2012. május 31., csütörtök

Eladó

Ismeritek a myfrenchcountryhome blogot? Nos, attól a francia birtoktól pár mérföldnyire árulják ezt a közel kétszáz éves házikót. Gyönyörű épület, nézzétek végig a képeket, aztán döntsetek okosan... :-) 










Na jó, csak vicceltem, nem csaptam föl ingatlanosnak, csupán még mindig rajongok a kőházakért. Lehet hamarosan írok is róluk...

Porosan

Egész nap a porban dolgozok. Tiszta merő kosz vagyok. Vagy mégsem? Ismerek olyanokat, akik fürödni járnak a poros földre. Olyan kéjesen szórják magukra a földet, hogy öröm nézni. És egyébként is, a föld miért lenne kosz? A föld az csak föld, mely életet ad... Az alábbi képeken azt a tyúkunkat látjátok, mely minden este a ház előtt fürdik. Itt épp a törölközésnél tart... :-)



Saját fotók

2012. május 29., kedd

Itthon vagyok

Hosszú napok óta most először jöttem ide, a blogra. Nekem csak napoknak tűnnek, de talán hetek voltak míg távol voltam. Valójában mindvégig idehaza voltam. Megéltem mindazt, amiről ez a blog szól... a "falusi" vagy "vidéki" életet, azaz az Életet. Ugyanazon erők hatnak mindannyinkra, s ezek most nem a számítógép felé hívnak bennünket. A napokban zárta blogját Réka, Boldogszer éltetője. Ha még nem jártatok nála, olvassatok bele bejegyzéseibe, sokat kaphattok ott. Az ő búcsúzó szavait éltjük meg mi is nap nap után idehaza. Befelé figyelünk, önmagunkra és környezetünkre, miközben serényen dolgozunk... s napok alatt évek lemaradását pótoljuk. Ez persze áldozatokkal is jár... ez az oldal is áldozatául esett, de örömmel jelentem, ennek immár vége. Visszatérek hozzátok, először is néhány képpel hazulról, a Faluhelyről.







Saját fotók
Remélem tetszettek a fotók. Hamarosan beszámolok arról is, mivel teltek az elmúlt napok, hetek. 

2012. május 10., csütörtök

Egy testben hány élet?

Napok óta vívódok magamban. Írni szeretnék, sokat. Ezernyi érzés, gondolat kavarog bennem. Írni szeretnék, de nincs időm, mert ugyanaz az énem rögtön tenni is szeretne azért, vagy az ellen, amiről írni szeretne... s úgy érzem tenni fontosabb. Ezért ritkultak meg itt a bejegyzések, ezért tűnök el napokra... pedig élek, nagyon is... egy testben, talán több életet is. 


Biztos voltatok már úgy, hogy letettétek valahová a kulcsotokat, majd nem találtátok, mindenki máson kerestétek, de nem találtátok. Szórakozottság, szokták mondani, vagy azt mondjuk "azt sem tudom hol a fejem". Túl sok gondolat cikázik elménkben, s elvonják figyelmünket cselekedeteinkről... pedig az elménk képes lenne figyelni, képes lenne egyetlen dologra összpontosítani... ha tudatosítanánk magunkban, hogy ez a dolga. Egy pár éves gyermeknek még tudatosítás nélkül is megy ez, mikor oly elmélyülten "benne van" a játékban, hogy azt sem hallja, amit mondunk neki. De egyszer felnövünk, s az információáradat megsokszorozódik, s a kérdések sokasága olyan döntések felé terel, melyek mindegyikének szükségét érezzük, melyek mind ott kavarognak bennünk... egy zavaros, állandóan terhes világot alakítva ki körülöttünk. Ebben a világban nem lehet tökéletes munkát végezni. Ahhoz tökéletes koncentrációra van szükség, "oda kell figyelni". 

Az emberi elme azonban tanítható. Képes arra, hogy rendszerbe szervezze azokat a mintákat, melyeket felkínálunk számára. Így képes egy orgonista kezeivel, lábaival dolgozni, egyszerre. Azaz az ember képes arra, hogy egyszerre több tevékenységet végezzen, mindegyikre figyelve. 

Ha életemben mindig tökéletesen arra az egy dologra figyelnék, melyet éppen végzek, akkor bizony sokkal szűkösebb lenne életem. Szelektálnom kellene dolgok között, lemondva megannyi célról, melyeket feladatomnak érzek. Le kellene mondanom e blogról is, mert racionálisan végiggondolva semmi időm nincsen rá. Mégis azt hiszem, azt érzem, hogy szükség van erre a faluhelyre, mert nem élhetünk örökké a káoszban, s ha valakinek lehetősége van egy élhetőbb rendszerré formálni, alakítani e káoszt, akkor az tegye meg ezt. 

De hogyan, hogy küzdjek meg ezen időhiánnyal? Úgy, hogy mindig látom a célt magam előtt, mindig ott van a tudatomban. Bármit is teszek, bárhogyan is érzem magam, ott mormolom belül mindig. Olyan ez, mint valami mantra, mely folyamatosan zúg az emberben. Miközben tevékenykedem, s belül mormolom saját mantráimat, van időm egy-egy gondolatkör kibontására, melyekből bejegyzések, vagy újabb tevékenységek születhetnek majd. 

Testünk tehát nem az énünk határa. A pillanatnyi énünk három vagy több testet is tudna működtetni egyszerre... s milyen jó is lenne. :-) Azért így sem panaszkodom, elvégzek mindent, mit el kell végezzek még ha lassabban is. Remélem megvárjátok mindig, hogy elvégezhessem fizikálisan is azt, mit a szellem már régen megtett. Most, ebben az időszakban csak így lehet. Gyakorta írok a változó világról... ez csak akkor változik, ha teszünk érte. Nem elég beszélni róla. Attól nem változik semmi. Tenni kell és e a testnek most ez az első. 


2012. május 9., szerda

Öreg birtok Angliából

Egy néhai Tudor rezidenciába pillantunk be ma, igaz csak néhány kép erejéig. A több száz éves ház ma is impozáns külsővel bír. 


Különlegessége az étkező, mely akár lovagteremként is megállná a helyét. Hatalmas belmagasság, régi, ácsolt faszerkezet, csupasz téglafalak... és kész is egy remek rendezvénytér. Régen is így gondolták, csak máshogyan nevezték. :-)



A ház többi szobáját féltve őrzik, csupán néhány képet láthatunk, melyek meleg, otthonos hangulatot árasztanak magukból.




Képek forrása

2012. május 8., kedd

Mediterrán életérzés

Végre ideért hozzánk is az eső. A föld és minden mit a hátán hord, nagyon szomjazta már. Egy séta a csendes esőben az ember lelkének sem árthat. Csak félre kell tenni a "jaj, vizes leszek" - mintát és rájövünk, hogy semmi bajunk nem lesz tőle, sőt, különleges dolgokat vehetünk észre. A fák zöldje a szürke, de mégis fényes égbolt előtt egészen fantasztikus sokféleségben játszik. Máris itt az első felismerés, bizony, a fák időközben zöldbe borultak, kibontották pompás lombkoronájukat. Szomjas levelek sokasága fürdőzik a vízcseppek alatt. Az erdő fölött párafátyol lebeg, látni ahogyan lélegzik a természet. 

Ma egy olyan helyre, olyan házba invitállak benneteket, amely szinte része a természetnek, ahol érezni a napfény illatát... az eső előtti pompás ragyogást. Észak-Olaszország hegyei közt járunk, Veneto egy szűk völgyében. A mediterráneum pompás színkavalkádja olyan visszafogottsággal társul, melyen szinte végigsiklik az ember szeme, kellemesen megpihenve... kisimul lelke, s levegőhöz jut, éppen úgy, mint a párázó erdő. Sok-sok kép következik, melyeket mint megannyi esőcseppet hullajtok el, hadd tegyék dolgukat, simítsák el az út porát, az élet csodás tiszta illatával töltve meg a levegőt. Szívjátok magatokba, engedjétek, hogy szebbé tegye napotokat!



























Fotó: Stefano Scata
Kellemes hely, igaz? Csodálatos lehet itt az élet... én nagyon örülök, hogy rátaláltam, s világom részévé válhatott. Bízom benne ti is gazdagodtatok általa.