2012. június 18., hétfő

A régi úton - jövőnkről s a "Legszebb vidék" játékról

A régi úton szerettem járni. A régi út átszeli az országot, a nagy magyar Alföldet, átvág a Mátra és a Bükk között, sorra veszi az észak-mátraaljai falvakat. Hm... nem tudnom hol indul, de egyre inkább látom hol ér véget... ha nem teszünk érte semmit. Emellett az út mellett tanúk álltak és állnak még ma is. Emlékek. Mikor először jártam rajt', emlékszem hogyan csodáltam azokat a nádtetős pajtákat, akácokkal körbevett öreg tanyákat, kőből rakott istállókat, szépen faragott tornácokat, friss virággal díszített kereszteket és a falvak szentjeinek szobrait. 

Fotó: Szabó Mónika


Ma is ezen az úton jártam. A nádtetős pajták elbontattak, az öreg tanyákat visszavette a természet, a kőből rakott istállók beomoltak, a tornácok eltűntek, a keresztek és szobrok pedig... egyre kevesebb öreget szolgálnak. Tudjátok, ezek az emlékek nem érdekességek, látnivalók... zsoltárok voltak ezek, melyek úgy illettek a tájba, mint ahogyan az ember illik a teremtett világba. Szótlan példabeszédek, tanítások, melyek évszázadok alatt gyűltek össze, s minden kornak átadták az annak szánt üzenetet. Átadták, csakhogy mára eltűntek, alig-alig akad közülük néhány, aki üzenetüket átvenné, olyan ember pedig még kevesebb.

Fotó: Szabó Mónika


Pár éve ezek a falvak még őrizték a régi magyar kultúra emlékét, nyugalmat és békét árasztottak, noha a házak között elő-előtűnt pár betonszörnyeteg, hivatal, posta vagy kultúrotthon... egy pusztító kor emlékei. Ezek, még a kockaházakkal együtt sem nyomhatták el a falu erejét. Ma azon kaptam magam, hogy szinte csak ezeket a förmedvényeket látom, a faluképek öt év alatt átalakultak. Eltűnik a kapocs az ember és a természet között és ezt a kapcsot az ember pusztítja el. Vajon a természet mit fog pusztítani, hiszen e világban minden egyensúlyra tér?



A legtöbb faluban a dombra épült templom és az azt körülölelő házak maradtak fenn legtovább... egészen mostanáig. Hogy is van ez? A közösség egésze egyazon normák és hit szerint élte életét... imáik egymást erősítették. Biztonságban voltak...külön-külön, mégis egy (szent) térben. Kérdem én, miben hiszünk ma? Tudunk-e együtt hinni bármiben is, akár csak szomszédainkkal? Keressük-e házainkkal a hozzánk közeli értékek szerint élők társaságát? Velük vesszük körbe magunkat, közös teret, közös életet, közösséget építünk? 



A házak pusztulnak... a sár, fa, kő megadja magát. Na, nem azért mert nem állna addig, mint bármely modern anyag, hanem mert magára hagyódik... az élő anyag lelkét veszti. Nincs ki gondozza, táplálja, szeresse... mert ezeket az anyagokat évente, havonta, naponta gondozni kellett. Még álltak, így magukra hagyván is évtizedekig, ám mostanra eljött a vég. Vannak, akik beléjük költöznek, s mert más kultúra, nem értik, nem is akarják érteni a múlt üzenetét. Élve temetik el, lakják le a házakat, egyiket a másik után. Nem csak a házakat, hanem minden tárgyi emléket, mi a múltból maradt, hogy üzenjen. Kereskednek vele, pénzzel mérgezik, s végül teljesen eltűnnek emlékeink. De vannak olyanok is, kik nagy lelkesedéssel felújítani kívánják a múlt épített darabjait, ám nem kérdik meg azokat, hogyan segítsenek... mai anyagokkal, sok betonnal, új technikákkal zavarják meg az egyensúlyt. Noha a ház állva marad, eztán műlábbal jár... ha bír. Az újraépített régi házak, már nyomokban sem hasonlítanak elődeikre. Még akik szándékaik szerint hitelesen állítják is vissza házaikat, ők sem veszik észre, hogy nem lehet ugyanolyan hangulata egy bárddal faragott, erős girbegörbe tölgyoszlopnak, mint egy helyére fűrészelt fenyőből állított, barnára festett pótléknak. Nem, ez így nem megy. Nem lehet már úgy helyreállítani? De, lehet. Erről szólnak itt a blogon a külföldi példák, egymás után. Csak már megszoktuk, hogy így kell... és így vesztettünk el megannyi formát, felületet, anyagot, színt és árnyalatot.

A képek a "Legszebb vidék"-játékra érkezett fotók közül valók.

A régi útra visszatérve látom, nem jó ez így. Sokat beszélünk, keveset teszünk, s amit teszünk, azt sem úgy miként előtte beszéltünk. Jó irányba halad a világ, írtam sokszor. Ma is hiszem, de ezért tennünk is kell. Ennek okán hamarosan újraindítom a "Legszebb vidék" játékot, ám nagyban megreformálva azt, s pótolva mi korábban elmaradt. Az ősz végén elvesztem teendőimben, de nem várhatok tovább, meg kell menteni, amit még meg lehet, beszélni kell a múltról, jelenről s jövőről...











2012. június 14., csütörtök

Provence-i vakáció

Szeretném, ha egy pár perc erejéig eljönnétek velem Provence-ba. Nem, nem azért, mert divat. Azért, mert egy páratlan élmény a léleknek. Nem áradozok, nem érvelek, egyszerűen csak mutatom a képeket.























Képek forrása
Tetszettek? Elmondhatnátok ezúttal ti, hogy miért szerethető ez a vidék...

2012. június 11., hétfő

Hölgyeim, így is lehet!

Végre találtam egy efféle képsort! Mifélét? Amely megmutatja, hogy Provence mitől olyan életszerű, mitől annyira természetes. A képeken egy juhnyájat látunk, közöttük egy sétáló hölggyel (aki mellesleg az @-mag Deco magazin főszerkesztője). Mitől különleges e képsor? Attól, hogy a juhok szabadon legelnek, s a hölgy, aki délutáni sétája közben észreveszi ezt, részévé akar lenni ezen egyszerű eseménynek, élménnyé kívánja emelni. Hogyan teszi ezt? Nem trappol be a juhok közé, csak hogy fotóztathassa magát, hiszen azok félnek az idegentől, csak megzavarná őket. Csendesen megáll a rét szélén, s megvárja, hogy az állatok megszokják jelenlétét, s körbefogják. Csak szép, nyugodt, lassú mozdulatokkal... s a nyáj gondtalanul legelhet tovább.  






Képek forrása
Mit kaphat ezért cserébe ez ember? Hallhatja a fűszálak szakadását, ropogását, láthatja a juhok előtt felröppenő pillangók sokaságát és a számtalan énekesmadarat, akik a juhok hátán, fején utazva várják valamely felröppenő falatjukat. Érezheti a frissen átmozgatott föld, a megbolygatott füvek illatát, érezheti a juhok illatát, leheletük meleg páráját. Persze ehhez érezni kell... érezni, hogy emberek vagyunk, akik épp olyan részei ennek a világnak, mint egy darab kő, egy letépett fűszál, vagy egy békésen legelő állat. Ugyanabból az anyagból lettünk s ugyanazzá leszünk. Ugyanazok a rezgések töltenek fel bennünket energiával (élettel), mely ezen élőlényeket. Nem, ez nem az épített világ, ez a teremtett világ... és hiszem, hogy életünk helye ez... Éljünk hát!

2012. június 9., szombat

Egy csipetnyi Norvégia

Már írtam régebben a hagyományos "skandináv stílusról", ahol a ma divatos fehér árnyalatoknak még nyomai sincsenek. Egy kellemes pasztelles színkavalkád jellemzi a régi norvég házbelsőket, mely számomra épp olyan megnyugtató, mint korunk "fehérsége"... sőt, egy sokkal szabadabb érzést kelt bennem. Kedvem volna kiállni a küszöbre és a fjord felé fordulva kiáltani egy nagyot, hadd hordozza szavaimat visszhang.  











Képek forrása
Micsoda levegő van itt... és ez a látvány... Sajnos csak kevés képet találtam e házakról, de azért remélem megmozgatta kicsit a fantáziátokat és odaképzeltétek magatokat ti is e fjord partjára. Tegyétek meg bátran, ennyi szabadságot mindenki megengedhet magának.

2012. június 7., csütörtök

Vihar előtt...

Pár napja igen erős fellegek gyülekeztek a völgy fölött. A keleti szürkeséget nyugatról a lemenő nap fényei borították aranyba. A csodás látványt azonban nem vár hangok szakították meg...



Az egyik galagonyafa mögött, a dombtetőn néhány bárány pihent. Ilyen meleg időben gyakran előfordul, hogy a fiatal bárányok elfáradnak a legelőn, lepihennek és mire fölébrednek, a nyáj már bizony messzire elhaladt tőlük. Itt, a hegyek-völgyek között hamar elvesznének, ha nem figyelnénk rájuk... különösen mikor efféle viharfelhők gyülekeznek.


Ilyenkor mielőbb a nyáj után indulunk, hiszen azok hatalmas területet járhatnak be, igen rövid idő alatt...



A csöppségeken látszik a tanácstalanság. Talán csak mert még igen friss élmény számomra is az apaság, átjár és meghat az anyját hiába kereső bárány kétségbeesett bégetése. Látszik rajtuk az esendőség, a szeretetvágy, mely húzná őket anyjukhoz... de hiába.


Közben egyre sötétebb az ég, úgy tűnik, csak percek vannak a vihar érkeztéig...




A nyáj még messze van. A hátsó domb mögötti erdőn túl legelnek...



Segítségkérőn fordulnak az ember felé a csöppek. Még színek szerint sorba is állnak, csak hogy segítség terelgető munkámat. :-)


Ez már az utolsó domb lesz...


Sajnos ez az utolsó képem, mert időközben lemerült a fényképezőm. Ha kinagyítjátok a képet, akkor láthatjátok az erdő sarkában a visszaforduló nyájat, a domboldalban pedig a feléjük tartó bárányokat. Mikor a dombtetőn meglátták, meghallották anyjaikat, pillanatok alatt egyedül hagytak s loholtak az övéikhez. 



Hogy mindünk öröme teljes legyen, a szürkeség eloszlott, s így nekem sem kellett vizesen hazatérnem. Bár jobban belegondolva, talán megérte volna, mert felénk hónapok óta nem esik az eső, aminek a kárát látja növény, állat, ember. De ez a délután így volt szép, bizton sokáig őrzöm még emlékét...