2012. július 31., kedd

2012. július 22., vasárnap

Egy reggel a teremtett világban...

Fél öt van. Odahaza fél négy, de itt, Erdélyben fél öt. A nap még az igazak álmát alussza, mikor a gazda felrakja a hámot Baba hátára. Baba nem nagy ló, kifejezetten kicsi, de annál szívósabb. Könnyedén indul meg a szekérrel, melyen hárman ülünk, mellettünk egy hamvas "csalamádé", mely többnyire takarmánykukorica zsenge szára és egyéb mezőn kaszált fűfélék keveréke, egy vödör korpa, egy kanna víz, na meg a bádog tejeskannák. Ahogyan a szekér kifut az udvarról, egyszerre megértem, mit jelent "felrázódni" és az időzónák mássága által okozott reggeli kábaság azonnal tovaszökken. Különleges érzések kavarognak bennem. Faluból jöttem egy másik faluba, mégis egészen különös élmény ezen a kocsin ülni. Baba szapora léptei szelik a hűvös reggeli levegőt, mely meg-megtörik arcunk mosollyal teli barázdáin. Nem akarunk mosolyogni, minek is tennénk... belülről jön. A látvány s azok az érzések, melyeket e számunkra szokatlan élet keltett, eképpen formálja az embert. A szürkületben úszó sebes kerekű szekér egy egészen csodás faluképet hasít ketté. Az út kétoldalán számunkra szokatlanul nagy falusi házak állnak, szépen faragott, hatalmas fedeles kapuikkal. A házak előtt padok, és megannyi egyszerű kis virág, mely mind az utcát díszíti, s melyek mintha pusztán azért élnének, hogy a házbéliek adhassanak valamit a kívül esőknek, hogy díszíthessék lelkét a házak előtt járóknak, szebbíthesség a világot.  A kapuk épp úgy virágoznak, mint az árokpart, ám ezek a virágok örökkön nyílnak, s fába vésett üzenetiek akkor is jobbítják e világot, mikor az már nem érti szavaikat. 

Az utcán lefelé csak Baba patkóinak hangos kopogása hallik, ám amint kifordulunk a fő utcára, egyszeriben felszaporodnak a koppanások. Ahogyan a kapuk megnyílnak, s a szekerek kifutnak az utcára, egyszeriben megnyílik e belső mosoly forrása is... egy faluban vagyunk. Egy közösségben, ahol nem csak mi élhetjük meg a természet egyszerű nagyságát, hanem osztozhatunk ebben másokkal. Még szürke lepel borítja a falut, de már tucatnyian kívántak "jó reggelt", s nem csak úgy mondták, hanem valójában kívánták. Honnan tudjuk? Onnan, hogy aképpen  mondták, hogy egyszer-egyszer majdnem megköszöntük... s közben éreztük, hogy ez valóban egy jó reggel, s minél többen lettünk, annál jobb lett. 

A bivaly-, vagy ahogyan itt, Kalotaszegen mondják, bihalylegelő a falutól talán két kilométerre lehet, s odáig kanyargós földút vezet a dimbes-dombos tájon. Baba kitartóan húzza a kocsit, s hogy kijutunk egy-egy emelkedőn néha már valószínűtlennek látszik. Leszállnánk, de Feri bácsi, a gazda nyugalomra int: "Nagyobb rakás trágyát is kivitt már ezen az oldalon". Így hát, maradunk, s próbáljuk magunkba szívni e tiszta reggel minden pillanatát. Fotózni nem lehet, hiába a (viszonylag) modern eszközkészlet, mindenre még az ember sem képes. Vannak pillanatok, melyeket nem lehet technikai eszközzel rögzíteni... csak emberivel. A dombon kifelé elmegyünk a kosár mellett, melyben a turma hever. Ez az egyik turma, azaz nyáj a háromból, melyekben a falusiak juhai vannak. Még hevernek, s majd csak fejés után mehetnek a legelőre. Aztán délután, egy óra felé ismét fejés, majd úrja legelő, s végül hétkor jönnek ismét a kosárba, s ekkor van az esti fejés. Ez idő tájt már csak kétszer fejnek, este-reggel, mert az ellés már igen régen volt, az utóbbi két hónap szárazsága végett pedig igen kopár a legelő, aligha érné meg háromszor törni őket, na meg időbe kerül jóllakatni szegény párákat. A pakulár, vagy pásztor kinn lakik a kosár mellett egy apró kerekekre helyezett kalyibában, mely körül kisebb-nagyobb kutyák serege pihen. Csendesen nézik a hegyen felfelé kúszó szekérkaravánt.

A bihalylegelő szélére érve már látszanak a fejőállások, melyek patkó alakba húzott száraz tövisből építettek. Több fölé már egy ereszt is építettek, hiszen fejni nem csak napsütésben kell. Mindenki elfoglalja a maga állását, még mielőtt a bihalyok ideérnének. Van még addig tennivaló bőven. A patkó belső ívénál egy deszkából összeütött jászolféle van, ide kerül a "csalamádé", melyből mindig csak az éppen fejés alatt lévő tehén eszik. Az állás mellé, a földre, valamennyi száraz takarmány kerül, hogy a várakozó állat azzal foglalkozzon, s ne menjen rá a fejősre. A lovakat vagy leszerszámozzák s pányvára kerülnek, vagy mint Baba, szépen megállnak a kocsival s úgy legelnek a fejőállás mellett. Mire minden elrendeződik, s mindenki elcsendesül, megjelennek az első reggeli fények. Nincs más dolgunk, mint csendben várni, míg meg nem jelennek az első állatok. A nap sugarai már a hegy túlfelét melegítik, s az élettel megtelő föld a látóhatárra, a bércre tükrözi az aranyló fénynyalábokat. Ebben az aranyárban egyszer csak megjelenik valami...




Az első bihalyok és tehenek. A gulyában egyformán lehetnek marhák és bivalyok. Ki ezt szereti jobban, ki amazt. Az öregebbek a bihalyt, a fiatalabbak a tehenet. Az állatok lassan-lassan, legelésuve közelítenek, s a gazdák szeme a gulyát pásztázza. Amint valaki meglátja sajátját, kedvesen nevén szólítva csalogatja azt magához. Nem hallik itt kiabálás, minél halkabb szóra jön be a szeretett állat, annál nagyobb dicsőség az a gazdának. 



Feri bácsi a tehenekkel kezdi a fejést. A bihalyokat szereti, de ő feji meg vejének a teheneit is. Ilyenkor a béklyót tesznek a hátsó lábakra, s farkát is lekötik a tehénnek, ne hajkurássza a legyeket. Van aki pokróccal takarja be a tehén hátát, hogy ne bántsák a legyek fejés alatt. Még hátra van a tőgyek lemosása, aztán lassan elkezdődik... az alumínium vödrök alján csak úgy zúg a friss tej. Szinte érezni illatát s ízét...





Míg a fejőssel nem végeznek, a többi ott legel az állás körül. A borjak és a növendékek, vagy a betegeskedő jószágok kaphatnak egy  kis külön abrakot is. Feri bácsi a tavaszon vette ezt a kis bikaborjút, amelyik most a zománcos tálból falatozik, míg a többi tehén a szárazat eszi. 



A bivalyok nem szeretik az idegent, nehezen adják le a tejet ha valami megzavarja nyugtukat. Igen törékeny lelkületűek, így a szemtelen tehenek is gyakran megugrasztják őket. Igyekeztünk hát nem zavarni, s feljebb húzódtunk a dombon, ahonnét immár külső szemlélőként igyekeztünk megélni a pillanatot. Körülöttünk mindenütt állatok legeltek. A látvány egészen csodás innen. Egy kisebb lapos fölött ülünk a domboldalon, s belátjuk a környező erdőket, földeket... még a szomszédos falvakat is látjuk. 



Azon pillanatok közé tartozik ez az élmény, mikor az ember újra ráébred, hogy honnan is jön valójában, mi is az ő valós otthona, életmódja. Mikor ismét a hatalmas természet parányi részének érezzük magunkat, egy mozgatórugónak, akinek feladata van, akinek dolga van a természettel. Emberek vagyunk, társas lények, közösségben élünk, harmóniában a világgal, a természettel és egymással. Ez ad erőt ezeknek az idősödő embereknek is, hogy ne hagyják el ezt az életet, az utolsó erejükig tartsanak ki ezen életforma mellett. Szeretnek élni, szeretik az életet mert az jó. Nem tudják okát megmondani, de érzik... jó. 




A fejés végeztével az állatok legelnek tovább, mi pedig vissza indulunk. Immár tudunk fényképezni, kamerázni. Van mit, lehet mit. Egy falu határa terül előttünk. Egy határ melyet szinte kizárólag idősödő emberek művelnek. A fiatalok pénzt vagy állást keresnek. Az öregek nem "állnak". Nem keresik a pénzt, nem keresik a "megélhetést", hanem megélik. Megvan mindenük ami a boldogsághoz kell. Mi kell hozzá? Az, hogy az embernek olyan vágyai legyenek, melyeket ki tud elégíteni. A szegény ember az, aki arra vágyik, amit soha nem kaphat meg. A gazdag embernek addig merészkedik vágyaival, míg képesnek érzi magát, s képesnek a világot, hogy elérheti azt. Míg hisz önmagában és hisz valami nálánál nagyobban, s tudja, hogy elérheti... Ez az ember otthon, hetven év fölött, zsebében egy üres erszénnyel is gazdagabb, mint akit vágyai űznek messzi földre. Hogy néz ki ennek az embernek az otthona? Valahogy így...

Saját fotók...



2012. július 18., szerda

Felhívás! Eleven örökségünk pályázat

Volt nekünk egy játékunk itt a blogon, mely a "Legszebb vidék" névre hallgatott. A játék célja az volt, hogy összegyűjtse azokat a még meglévő épített értékeinket, melyek a magyar vidéket élővé teszik. A játékot időközben újra kellett gondolnom, s ennek eredménye lett tehát az új felhívás:

Várom azokat a fényképeket, melyek a magyar vidékre jellemző épületeket, portákat mutatnak be.Milyen házakat keresünk? Lehet régi, roskadozó, lehet szépen felújított, lehet újonnan épített, nem ez számít, hanem az, hogy tükrözzön egyfajta vidéki életérzést, amit nektek a magyar vidék jelent. Iránymutatónak itt van két korábbi bejegyzés, elhagyott és élő vidéki házakról, portákról.

Fotózzátok le a kiválasztott házakat és küldjétek el a nevetekkel és a település nevével együtt erre a címre: legszebbvidek@gmail.com 


A Facebookon az "Eleven örökség" mappába kerülnek azok a képek, melyek egy előzetes zsűrizés után arra érdemesnek találtatnak. 

A napokban a Facebook üzenőfalra több olyan képet töltöttetek föl, melyeket a pályázaton is örömmel látnék. Mutatok közülük párat:

Horváth Gábor  fotója
Vincze Anna fotója
Vajda Éva fotója
Kiss Katalin fotója
Csongor Mária fotója


Remélem sokan kedvet kaptatok egy kis fotózáshoz! Ideje felkeresnetek a környéketek értékeit, ki tudja, talán valódi kincset is találtok! :-)

2012. július 15., vasárnap

Utazás meseországban

A világ, mely körülvesz bennünket, sokat változott gyerekkorunk óta. Nem, nem a gazdaságra, nem a politikai fordulatokra, nem a globalizálódásra gondolok, hanem a mi világunkra. Arra, melyben mi élünk, mely kitölti gondolatainkat, melyben megéljük életünket. Egy mesék közt cseperedő gyermek világa oly gazdag és páratlan lehet, amilyen gazdagság csak egykori kultúráink hitvilágárára és képzetrendszerére jellemző. Ám ez a gazdagság egyre csökken, ahogy lassan felnövünk, s ahogyan a "valóság" hatalma alá kerít bennünket, mondhatni behálóz. Mi ez a valóság? Egy jól irányított gazdasági stratégia részeként összeállt keretek közt spontán változó kényszerhelyzetek sokasága. Semmivel sem valósabb, mint gyermeki világunk. Az a világ, melyben csodás folyópartok mentén kőházak sorakoznak, ahol a dombon mesebeli kastély áll, melynek tornyában a királylány éppen csak reánk vár. Hogy ez valóban valóság is lehet(ne, ha nem kerülnénk e kényszerhelyzetek örvényébe), ezt a mai képsorral igazolom. E képek Franciaországból származnak, de esetünkben nem ez számít, hanem e páratlan helyek puszta léte... melyet felnőttként kell újra felfedeznünk, mikorra elveszítjük a hitet, hogy a toronyban valóban királylány várhat... pedig csak hinnünk kellene tovább.  











Képek forrása

Hiszitek már, hogy létezik? Akkor miért nem élünk úgy, hogy sose kelljen feladni gyermekkorunk álmait? Hiszen miért ne élhetnénk e mesebeli házak valamelyikében... persze csak ha ez volt valaha minden vágyunk. Ha népmeséink bódítottak álomba, akkor keressük azok világát... de ne engedjük be azt a valóságot, mely csupán kevéske ember álmainak megvalósítására jött létre, melynek célja egy szűk réteg anyagi gyarapodása. Ha mi már nem is változtathatunk (de változtathatunk), legalább gyermekeinknek adjuk meg az esélyt és segítsük őket, ne romboljuk le valóságuk páratlan gazdagságát, hanem segítsük életük részévé emelkedni azt. Rajtunk múlik. 

2012. július 12., csütörtök

"Üdvözlet egy 500 éves farmházból..."



Glenda házáról láthattok ma képeket, aki továbbra is a kedvenc lakberendezéssel foglalkozó blogom szerzője és nem mellesleg egy régi angol cottage birtokosa. A képeket azért hoztam át a Faluhelyre, mert csodás nyugalmat árasztanak, a ház a legapróbb részletekig kidolgozott és mellőz minden "mű"-anyagot... a múlt anyagai formái viszont a legmagasabb színvonalon vannak jelen.

















Ismét köszönjük a képeket, és hogy bepillantást nyerhettünk e csodás házba!

2012. július 10., kedd

Egy darabka Afrika - egy darabka természet

Tunéziában járunk, egy hotelben. Kérlek benneteket, ha véletlenül egy tunéziai óriáskomplexum képe jutott eszetekbe, hatalmas saját medencékkel, több ezer embert várva, akkor hessegessétek el ezt a képet. Valami egészen más következik, egy olyan hely, melynek szellemiségét itthon is örömmel látnánk.


Az épület a tradicionális építési módok mindegyikét felvonultatja, ami több, mint tisztelgés a múlt előtt. Minden anyag, kezdve az építőanyagoktól egészen az utolsó berendezési tárgyig, kézzel készített, helyi emberek keze munkája. Vályog és sárból égetett téglák, helyben gyűjtött kövek, faanyagok, fűfélék alkotják az épületet, létrehozva azt az atmoszférát, ahol napjaink embere valóban feltöltődhet energiával... visszafogadja a természet. 


A kézzel készített tárgyakban ott az alkotók szelleme, öröklött tudása, évezredek öröklött vonásai... nem tucattermékek ezek, hanem teremtmények. 


Minden a kényelmet és a "visszatalálást" szolgálja. De nem ragozom tovább, nézegessétek a képeket és érezzétek a természet és a teremtett emberi világ erejét.






Képek forrása
Nem a mi kultúránk, mégis érezni benne valami hívogatót. Mintha az ember csak arra várna, hogy megérkezzen, becsukja szemét és átadja magát egy nálánál nagyobb erőnek. Ez az erő jelen van körülöttünk is, csak tudni és főleg akarni kell megszólítani...