2013. március 29., péntek

A megváltás

Valahol a teremtett világban.

Sár van, a bakancsom bokáig süllyed benne. Érdekes, nem zavar. Érzem ahogyan a hideg, vizes anyag hozzáér zoknim szárához, befut cipőmbe... már a bőröm is nedves. Lassan, kiemelem lábam a sárból, de csak a következő lépés erejéig. Újra belesüppedek. Talán régebben zavart volna, de most nem. Mintha alkoholos bódulat járná át testem, nehéznek érzem magam, koszosnak, a világ mocska húz a sár mélyére és én hagyom... rezignáltan figyelem süllyedésemet. Szinte jólesik a kellemetlenség, végre élek. Nem véd semmilyen "termék" a kényelmetlenségtől, nem burkolózom a puhába, a melegbe, a lágyba. Nem, otthagytam azt a világot. Persze nem örökre, túl sokan vannak még odaát, akiket szeretek. Értük és miattuk újra és újra visszamegyek, de most, most végre csak ketten vagyunk. Én és a Mindenható. Nem áll közénk semmi. Magam sem tudom mi késztet a hirtelen mozdulatra, de kioldom bakancsomat és a sártól ragadóssá vált zoknimat szinte lerúgom magamról. Magam mögött hagyom ezt is, és végre hidegnek érzem a hideget, csúszósnak a csúszósat, szúrósnak a szúrósat... lassan visszatér belém az élet. Így lépdelek a juhok nyomán, föl a fűzfasor mellett, föl a fenyves felé. Elmém még tele van a várossal. Betont és vasat vélek fölfedezni talpaim alatt, még műanyagot is... ám ezek csak képzeletemben léteznek, még nem tudtam elhagyni őket. 

Hová megyek? Nem ez számít. A lépés számít. Minden süllyedős, hideg lépés. Minél szokatlanabb, annál jobban esik. Már szándékosan keresem a letörött ágakat, ott maradt homokköveket. Tőlük várok feloldozást. Ha melegebb volna, talán nadrágomat is levenném - hasít belém újra a gyengeség. Félek a hidegtől, félek attól, hogy valami megkarmolja bőröm, félek attól, hogy az élővilág előtt mezítelen maradjak. Milyen gyáva is az ember, ha csupán ösztönei és a megszokás vezeti. Nem félünk az autópályán túllépni a sebességhatárt, nem félünk gázkonvektorral fűtött szobákban aludni, nem félünk kohósalakból, gázszilikátokból épült házakban lakni, nem félünk gyermekünket naphosszat a számítógép előtt hagyni, magunkat oltásokkal és antibiotikumokkal mérgezni, kémiailag kezelt élelmiszereket enni... nem félünk... de egy csipkebokortól, egy ártatlan csipkebokortól halálosan félünk. Nem, nem veszem le ruhámat és nem rohanok tüskéi közé... erre nincsen szükségem, nekem bizonyosság kellett és megkaptam... így nem élhetünk tovább. Ez nem élet, ez épp az ellenkezője. Meg kell váltanom önnön szabadságomat, mielőtt késő lesz... 

Lábaim már a bomló avart tapossák. Így rohadunk el majd mi is, s valahol alattunk egy új élet indul útjára. Milyen érdekes, hogyan küzd ez ellen az ember... s minél inkább küzd, annál hamarabb indul bomlásnak. Ma már gyermekeinket is erre a pályára állítjuk, és reménykedünk, hátha nekik már jobb lesz! Nem, ez így nem mehet tovább. Ez volna a szeretet? Gyermekeinkre egy mérgezett, rothadó társadalom elvárásait aggatjuk, s tépázzuk lelküket, ha ők levetnék e láncot... 


Háborgó lelkem nehezen csitul el, túl sok mérget halmoztam fel testemben, lelkemben. Erőm fogytán van. Ki tudja mióta bolyongok a káoszban. Váratlanul egy furcsa érzés kerít hatalmába. Figyel valaki. Körülöttem moccanatlan minden, ember erre ritkán jár. Valaki hátulról néz, agyamig hatol tekintete tarkómon át. Megfordulok, s észreveszem. A fűzfa mögött egy koromfekete juh fekszik oldalán... és néz. Mit keres itt? A rackák szinte sosem szakadnak el egymástól, még ha kóbor kutyák, vagy motorosok kergetik is szét őket, hamar összeállnak. De ő itt fekszik mögöttem és néz. Öreg anya már, bár ez éjfekete gyapján aligha látszik, testén nincs nyoma sérülésnek. Talán  nem bírta a lépést a többiekkel, ereje elfogyott és úgy érezte, itt kell bevárnia a véget. Egészen közel enged magához, de tekintetének fogságából nem enged el. Mellé térdelek, tenyerem lassan az oldalára helyezem, s ő elenged. Leereszti fejét. Kezemmel érzem, ahogyan minden levegővételnél lassan emelkedik, majd ellazul. Talán egy percig lehetünk így, de az időt nem érezem. Tudom mi fog következni. Szemeim lehunyva, kezem érintésével próbálok utat nyitni számára az ég felé... Testem eggyé vált az övével, s lelkem minden rezdülését ő tölti ki. Hirtelen melegség tölt el... kezem már nem emelkedik tovább. Elment. Mintha minden érzelem, minden jó és rossz, amit valaha éreztem átzúgna egyszerre  rajtam. Erőtlenül fölállok, de a fűzfának dőlök. Úgy érzem muszáj átölelnem a törzsét, s amint átfogom a vastag fatörzset felszakad a sírás szívem mélyéről. Könnyeim záporoznak elapadhatatlanul, s csak ölelem a fát szorosan, egyre szorosabban. Szinte kérem, könyörgök neki, hogy ő még ne haljon meg, ő maradjon még itt velem. Nem pusztulhat el a teremtett világ, nem, az nem lehet. Hosszú percek múlva kezdek csak megnyugodni, elengedem a fatörzset. Szívemet melegség  tölti el. Megköszönöm az öreg fűznek, hogy segített kisimítani lelkem. Már csak tenyeremmel érintem a vén fatörzset és ekkor valami furcsa bizsergés fut végig karomon. A fától indul és egy pillanat alatt eljut testem minden porcikájába s egy tiszta, határozott érzés jár át. Segítenem kell. Segítenem kell, hogy az emberek tanulják meg újra becsülni az életet és tanulják meg tisztelni a halált. Ezen a földön minden ember három beavatáson esik át. Születik, él és meghal. Ma születünk és lassan meghalunk. 

Nem csupán a fekete juh feküdt ott tenyerem alatt, hanem egész elkárhozott világunk. Még nem pusztult el, itt fekszik előttünk. Tartsuk rajta kezünket, s ha eljön a pillanat, akkor legyünk készek megbocsájtást kérni mindenért, mindenért, amit az ember önmaga és a Teremtő ellen elkövetett. Talán mi is a világgal pusztulunk, de az élet hamvainkból születik majd újjá. Ezt a világot nekünk kell megváltanunk. 










2013. március 28., csütörtök

Más lesz a világ... két filmet ajánlok húsvétra.


Már több bejegyzést is írtam a húsvét nekem küldött üzenetét hordozván, most mások üzenetét adom tovább. Két olyan filmet mutatok meg, mely ha eljutna a Földön minden ember lelkéhez, akkor megváltozna a világ… ez egészen biztos.


Madárszabadító felhő, szél

Állj meg egy kút előtt, hajolj fölé és meglátod az embert. Az embert, aki megszakítja az aranyfonalat, mely összeköti a napot a kút vizével. Árnyékot vet a vízre, míg rá nem ébred, hogy ő maga sem más, mint árnyékban álló fényfonat. Az ébredéshez azonban áldozatot kell hoznia, fel kell áldoznia mindazt, amit addig a világról tudott. Elengedni a vágyakat és a félelmeket, nehéz, nagyon nehéz feladat. De ha mégis, ha mégis sikerül, akkor elérkezik a megváltás. Erre tanítja meg Madárszabadító felhő, szél a szerelmes fiút, és ezt üzenik a mi a tanítóink is, akik itt járnak közöttünk, akik talán épp a másik szobában ülnek… megtanítanak rá, ha hagyjuk magunkat.





 Áldozathozatal

"Vakok vagyunk, vakok." Megválthatnánk a világot, ha mernénk hinni benne. De nem tesszük, még magunkat sem váltjuk meg, csak amikor már majdnem késő. Hány tragédia kell még, hogy megtegyünk azt, amiért ebbe a korba születtünk? A valóságot hajhásszuk, miközben az csak általunk létezik. Várunk, folyton csak várunk, aztán egyszercsak  eljön a pillanat és elmúlik… és ott maradunk az elszalasztott pillanattal, mert nem hittünk, nem mertünk. Áldozathozatal, igen, áldozathozatal kell.






Talán ismét szóvá teszitek majd, hogy húsvét kapcsán ismét nem a krisztusi megváltásról beszélek. Pedig nem teszek semmi mást... pont arról beszélek. Krisztusi megváltásról. De ha Ő, a teremtő, a megfoghatatlan, a mindenható nem benned lakik, akkor hol? Kinek kell megváltania hát téged? Véletlenek nincsenek. Nem véletlenül olvassa, aki olvassa, nézi, aki nézi ezeket az üzeneteket. Az sem véletlen, hogy ünnepeinket hólepel fedi el. Minden szólít, minden hív… merni kell… most… hinni.




2013. március 15., péntek

Hit és bizonyosság


Hit és bizonyosság. Egyik háborún túl, másiknak még előtte.

Akkor még a falu nem így nézett ki, mint most. Akkor még nem egy család lakta a portákat, hanem egy egész had, akár öt-hat család is, két három hosszú házban.  Kerítések még csak az állatok óljai körül voltak, ha valaki az útról, a földútról benézett a portára, fehérre meszelt, színes cserepes házakat látott, istállókat, ólakat és pajtákat, egymásba toldva, egymással szemben, egymás mellett, mögött, rendetlenül, mégis oly csodásan rendezetten. A helyén volt minden. Egy-egy portán összetartoztak a házak, össze, akár az emberek. Biztonság és a szeretet ereje táplálta a házakban élő embereket. Nem volt járda, nem volt zöld udvar. A mezítelen föld volt, mely selyemterítőként hevert az Úr asztalán, s e szentelt földet ember szinte csak mezítelen lábbal érintette. A cipőt, csizmát kézben hordták, s érkezés előtt léptek csak bele. Jobb volt így a csizmának is, az embernek is… és minden másnak is.

Virágvasárnapra virradó éjjelen történt, így húsvét előtt. A fiatalasszony 19-20 éves lehetett. Már három éve élt házasságban férjével… mégis csupán pár hetet tölthettek együtt. Nehéz idők jártak akkor. A férj pár nappal az esküvő után Kanadába hajózott, hogy reményt adhasson családjának, hogy egy jobb életet hozhasson vissza a bánya mélyéről… vagy pedig örökre ott maradjon. Az asszonyka szép volt, bőre hamvas, derékig érő haja selymes, tiszta tekintetéből különös erő áradt. Hanem az ördög akkor épp úgy emberként munkálkodott, ahogyan ma is, s csakhamar hírbe hozták az egyedül hagyott asszonyt más férfiakkal. A sugárzó tekintetű asszonyka élete hamarosan keserűséggel telt meg. Hűségének igazságát sírva, sírdogálva őrizte, s várta-várta haza szeretett urát, az egyetlen igaz embert abban a pokoli világban. Az emberi gonoszság nem ismer határokat és nem ismer távolságot sem. A hír férjéhez is eljutott, s a levelek száma, a hőn áhított és minden percben várt levelek száma egyre csak fogyott, s végül elmaradt. Elmúlt hát. Még el sem kezdődhetett egy boldog élet s máris elhamvadt miden, minden, ami fontos volt. Bizonytalanná vált az egész élet. Vajon mit írtak férjének, vajon mit híresztelnek róla… de ez már nem számít, csak férje hite megmaradjon, csak hozza haza, csak egyszer hazaérjen. Megtépázott lelke magára maradt, nem találta többé helyét az emberek között. Új családjával is megromlott viszonya, s nem bírta tovább viselni a szégyen ráaggatott, igaztalan terhét, visszaköltözött szüleihez. Velük dolgozott, mint lánykorában. Ha a falusi hentesnél több munka volt, eljárt besegíteni. Már nem érdekelte a falu morajlása, mely lassan elcsendesült, csupán a kajánul vigyorgó gonosz tekintetek villantak föl néha-néha… a sötétség diadalt aratott.

Azon a szombat éjszakán a hentesnél kellett maradnia. Az ünnepre rengeteg állatot vágtak és nagyon sok munka volt a húsokkal, pedig ezúttal ketten is besegítettek az üzletben. Kevéssel éjfél után végeztek, s a másik segéddel, egy fiatalemberrel indultak haza. Nappal sosem mutatkozott volna  egy férfival az utcán, de a falura mostanra mély álom nehezedett. Valahol örült is, hogy így alakult, sosem járt még éjjel egyedül a faluban, s igen félt is a sötétségtől. A hentesüzlet a falu túlsó felén volt, s innen igen sokat kellett még gyalogolniuk. Végig a patakparton haladtak. Szótlanul, sietően lépdeltek a hideg tavaszi földön. Valamivel túl útjuk felén, egyszer csak egy búcsúsmenetre lettek figyelmesek, mely egyenesen feléjük tartott. Ösztönösen beugrottak a patakpart árnyékos oldalára. A fiatalembernek jegyese volt, s ha egy hírbe hozott asszonnyal látnák, elveszíthetne mindent. A sásból nézték, ahogyan a menet nem sokkal előttük visszafordul. Temérdek ember volt ott, egyenesen a templomból jöttek, s mikor az eleje befordult, a vége még akkor hagyta el a templomudvart. Az emberek szótlanok voltak, csendesen lépdeltek, volt bennük valami félelmetes csöndesség, valami, ami mégis nyugalmat adott. Elől keresztet és fehér lobogókat vittek. A fiatalok hosszasan figyelték az arcokat, de azok olyan furcsán látszottak, látszottak is, meg nem is az éjjeli fényben. Egyik-másik ember vonásait felismerni vélték, ismerősek voltak, de mégsem.

A fénykép a Néprajzi Múzeum archívumából származik, csupán illusztráció


Mikor az utolsó ember is visszafordult a templom irányába, lassan ők is kimásztak és lemaradva ugyan, de követni kezdték a sort. Valamiért elmúlt a félelmük, inkább furcsa zavarodottság lett úrrá rajtuk. A templom felé, félútnál egyszer csak eltűnt mindenki. Ahogyan megjelentek, úgy tűntek el az emberek. A fiatalok hiába keresték a sáros utcán a menet nyomát, csupán kettejük lábnyoma maradt a sárban. Földön túli félelem lett úrrá rajtuk. A legény kedvese éppen itt, a következő házban lakott, az asszonykának még jónéhány házzal följebb kellett menni. A legény tanácstalanul állt, nem jött ki hang a száján. Végül az asszony törte meg a csöndet, mondván menjen csak be nyugodtan a kedveséhez, haza megy ő már innen egyedül is. Így is lett, azonban miden egyes lépés után egyre kevesebb ereje lett. Végezetül szinte beesett az őt váró édesanya karjába, s mély álomba zuhant.

Másnap elmesélte édesanyjának a történteket, mire az összecsapta a két kezét és ezt mondta:

-          "Édes lyányom, ezt bizony nem jól tetted, hogy elmondtad nekem, mer’ többet így őket már meg nem láthatod. De tanulj meg valamit. A pokol is és a mennyország is itt van köröttünk, és akik azokat lakják, ők is mind itt vannak. De ha bízol a Jóistenbe’, úgy kevesebbszer találkozol a pokolbeliekkel és többször a mennyországbéliekkel."

Pár héttel később megérkezett az asszonyka férje. Hogyan alakult kettejük élete?

Ezt a történetet egy idős asszony mesélte el nekem, mikor még kicsi voltam. Arca mélyen barázdáltan is csodaszép volt, derékig érő haját kontyba csavarta, tiszta tekintetéből különös erő áradt. Megsimogatta a fejem és azt mondta:

-             "A Jóisten mindig megsegít. Mindig higgy benne és meglátod, olyan szép életed lesz, mint nekem volt. Csak benne bízzál… drága kis unokám."


Igen, ő volt az én dédnagymamám. 





2013. március 10., vasárnap

"Rabok legyünk, vagy szabadok?" - A nagyböjtről...


Nagyböjt ideje van. Személyes tapasztalatom, hogy emberek sokasága él abban a hitben, miszerint a böjt a húsevés tilalmáról szól. Sokak, érthető módon vallási hagyományokat rendelnek hozzá. Vannak, akik ismerik ezen időszaknak a kultúránkból fakadó szokásrendszerét, melyből a népi vallásosság és a természettel való együttélés sajátos keveredése olvasható ki. Igen, megismerhetjük ezeket, de lenne itt valami, ami sokkal izgalmasabb, sokkal aktuálisabb, szinte húsbavágó szükséglet lenne minden ember számára, életeket menthetne és mégsem, mégsem beszélünk róla!  Áldozathozatal.

Gyermekként hittem, ahogy a boszorkányok a patakban járnak, hogy lábuknak nyoma ne maradjon a porban. Hittem, hogy jó az, amivel örömet szerzek másoknak, s rossz az, amivel bánatot. Hittem, hogy az igazság az, amit belül érzek.

Majd tanultam. Megtanultam, hogy nincsenek boszorkányok. Megtanultam, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy mások elfogadjanak, befogadjanak, szeressenek. Megtanultam, hogy az igazságért ki kell állni.

És most itt állok előttetek és azt mondom, hogy egész eddigi életemben egy téves valóságban kellett élnem és kell sokatoknak úgyszintén. Mindenről, mindenről, amit készen kaptam, mára bebizonyosodott, hogy épp az ellenkezője az igaz. Sötétségben éltem és így élünk szinte mindannyian, ártatlan bűnösökként, akik bűnüket még csak nem is sejtik… mégis a Megváltást várják.  Szavak, megint csak ezek a fránya szavak, mellyel benneteket gyötörlek. Áldozathozatal, igen erre van szükség.

Mi az áldozat? Felajánlani valamit, odaadni valamit, lemondani valamiről, elengedni valamit… aminek hiánya fáj, nagyon fáj. Mit ajánlanátok fel azért, hogy újjászülethessetek, hogy képesek legyetek ártatlan gyermekként újjászületni és emberré, ezúttal minden képességgel bíró Emberré nemesedni? Nézzetek önmagatokba - ezt teszem én is -, jó ez így? Merjétek megkérdezni: jó ez így? Nézzetek körül… jó ez így? A Megváltó… te vagy és én vagyok, és mindazok, akik meghozzák önnön áldozatukat.

Mi hát az én áldozatom, mi az, amivel megválthatok mindent, mindent ezen a Földön? Mit kell föláldoznom, mit kell fölajánlanom? Rossz hírem van, ezen áldozat nagyon fog fájni… a megszokást kell elengednünk. Tudom, most talán mosolyogtok, vagy legyintetek csupán… mi az nekünk, a megszokás. Hagyok még időt, legyenek könnyedek e percek, várok még, elgondolom következő soraimat és beleborzongok.

A megszokás nem több és nem kevesebb, mint MINDEN, ami szerint élünk. Minden benne foglaltatik, mit gyermekként hittünk és mit tanultunk, amit tapasztaltunk, amit átéltünk… a megszokás az, ahogyan a világot látjuk és ahogyan benne létezünk. A ma emberét két dolog irányítja: A VÁGYAK ÉS A FÉLELMEK. Kényelmetlen beismerni, de bizony így van… és mi ezt is megszoktuk. Vagy talán nem féltjük jelen életünket? Nem féltjük mindazt, amit idáig megszereztünk, s nem vágyunk többre, csak egy kicsivel többre? Vagy talán el mernétek engedni mindent?

Bizony az ember nehezen mond le mindarról, amit szeret. Még arról sem képes lemondani, amit nem szeretet, de körülményes volna másként tennie. Pedig csupán ennyi kellene. Mik azok a dolgok, amikről le kell mondanunk?
Inkább azzal kezdem, miről nem kell. Nem kell lemondanunk másokért semmiről. Semmiről, amit belsőnk súg, de félünk megtenni, félünk attól, hogy mit gondol majd rólunk környezetünk, mit gondolnak szeretteink és mit a társadalom. Nem kell lemondanunk önmagunkról másokért. Sem gyermekeinkért, sem szüleinkért, sem másért. Talán azt hisszük ez a legnagyobb áldozat, ám ez bizony aligha az. Pont róluk kell leginkább lemondanunk.

Vágyak és félelmek irányítanak bennünket, melyek annál erősebbek, minél jobban szeretünk valakit. Annál jobban féltjük és annál jobban vágyunk az ő boldogságára… és miközben az Ő életével foglalkozunk, nem tesszük meg azt a dolgot, amiért e Földre születtünk, nem éljük a mi életünket. A mi szemünkkel – azzal a szemmel, amivel csak mi láthatjuk a világot – akarjuk valaki más világát látni és főleg irányítani. Csupán szeretetből.  Csakhogy ez a világ nem önmagában létező. Ez a világ csak neked mutatta magát olyannak, amilyen, pont azért, hogy rátalálj feladatodra és elláthasd azt. Száz szónak is egy a vége, le kell mondanunk szeretteink és mások életén való aggódásról. Ez pedig igen nagy feladat. Hiába hisszük szívünkből, hogy csupán a szeretet vezet bennünket, szeretetből ölni is lehet.

 Jelen pillanatban itt a Földön a legnagyobb áldozatot a ma gyermekei hozták. Ők azok, akik feláldozzák magukat szüleik mondvacsinált elvárásainak, akik félnek attól, hogy mit fog mondani róluk egy beteg világ. Bizony, egy beteg világ. Talán ti is ilyen gyermekek vagytok, akik maguk is beteggé válnának, csak hogy megfeleljenek… nem, ekkora áldozatra nincs szükség. A megfelelés és a megszokás mintáját kell elengedni csupán és végre Önmagunk útját járni.

„Gyermekként hittem, hogy jó az, amivel örömet szerzek másoknak, s rossz az, amivel bánatot.” Mára bizonyosságot nyertem, hogy jó és rossz csak belül létezik. Jó az, ami segít Emberré válnunk, ami épít, ami táplál, s rossz az, ami pusztít, ami betegít. Jó és rossz csak általunk létezik, irányítani is csak mi lehetünk képesek.

S az igazság… hm.. az a fránya igazság. Áldozathozatal. El mernétek engedni az igazságotokat, csak hogy megváltást nyerjetek? Minden nap, minden pillanatban a saját igazságainkba kapaszkoduk, okokat, indokokat keresünk, amivel megmagyarázhatjuk vágyaink, félelmeink jogosultságát… űzzük, hajtjuk az igazságunkat. Emberek milliárdjai haltak már meg az igazságukért… Pedig az igazság épp olyan, mint a jó és a rossz. Bennünk és általunk él. Egy olyan világ igazsága, amit mi teremtettünk magunknak. Persze vannak eszmék, vannak ideák, vannak örök törvények, de ezek akkor is lesznek, ha mi meghaltunk értük… mi viszont nem leszünk általuk azok, akikké a természet rendje szerint válnunk kellene.

Ha egyszer megtaláljátok a lemondás útját, szinte azonnal elkezd megváltozni a világ. A ti világotok. Az az űr, amit létezésetek formál. Milyen lesz? Boldog. A szabadság érzése árasztja el lelketeket, lehullanak a láncok, elszakadnak a kötelékek. Elkezdhettek élni. Nem a formális terhektől váltok meg, nem, az adók, a munkahelyek problémái maradnak… de ti már nem féltek és nem vágyakoztok ez irányba… mosolyogtok, mindig, mindenen. Nem aggódtok. Nem kapaszkodtok.

A nagyböjt erről szól. Az áldozathozatal ideje ez.  Szabaddá válni. Vajon miért épp ekkor akart szabaddá lenni a nemzet '48-ban? Elgondolkodtatok már ezen? El merjük engedni megszokott rabláncainkat, vagy utolsó erőnkig húzzuk azokat…

„Ez a kérdés, válasszatok.”