszi megszáradt kabátját, s elindul a vödörrel kezében kifelé... 

(A kép illusztráció.)


...s én fölébredek. Már nem vagyok 7 éves. Már a temetőben vannak nagyszülém. Már nem varázsol más helyettem... nekem kell megtennem.